Sitemap

Memoirs - Memoárok My Life Így éltünk Memoár, önéletrajz, vallomások, emlékiratok, napló. Különböző kifejezések, de lényegében ugyanannak az irodalmi műfajnak a szinonímái. Van árnyalati különbség, mondjuk a napló és az életregény között. Az előbbi lévén napi események részletes rögzítése, míg az utóbbi széles palettán mozgó, határozott szerkezeti felépítéssel rendelkező egész mű. De alapjában véve, megfelel valamennyi a szótári meghatározás értelmének: bizonyos események leírása személyes tapasztalatok alapján. Még közelebbről megfogalmazva: egyetlen személy leírása önmagáról és környezetéről. Célját tekintve a memoár lehet önvizsgálati, önigazolású, vagy lelkiismeret-vizsgálati munka, köztük Szent Ágoston, illetve Mindszenty és Newman kardinálisok vallomásai. Lehet nosztalgikus jellegű írás, kedves emlékek iránti vágyakozás kifejezése, de lehet tendenciózus munka is, mint Granasztói Pál Vallomás és búcsú című könyve, abból a meggyőződésből, hogy a leírt tapasztalatok mások hasznára is válhatnak. De lehet öncélú is, ha közéleti személyek, filmsztárok, politikusok tetteik igazolására, szépítgetésére használják fel vallomásaikat; avagy magas beosztásuk, hírnevük révén kívánnak halhatatlanságot biztosítani maguknak, olykor bértollnokok felhasználásával is. Tárgyát tekintve lehet egyéni jellegű, egyszerű lineáris vonalon haladó önéletrajz, de lehet egész tömegeket mozgató, korrajzi mű is. Stílusát tekintve egyes szám első személyben írott munka, olykor szubjektív jellegű, különösen a vallomásos csoportba tartozóak, de lehet elvont filozófikus is, mint a francia felvilágosodás némely alkotása. Szereplői az életrajzíró mellett lehetnek valódi, pontosan ellenőrizhető jellemvonásokkal rendelkező egyének, de lehetnek fiktív alakok is. Az önéletrajzi írás viszonylag mostoha műfajnak számít a kanadai magyar irodalomban. Százhúsz éves jelenlétünk alatt elég kevés memoár jelent meg, s azok egy része is hiányos, tárgya megreked az anyaország határain belül, vagy csupán a kanadai élményekre szorítkozik. E szegénység részben a memoár műfajtól való idegenkedésnek tulajdonítható. A magyar lélek szerénységből, vagy örökölt értékítéletből nem tartja ildomosnak a magáról való áradozást, sem a sajnálkozást, s ezért tartózkodik élettapasztalatai továbbadásától. Tanulhatnánk ebben más kanadai nyelvcsoportoktól, a memoárírásban igen gazdag baltikumi népektől, de ugyanígy az olaszoktól, ukránoktól, zsidóktól, lengyelektől is. Számos irodalomtörténész elmarasztalja a külföldi magyar irodalmat, memoárszerűsége miatt. Teszi ezt még ha egy-egy mű nem is egyes szám első személyben íródott. Rendhagyó vállalkozás a Lakiteleki Kiadó gondozásában megjelent ,,Keserű a más kenyere: Emigrációs antológia” (1993), mely hézagpótló munkának számít történelmi és szociológiai értékű vallomásaival. Az alábbiakban részletek következnek életrajzi munkának tekinthető írásaimból. Ezek a készülőben lévő Így éltünk című memoárból származnak, melyből pár, itt nem közölt fejezet megjelent nyomtatásban. * * * Havi kétszáz pengő fixszel Azt írtam egyik elbeszélésemben, hogy szüleink igyekeztek praktikus szellemben nevelni gyerekeiket, hogy gyakorlatias pályára előkészítsenek bennünket. Engem, mint mondták később, hentes és mészárosnak szerettek volna. Ez tekintélyes foglalkozás volt a falunkban. Ünnepnapnak számított, ha apánkkal néha elmentünk Hájer István fényes hentesüzletébe, s Hájer bácsi, aki Károly öcsém keresztapja volt, éles késével lenyisszantott egy darabka kolbászt srégen vágva. - Nesztek csak – mondta barátságosan. Egy nyári délután az udvaron bigéztünk a szomszéd fiúkkal. A bigézés igen komoly játék volt. Legalább annyi precizitást igényelt, mint manapság az amerikai bazeball. Két csapatot létesítettünk, dobót és kapót. Mindkettőt kapitány vezette. Akkoriban kapitány volt a legmagasabb katonai rendfokozat, amit el lehetett képzelni. A bigét tíz centiméter hosszú, vastagabb faágból készítettük, a két végét hegyesre faragva, hogy a bigebottal a végére ütve felpattanjon, s a levegőben a bottal jó messzire el lehessen ütni. A játék abból állt, hogy két ujjnyi vastagságú lyukat vájtunk a földbe. A dobó kapitány a bigét a lyuk felé keresztbe helyezve, a bigebotot mögéje illesztette, s messzire dobta a bigét. A kapók felsorakoztak előtte, azzal a szándékkal, hogy a levegőben elkapják a bigét. Ha sikerült elkapniuk, akkor a dobók kiütést kaptak, s a kapók lettek a dobók. Ha nem sikerült, akkor a kapó kapitány a földről felvett bigével, előre hajolva igyekezett eldobni a bigét, hogy az a lyukon keresztbe helyezett bigebotot érintse. Ha sikerült, a dobók kiütést szenvedtek. Ha nem sikerült, a dobó kapitány a bottal a bige hegyére ütött, amitől az derék magasságra felpattant, s mielőtt földet ért volna, megpróbált ismét alá ütni. Volt olyan kapitány, aki kétszer is, háromszor is megismételte az ütést, ami kettősnek vagy hármasnak számított. Az utolsó ütésnek jó erősnek kellett lennie, hogy minél messzebb érjen földet a lyuktól a bige, mert ott kezdődött a hosszúság számlálása a lyukig. Ha egyes volt az ütés, a bigebottal kellett számolni, a kettes, a bigével és megszorozva kettővel, ha hármas, hárommal. Az a csapat nyert, amelyik a legmagasabb számot érte el. A bigézés tehát nem csak a fizikumot, de szellemi képességünket is növelte. Mi csodálkozni való van azon, hogy a magyar fiatalok matekben élen jártak a földtekén? A szérűben tanulták az alapelveket, bigézés közben. Jól ment a játék, én voltam a legidősebb, az én csapatom vezetett. Játék közben motorkerékpáros fordult le az útról, egyenesen a kapunk elé, messzire riasztva az ott bóbiskoló kislibákat. Felnézett a házszámra, s nyilván jónak találta: Erdély utca 153, mert leállította a berregő motort, a lábát általvetve a fekete ülésen, leszállt a gépről. Oldalra fordította kormányt, a gép hátsó részét kissé felemelve, lábával lepöccintette a motor támasztóját. Oldaltáskáját csipőjével előre billentve kikattintotta a fedelét, belenyúlt és kiemelt belőle egy hivatalosnak tetsző iratot. Megnézte, s hangosan bekiáltott. - Miska János urat keresem! Gyanakvó pillantásokat vetve rá, ledobtam a bigebotot, s a kapu felé indultam. – Én vagyok – mondtam. A motoros végigmért. – Ugyan már! – legyintett. – Hol van az apukád? - Az apámat nem is Miska Jánosnak hívják – mondtam önérzetesen. Anyám kilépett a nyári konyhából, a kapuhoz jött, kezét a kötényébe törölgetve. – Kit tetszik keresni? – kérdezte nyájasan. - Jónapot kívánok – köszönt a motoros. – Miskáné asszonyhoz van szerencsém? Anyunak tetszett a megszólítás. ő is megtetézte. – Igenis, köszönöm kérdésit. - Nagyszerű. Kéremszépen, Nyírbátorból jövök, a totó hivatalból. Miska János hentes és mészáros mester urat keresem. Anyám elnevette magát. - Hát Miska János itt áll ön előtt, de a hentes és mészárossággal még várnia kell pár évet. A motoros egyik kezével a homlokára tolta a szélvédő szemüveget, a másikkal meglobogtatta a szelvényt. - Akkor itt valami hiba van – bökött a hivatalos lapra. – Ezen a szelvényen az áll, hogy Miska János, hentes és mészáros mester, Nyírbéltek, Erdély utca 153. szám alatti lakos kétszáz pengőt nyert a múltheti totón. Itt van a pénzesutalvány, János hentes úr nevére kiállítva. Anyám közelebb lépett, a motoros elébe tartotta az iratot. Igaz is az, bólintott elgondolkozva. Aztán leesett a tantusz. – Oh, hát az apjuk vette a totót, s tréfából a gyerek nevére állította ki. A kézbesítő morfondírozott. Most mitévő legyen? Itt valóban gyerekről van szó, az világos, mint a vak ablak. Ez a kölök nem lehet hentes és mészáros mester, az már szent. De az adatok ettől eltekintve megfelelnek a valóságnak. - Beszélhetnék a kedves férjével? – kérdezte. Anyám nemet intett. - Oda van Nyírbátorba, bevásárolni az üzletbe. Ha holnap lenne szíves visszajönni... A kézbesítő igazított egyett a homlokán a porvédőn. Hogy ő kijöjjön mégegyszer?! Ebbe az istenháta megetti porfészekbe? Végig ezen a rázós úton? Gondolt egyet. - Alá tudná írni János gyerek a szelvényt? Anyám elnevette magát. – Még nem tud írni. Iskolába se jár. A motoros tétovázott. - Akkor lenne szíves aláírni helyette, Miskáné asszony? Aláírni? Természetes! Átnyúlt anyánk a kapun, átvette az igazoló szelvényt. A kézbesítő a kapu fájára helyezte az oldaltáskáját, szivarzsebéből előhúzott egy tintaceruzát, megnyálazta a hegyét, s átnyújtotta anyánknak. Anyánk a táskára tette a szelvényt, s mielőtt odaírta volna a nevét az enyém fölé, megkérdezte: - Az én nevemet írjam? A kézbesítő tétovázott kicsikét, majd odaszólt. – Nem, a János mester úrét – mondta, s rámkacsintott. Biztos arra gondolt, úgysem tudná senki bizonyítani, hogy itt névhamisítás történt. Miután megesett az aláírás, anyám kézbe kapta a pénzesutalványt, s a rája oly jellemző nyájassággal megkérdezte, szolgálhat-e pohár friss vizzel? De válaszra már nem került sor, mert a kézbesítő kiegyenesítette a kormányt, kissé előbbre tolta a fényes masinát, felkattintva a támasztót, a lábát átvetette a gépen. Lába ujjával bepöcintette a motort, kétszer-háromszor jó hangosan megbrúgatta, majd szemére húzva a porvédő szemüveget, máris porzott az út utána. Akkoriban, mint később én is megtanultam, ez a dal járta a falunkban: Havi kétszáz pengő fixszel Az ember könnyen viccel... * * * Gépellenőrök Az egyetemi felvételi vizsga után pár napot a fővárosban töltöttem. Nagy elvárásokkal ismerkedtem az új környezettel, az egyetemmel a Pesti Barnabás úton – régebben és ma Piarista tér -, az Eötvös Kollégiummal a Nagyboldogasszony úton – akkoriban Ménesi út -, mely diákszállóként várt bennünket. Megcsodáltam az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményét, a Magyar Tudományos Akadémia s a fönséges Parlament épületét. Áhítattal álltam a homályos Bazilikában. Minden olyan túlméretezettnek, a vidéki képzeletet meghaladónak tűnt számomra. Emike nővéremék felvittek a Budai Várba, el a Városligetbe. Kétnapos, álomba illő terepszemle után vonatra szálltam a Nyugati pályaudvaron, s egy nagyon ígéretes jövő reményében hazautaztam. Éppen idejében. Anyám aggódva várt. Még arra sem adott időt, hogy megöleljem, s lelkesen elmondjam neki a budapesti élményeket és a reményen felül sikerült felvételi vizsgát. Az asztalról felvett egy hivatalos borítékot, s elém tartotta. - Már két napja itt vár ez a levél – mondta izgatottan. - Azonnal indulnod kell Nyírmártonfalvára, cséplési ellenőrnek. Az érettségi vizsga előtt – erről teljesen megfeledkeztem a nagy izgalmakban – én is jelentkeztem cséplési ellenőrnek. Fel is vettek minden további nélkül. Kétnapos szakmai kiképzésen vettünk részt a Hajdú-Bihar megyei terménybegyűjtési hivatalban, ahol kioktattak bennünket a cséplés és terménybegyűjtés nemzetfenntartó fontosságára és adminisztratív bonyodalmaira. Este, miután apám és a két öcsém hazajött a mezei munkából, elmeséltem a családnak a felvételi vizsga izgalmait. Komikusnak találták azt az esetet, hogy majdnem lemaradtam róla. Derülten hallgatták, hogy a nyíregyházi vonaton egész éjjel utazva, Hajdúszoboszlónál udvariasságból átadtam a helyemet egy nagyon intelligensnek látszó úrnak, amit ő elfelejtett visszaadni. A fővárosig a csomagtartóba kapaszkodva utaztam a nagy tömegben, s holtfáradtan érkeztem meg hajnali ötkor a nővéremék lakására, az Ajtósi Dürer soron. A rekamién mély álomba zuhantam. Munkába menet, Emike és Vince sógor felrázott, nehogy elkéssek a felvételi vizsgáról. Elkéstem bizony. Reggel kilenckor riadtam fel. Fogtam az aktatáskámat s rohantam le a negyedik emeletről a Thököly úti villamos megállóhoz, végig a Kossuth Lajos utcán, be az egyetemre, fel a második emeletre, ahol már messziről lehetett látni, hogy a nagy tanteremben javában folyt az írásbeli vizsga. Az asztalkák fölött görnyedező diákok rótták a sorokat nagy íves lapokra. Az ajtó előtti asztalnál tanársegédféle úr ült, elmerülten lapozgatva valami hivatalos aktában. - Bocsánatot kérek – mondtam lihegve, csapzott fejjel. – Itt vizsgáznak az újságíró szakos felvételizők? Zavartan rámnézett, s igent bólintott. Eléje tettem a tanszék hivatalos levelét, melyben meghívtak felvételi vizsgára. A tanár rápillantot a levélre, majd visszatolta. - Nagyon sajnálom, kérem – mondta hűvösen, a karórájára mutatva. – Már egy órája folyik az írásbeli. Mintha villám ütött volna belém. Elkezdtem rimánkodni neki. - Legyen szíves beengedni. Még be tudom hozni a lemaradást. Fejcsóválva kivett a mellette levő dobozból egy nagy borítékot, benne a vizsgakérdésekkel. - Jól van, próbálja meg – mondta lemondóan. – De ne zavarja a vizsgázókat! Égett a kezem alatt a papír. Gyorsan átfutottam a kérdéseket, volt köztük irodalmi, államtudományi, sajtótermékekre vonatkozó, politikai tárgyú. Sietve válaszoltam a kérdésekre. A szabad tárgyú irodalmi riportban megrajzoltam egy gyönyörű, napsütötte tájat, a határban vidáman dolgozó földművesekkel, amint lelkesen kapálták a kukoricát, kaszálták az anyaszénát, traktoros legényt, aki mici sapkája mellett sárga virággal búgatta a gépet, s karjával köszöntve a homokúton ebédet vivő lánykának. A család, s különösen a két csintalan öcsém, Karcsi és Anti, váltig tréfálkozott, hogy a Jancsi gyerek jól megeresztette a szép életet sugárzó tollát. Másnap hajnalban kerékpárra ültem, pár napra való elemózsiával, s a fülöpi földes úton elhajtottam a tőlünk harminc kilométerre lévő Mártonfalvára. A gyönyörű nyírségi táj, a dimbes-dombos szántók, a földeket szegélyező akácsorok boldogsággal töltöttek el. Mögöttem az érettségi vizsgákkal, az ország patinás egyetemére való felvétel tudatában, nekem állt a világ. Szüleim révén megbecsülésnek örvendtem a falunkban, nagy jövőt jósoltak nekem a szomszédok, rokonok. Útközben a gyermekkori cséplések jártak az eszemben. Felidéződtek bennem a könyékig kenőcsös gépészek, a derékre vetkőzött munkások, a poros arcú kévevágó és törekes lányok, fejükön hátra kötött kendővel. Fülemben csengtek a hangos tolatások, gépbeállítások, s megannyi izgalmas munkafolyamat. A debreceni elméleti oktatásból nem derült ki, hogy mi vár ránk a gyakorlatban 1953-ban. Mint hamarosan kiderült, az ellenőri munkánál idegölőbbet el sem lehet képzelni. Látástól vakulásig dolgoztunk. A bandagazda, Papp József nevű ember, hajnalban hangos rikoltozással ébresztett bennünket. Fél óra leforgása alatt már püfögött a traktor, csattogott a gépszíj, hümmögött, nyögdécselt a behemót gép, néha be is fulladt hangos kiabálások közepette, ha vizes szálak, vagy a nagy sietségben egész kéve csúszott le a torkán. A Gúti erdő szegélyén fészkelő Nyírmártonfalva akkor még nem volt szocialista község. A lakosság nagy része egyéni gazdákból állt, ami megnehezítette a gépellenőrök munkáját. Volt ugyan állami gazdasága, katedrálishoz hasonló asztagokkal. Ezek cséplése gyerekjáték volt, legalábbis az ellenőr számára. Hajnalban beillesztette az indigót a nyomtatvány tömbökbe, bejegyezte a pontos dátumot, feltüntette a termény-féleséget – rozs, búza, árpa, zab, bököny, köles. Mindre külön nyomtatvány volt. Ha megtelt a hatalmas mérleg pöffeszkedő zsákokkal, hosszú oszlopokban feljegyezte a pontos eredményt. Aztán zsebre dugott kézzel fütyörészett, a törekes lányok körül ólálkodva, amíg újból mázsálásra került sor. Engem az egyéni gazdákhoz osztottak be. Ez részben jól jött, mert volt alkalmam megismerni a helyi életkörülményeket. Másrészt azonban kevés lehetőség volt mélázásra. A gazdák közös szérűkbe hordták az életet, egy-egy portára nyolc-tíz asztagot, némelyik alig tett ki negyven keresztet. Egy kazalba rakták a rozsot és a búzát, az előbbit az aljába, az utóbbit a tetejére, külön kis kupacba a zabot és az árpát. Mindről, mint mondom, külön blokkot kellett vezetnünk négy-négy példányban, egyet a járási begyűjtési osztálynak, egyet a községi tanácsnak, egyet a gazdának, egy pedig maradt a tömbben, az örökkévalóságnak. A megyei eligazítások értelmében a cséplést addig nem volt szabad elkezdeni, amíg az ellenőr át nem nézte a gazda iratait, s főleg a beadási könyvét, melyben feltüntette az adóügyi hivatal a beszolgáltatás teljes történetét, beleértve a múlt évről fennmaradt hátrálékot. Ezt elsőnek le kellett vonni az idei termésből. Papp Jóska, mint igazi jó bandagazda, barátkozott a gazdákkal, néha előre ment a másik utcába, barátkozni, hogy oda is minket, s ne a másik gépes bandát hívják meg, s hangosan noszogatta a bandát: - Hé, fiúk, nyomjátok a kévéket! Majd alusztok a télen. A fiúk nyomták is. Nekiálltak az asztagnak, fütyölve-dalolva végezték a munkát. A kévehányók könnyedén eregették le a kazal tetejéről a kévéket a dobon álló kévevágó lány lábához; a szalmaadogatók komótosan csúsztatták a szalmát nagy göngyelegben egymásnak; a törekes lányok, orrukon-szájukon bekötött kendővel kaparták a leterített dróthálóra a pelyvát, s ha megtelt, két markos legény máris vitte futólépésben a törekesbe, vagy oldalra egy rakásba. A zsákolók – élvezet volt nézni őket – játszi könnyedséggel röpítették fel a vállukra a fél mázsás zsákokat, s uccu neki, már rohantak is a kamrába velük. Én meg kezem-lábam majd elvetve végeztem a papírmunkát. Alighogy elrendeztem az irattömböket a bőröndöm tetején, arra is alig futotta az időmből, hogy bejegyezzem a bejegyzendőket, átnézzem a beadási könyvet, a munkások már végeztek egyik asztaggal is, a másikkal is. Volt úgy, hogy három gazda is ott várakozott a hivatalos iratokra. - Ebből baj lehet – példálóztam Papp Jóskának. - Rá se ránts! – legyintett. S rohant tovább. Hát persze, húsz gépesről, húsz család évi kenyeréről volt itt szó! A nagy kapkodásban egyre jobban összezavarodtam. Idegességemben néha a rozsot a búzának szánt blokkba vezettem be, a búzát a zab helyére. Az örökös szél fújta-lobogtatta a kezem alatt a lapokat, némelyik blokkból messzire röpítette az indigót. Amikor a gépesek végeztek egyik szérűben, szedték le a gépszíjat, verték ki az éket a cséplőgép kerekei alól, rakták fel a vontatóra a mérleget, a súlyokat. A micisapkás gépész, simléderrel a tarkóján, már farolt is ki a traktorral. Négy erős legény is segédkezett neki. Ráakasztották a traktorra a gépet, a gépre a gém nyakú elevátort. Fogták a vasvillát, hónuk alá a tarisznyát, vállukra a kiskabátot, vagy a lajbit, s irány a másik szérűbe, öt-hat házzal odébb. Idegesen körmöltem az okmányokat: összeadás, kivonás, százalék számítás. Ennyi és ennyi a hazának. Ennyi a gépeseknek. Ennyi marad a termelőnek. Pontosan feltüntettem az adókönyvben az adatokat. Kitéptem a cséplési blokkból a megfelelő lapokat. Ez megy a járáshoz. Ez a községi tanácshoz. Ez a gazdának. A gazda remegő kézzel vette át a szelvényeket, hunyorogva nézegette, s aggódva szólt asszonyához: - Édes Istenem, vetőmagnak se lesz elég. Az új portán nagy kavarodás közepette beállították a gépet, ék alakú gödröt ástak a kerekek alá, nehogy leguruljon a masina a lejtőn. A környék gyerekei ott lábatlankodtak, kergetőztek, hangosan kiabáltak: - Álljon meg az elevátor, eltörött a pipaszár! Harsányan zúgott a traktor, a szárnyasok rémülten futottak szerte szét a portákon. Az etető gyakorlott kézzel riszálta le a gép torkába a kévéket. A gazdák s a gépesek kezdetben gyanakvással fogadták az ellenőröket. Az állam fogdmegjeit látták bennünk. Erre meg is volt az okuk. Némelyik ellenőr szigorúan betartotta az eligazításon belénk vert előírásokat. Volt olyan, aki leállította a gépet, ha lemaradt a papírmunkában. Hajszál pontosan irányította a cséplési művelet minden részletét. De különösen a mázsálást ellenőrizte szigorúan, mert megesett – ezt Debrecenben filmen mutatták -, hogy néhol a gépesek összejátszottak a gazdával, három-négy zsák terményt leméretlenül vittek be a kamrába, s később megosztoztak rajta. A lelkiismeretes ellenőr – így a filmbemondó – még az ocsút is ponyvába gyűjteti, s fel vele a garatba, nehogy egy szem is elszámolás nélkül maradjon. A nagy szegénységet látva, nem volt szívem szószerint követni a hivatalos utasításokat. Ha lépést is tudtam tartani a munkában, s láttam, hogy az ocsút a szalmakazal tövébe dugják, elfordultam, vagy az iratokat rendezgettem. Megkedveltek a faluban. A gépesek elmondták az ismerőseiknek, hogy ez az ellenőr nem olyan ellenőr! A gazdák remélték, hogy a mi gépünk kerül az utcájukba. Kedveskedtek nekem, munka végeztével meghívtak vacsorára. Az első hét végére jól belejöttem a munkába. Elmúlt a feszélyezettségem, összebarátkoztam a banda tagjaival. Lélegzetvételnyi időmben boldogsággal töltött el a falu ünnepi hangulata, ami úgy árad a vidéki népből az istenáldotta terménybetakarítás idején. Megismerkedtem egy csinos kislánnyal, vasárnap sétáltunk a parkban, sírig tartó szerelmet ígértünk egymásnak. Nekem állt a világ. Az ilyen kedves élmények nehezítették meg a vidékünktől való elválást. S ha el is szólított az élet, az idegen környezetben hónapok múlva is visszahúzott az ember szíve. A második hét kezdetén azonban beütött a ménkő. Szépen sütött a nap, javában folyt a cséplés. Papp Jóska elégedetten járt az asztagok között. Rendjén ment a munka. Legalábbis addig, amíg meg nem jelent a helyi begyűjtési hivatal vezetője, Száva István. ő volt a főnököm. Munkába való jelentkezéskor kedélyesen fogadott. Hát hogyne! Érettségizett fiatal, aki felvételt nyert a budapesti egyetemre! S ráadásul még szerény is. Röviden ismertette a helyi körülményeket, az egyéni gazdák makacsságát, a népnevelő munka fontosságát, szóval a hamukát. Nem akarják figyelembe venni az egyedüli járható utat – mondta. Ami a termelőszövetkezetbe való belépést jelentette. Ismertette a beszolgáltatás részleteit, a hátrálék szigorú behajtását. Aztán átadott egy bőröndre való kitöltői tömböt. Végezetül érdeklődött, hogy játszok-e valamilyen hangszeren? ő ugyanis a helyi vonószenekar első hegedűse. Szerencsére nem említettem neki, hogy flótázok. - Jó munkát kívánok – mondta, áthajolva az íróasztalon, kezet nyújtott. – A gépesek már várnak rád. A gépesek amikor meglátták Szávát, elkezdtek gúnyolódni. Egyikük skandálva mondta: - Duna-Tisza-Dráva-Száva! Mire a többi kórusban folytatta: - Tör-jön-el-a-lába-szára... Bizalomteljes ábrázattal, a jó házigazda atyafiságával fogadtam a begyűjtőst. Némi büszkeséggel is. Íme, alig egy hét leforgása alatt száz meg száz mázsa terményt biztosítottunk a hazának! Száva odakiáltott a gépésznek. - Állítsa le a gépet, azonnal! A gépész leállította. A banda tagjai értetlenül néztek rá. - Hé, mi van rád?! – szólt valaki a szalmakazalról. Száva feldúlt képpel nekem rontott. - Hát maga mit művel? – förmedt rám. Az orrom előtt lobogtatta a begyűjtési hivatalnak beküldött nyomtatványokat. Megszeppenve néztem rá. - Nézzen ide! – S ujjával böködte a lapokat. – Ember, hol jár az esze? Maga nem számolt le egy százalékot nedvességre. Elsötétült előttem a világ. Debrecenben az eligazításon figyelmeztettek bennünket, hogy a legkisebb kihágásért is évekre szóló fegyházbüntetés jár. Hebegtem-habogtam, restelltem is magam a munkások előtt. A gépesek kezdtek körénk tömörülni. - Nem találtam nedvesnek a terményt – bizonygattam. - Nem érdekel – szakított félbe Száva. - Egyáltalán nem érdekel. Én magát lecsukatom, az már szent. Papp Jóska védelmemre kelt. - Ne balhézz mán, Pista – legyintett nagyvonalúan. – A jó ló is megbotlik néha, pedig annak négy lába van. - A gépesek helyeselték. Bizony, de még hányszor megbotlik, mondták. Jóska még jobban felbuzdult. – Különben is, ki volt az a nagymarha, aki ezt a rengeteg papírmunkát kiagyalta? - Ja! Ki volt az az állat? – vágott közbe Papp Dénes, a Jóska öccse. Három Papp fiú volt a bandában. - Ezt nektek kellene elvégeznetek a begyűjtésnél, nem ennek a szegény gyereknek, itt a szalmakazal árnyékában – erősködött Papp Jóska. – Van rá elég időtök odabenn, mi? – gúnyolódott. - Nézd, a törvényt nem én csinálom – védekezett Száva. - Még szerencse – gúnyolódott valaki. – Ha te írnád, megfialna. Kitört a nevetés. Száva arckifejezése megenyhült. Elernyedt kézzel leeresztette a papírgöngyeleget. Biztos átgondolta már a hivatalban is, ha kiderül, hogy akár tévedésről, akár szabotálásról van szó, ő is könnyen Vácon köthet ki. Némi gondolkodás után intett a gépésznek. Felbúgott a traktor, s folytatódott tovább a cséplés. Papp Jóska végigjárta a gazdákat az utcában, elmondta nekik, hogy a fiatal ellenőr bajba kerülhet, ha nem segítenek rajta. Jöttek vissza egymás után a papírokkal, újra átszámoltam a százalékot, s vitték a hiányzó pár kilónyi magot a terménybegyűjtőhöz. Másnap reggel megeredt az eső, leállt a cséplés. Fél napon át ott tétlenkedett a banda. Volt időm átgondolni az apadásra való levonást. Erről, fogadni mernék pénzbe, nem volt szó a tanfolyamon, s ma is az a gyanúm, hogy ezt Nyírmártonfalván adták hozzá a levonásokhoz. A banda tagjai nevetgéltek, a fiatalabbjai hancúroztak, tréfálkoztak a törekes lányokkal, húzták a csinos kévevágót, hogy viseljen hosszú nasztró helyett rövid szoknyát, az vonzóbb kilátást nyújtana a dob tetején. Miután több napos esőre hajlott az időjárás, Papp Jóska hazaküldte a munkásokat. Hát én hova menjek? A falum harminc kilométerre volt innen, kerékpárral fél napba is belekerült a hazakarikázás a mély kerékvágású kövezetlen úton. - Nálunk megalhatsz, János – szólt az egyik kéveadogató, K. Piros József. József nálam pár évvel lehetett idősebb, a munkában ritkán lehetett hallani a szavát. Csak akkort tűnt fel, milyen jóképű fiatalember, hátrafésült barna hajjal, szabályos harcsa bajússzal, amikor levette otthon csurgóra álló kalapját. Ha mosolygott, felderült körülötte az egész ház. Jóska fővárosi lányt vett feleségül, ott állt az esküvői képük a komódon, a befirhangolt első szobában, ahol engem is elszállásoltak. Szigorú arcú, szálkás hajú, cingár nő volt az ara. Mint kiderült, másfél évet éltek együtt. Miután megunta a vidéki életet a menyecske, gondolt egyet, s visszament a városba. K. Piros néni áldott jó lélek volt, főzött, mosott rám, mintha a fia lettem volna. Három nap múlva elállt az eső. A Gúti-erdő felől enyhe szél fújdogált, hamarosan kiszárította a kévéket az asztagok tetején. Megújult erővel láttunk neki a cséplésnek. Ekkor már nem volt fennakadásom a papírmunkával. A hetek múlásával olyan jó közérzetem támadt, hogy a szezon végén fájó szívvel vettem búcsút Nyírmártonfalvától. Milyen kár, hogy minden jó véget ér egyszer... * * * A forradalom Engem személy szerint érintett az ország közügyeinek alakulása. Lévén a várva-várt új nemzedék tagja, az állam minden kedvezményt megadott nekem. Középiskolai tanulmányaimat díjmentesen végezhettem. Kényelmes diákszállóban éltem, viszonylag jó ellátásban részesültem, száz hozzám hasonló társammal együtt. További kedvezményekben részesültem az egyetemen is. Jó tanulmányi eredményem révén magas ösztöndíjat kaptam. Ezért hálás voltam, és vagyok ma is, a hazámnak. A csalódás csupán akkor kezdődött, amikor a kollokviumok végén az ember hazautazott, s belekóstolt a mérhetetlen nyomorúságba, amibe a rendszer a szüleinket, rokonainkat, a falu egész lakosságát degradálta. A helyi hatóság mindent elkövetett, hogy apámat, a falu vezérkaszását megtörje. Tudták jól, ha ő belép a termelőszövetkezetbe, sokan követik majd a példáját. Adottságain messze túlmenően megadóztatták, gazdaságilag tönkretették. Miután nem volt más kiút, az őt követő rokonokkal, szomszédokkal megalakították a helyi termelőszövetkezetet. Ez előbb elég jól indult, mert általában egyívású kis- és középparasztokból jött létre. Volt azonban egy másik csoport is, amely főleg dologkerülőkből, vagy hozzá nemértőkből verődött össze. Hogy a kettő kiegyenlítse egymást, erőszakkal összeolvasztották a jót a rosszal. Attól kezdve megindult a torzsalkodás, a gazdasági romlás. A munkaegység filléreket sem ért. Kiábrándultan tért az ember vissza az egyetemre, nem fogta a tanulás. Szemináriumokon, DISZ taggyűléseken, mint mondom, baloldali elhajlással, politikai túlkapásokkal illettük a rendszert. Részt vettem a Rajk-temetésen, a kelet-német, a lengyel-magyar barátságot követelő felvonulásokon. Ott voltam a Műszaki Egyetemen, amikor a forradalmi pontokat megfogalmazták. Lelkesen fogadtuk a szegedi egyetemisták radikális követeléseit. Október 23-án, kora hajnalban, öt társammal gyalog mentünk a Ménesi úti Eötvös Kollégiumból a Székesfehérvári úton levő Április 4-i Gépgyárba. El akartuk mondani a munkásoknak, hogy a délutánra tervezett felvonulásunkkal nem akarjuk kiragadni a hatalmat a munkásosztály kezéből. A portásnál tovább nem jutottunk, nem engedtek be bennünket. A délutáni felvonulás az egyetemünk előtti téren, a Petőfi szobornál kezdődött. Akkor még gondolni sem lehetett arra, hogy az egyszerűnek vélt felvonulás pár órával később átcsap politikai tüntetésbe, később, a Rádió épülete előtt forradalomba, a hajnali órákban pedig, az orosz tankok megjelenésével, függetlenségi háborúba. Aggodalmas szívvel vonultunk ki az épületből. A karzaton gyülekező személyzet tapssal övezett bennünket, ezt skandálva: - Él-je-nek a di-á-kok! Él-je-nek a di-á-kok!   Lelkesítésük bátorságot nyújtott nekünk. A szobornál beszédek hangzottak el, majd énekszóval, lengyel-magyar barátságot, s más jelszavakat skandálva, haladtunk végig az utcán. Feledhetetlen volt a Bem katonatiszti iskola ablakaiból lelkesen integető növendékek látása. A lakóházak ablakaiban megjelentek a magyar zászlók. Némelyik lobogó közepén lyuk volt. Hangulatunk, a felvonuló tömeg növekedésével egyenes arányban nőtt. Még ma is felpezsdül a vérem, ha néha újra éneklem magyarul keveset értő feleségemnek a feledhetetlen dalt, amelyet nem egészen erre a forradalmi tüntetésre komponáltak: Dózsa népe vár reád a várt jutalom Hitvány népség meg nem állít már utadon... A Parlament épülete előtt már óriási tömeg fogadott bennünket. Alkonyodott, az erkélyen lelkes hazafiak jelentkeztek, üdvözölték, buzdították a tömeget, szavalatok hangzottak el, bejelentések Nagy Imre útban létéről. Boldogító érzéssel töltöttek el bennünket Imre bácsi szavai, kivéve az első, Elvtársak! megszólítást. A tömeg visszafelelt: Nem vagyunk elvtársak! Éjfélig tartózkodtunk a Parlament előtt, majd híre jött, hogy a Rádiónál fegyvertűz fogadta a tüntetőket. Irányt vettünk a Bródy Sándor utca felé. Lövések hangzottak, toroktüzek villogtak a Rádió ablakaiból. Az utcák, a járdák tele voltak hangos jelszavakat kiabáló tömeggel. Ekkor már olyan követelések is elhangzottak, hogy ruszkik haza! Uránércet nem adunk... Legnagyobb ámulatunkra, fiatal munkások ugráltak le egy berobogó teherkocsiról. Csepelről jöttek, fegyverrel a kezükben! Állást foglaltak az épületet övező vaskerítés mellett, hason fekve, fegyverük csövét a fél méternyi magasságú kőfalra helyezve. Én nyári katonai kiképzéseken vettem részt Békéscsabán majd Nyíregyházán. Éleslövészeti gyakorlatokon éllövészi, majd mesterlövészi eredményt értem el gitárnak nevezett géppisztollyal, golyószóróval, és puskával. Itt a Rádiónál, fiatal fiú célozgatott az elsötétített épületre. Látszott rajta, hogy gyakorlatlan. Leguggoltam melléje, magyaráztam hogyan kell tölteni, célozni, s hogyan kell a fegyvert hatásosan elsütni. - Tartsd vissza a lélegzeted a lövés pillanatában! -oktatgattam. - Óvatosan húzd hátra a ravaszt... Hajnali kettő körül befutottak a szovjet tankok Székesfehérvár felől. Állást foglaltak a Gellért szálló körül, a Kálvin téren, a Rádió épülete körül, a Móricz Zsigmond körtéren, és másutt. Ekkor hajlott át a forradalom két szocialista ország közötti háborúba. Hajnalban, az Erzsébet hídon át, végig a Bartók Béla úton, szemben a tankok fülsiketítő csattogásával, egyedül haza gyalogoltam a diákszállóba. Részt vettem a további tüntetéseken is. Csütörtökön, 26-án, a Parlament elé vonultunk, a hozzánk átállt, vagy tanácstalanságból nem ellenkező szovjet tankok kíséretében. A csodával határos módon maradtam életben. Az egyik évfolyamtársammal, aki a Színművészeti Főiskoláról iratkozott át hozzánk, az első harckocsi mögött meneteltünk. De a barátom nem bírta a kipufogó füstöt, s lementünk a járdára. A helyünket elfoglalók, amikor elérték a Parlamentet körülvevő teret, az ÁVH sortüzet nyitott a békés tüntetőkre, borzalmas pusztítást végezve. Rémítő volt a sikoltozás, menekülés, a mérhetetlen káosz. Mi egy pince gádorba vetettük magunkat. Csodálattal tölt el ma is az odaérkező vöröskeresztes mentők bátorsága, amint a csatamezőhöz hasonló téren a sebesülteket mentették, a holtakat szedték fel. A forradalmi kormány megalakulása után felfegyverzett egyetemista csoportok indultak útnak a megyei székhelyekre, hogy segítsenek az adminisztrációs átszervezésben. Én néhány társammal Nyíregyházára kértem magam, részben mert ebben a városban töltöttem az 1955-56-os újságírói gyakorlóévet. Emlékezetes esztendő volt. Ekkor már a fővárosi eszmék szele eljutott vidékre is. A Szabolcs-Szatmár Megyei Néplap munkatársai örömmel fogadtak. Mint mondták, fiatalításra nagy szükség van szerkesztő gárda soraiban. Pár hónapig a hírrovat szerkesztését bízták rám. A szerkesztőségbe érkezett levelek, telefonjelentések, kiszállások útján állítottam össze a napi híranyagot, mely mínuszos, esetleg önálló hírek formájában jelent meg a lap első oldalán. Később szabad kezet adtak nekem színes riportok, tárcák, elbeszélések írásában is. Megtelt a lap társadalmi állapotokat feltáró írásaimmal. Két hónap után kineveztek az ifjúsági melléklet szerkesztőjéül. Írtam benne az ifjúság kilátástalan helyzetéről, az erkölcsi élet hanyatlásáról, házassági problémákról, hitvestársi hűtlenségekről. Egyik riportom a helyi tanítóképzősök ballagásáról szólt. Szomorú ünnepség volt, a végzős növendékek fele nem tudott hivatásában elhelyezkedni. Nagy visszhangot keltett az írás megyeszerte. Sipkay Barna tördelőszerkesztő vonakodott a közlésétől. - Ha Pipi ezt meglátja, kiveri a huppot – mondta aggódva. Szabolcs István főszerkesztőt becézték Pipinek, mert egy baromfi vállalattól került a lap élére. Úgy is történt. Reggel behívatott István az irodájába. Előtte kiterítve az aznapi lap, riportom hatalmas betűkkel szedve benne: Szomorú ballagás címmel. Megdorgált az írás demoralizáló hangjáért. - De így történt – szabadkoztam. – A mi ballagásunk Hajdúböszörményben egészen más volt. Minket tárt karokkal vártak az egyetemeken, a hivatalokban, mindenütt. Ezek a fiatalok meg... - Nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel – vágott közbe szipogva. Állandó allergiája volt Pipinek. – Te engem is bajba keversz. Ha Varga elvtárs ezt meglátja... – Varga elvtárs volt a megyei pártbizottság titkára. Mindenki remegett még a neve hallatától is. Másnap szerencsére a fővárosba utazott értekezletre. Én meg vidéki útra mentem, nehogy Varga elvtárs benn találjon. Két nap múlva hazaérkezett a főszerkesztő. Kerültem még a táját is. Elsőnek benyitott a szobába, ahol hárman dolgoztunk. Szipogott egyet-kettőt. - Nem is olyan rossz a ballagási riportod! – mondta engesztelően. – Sajnos, nehéz a végzős tanítóképzősöknek elhelyezkedniök. Ebédidőben dicsekszem a társaknak, hogy Szabolcs Pista megszerette a riportot. A sofőrünk, akivel együtt utazott a fővárosba, rám nézett. - Szerette a fenét! – legyintett. - Útközben hallottuk a riportodat a Kossuth rádión. A hét legjobb írásaként sugározták. Rovatvezetői állást ajánlott fel nekem a szerkesztőbizottság, ha félbe szakítom a tanulmányaimat s maradok. Már itt Kanadában kaptam levelet Páll Géza barátomtól, abban írta, hogy az ifjúsági mellékletnek köszönhetően, az előfizetők száma négyezerrel megnövekedett az ottlétem alatt. Most fegyverrel a kézben láttak újra. Érdeklődtek a dolgok alakulása iránt. Az idősebbjei, Asztalos Bálint, Zajtai Tóni bácsi, Soltész István óvatosságra buzdítottak bennünket. Megérkezésünk délutánján részt vettünk a forradalmi bizottság gyűlésén. Éppen ott volt a debreceni egyetemről Székelyhidi Ágoston, hajdani böszörményi évfolyamtársam is. ő börtönbüntetést szenvedett a forradalomban való részvétele miatt. Este a volt Magyar Dolgozók Pártja újjáalakuló gyűlésére is elmentünk, s felszólaltunk. Én arról beszéltem, hogy ha ez a párt meg akarja nyerni a lakosság bizalmát, teljesen át kell alakulnia, emberséges szellemben kell cselekednie. A megyei tanács vendégszobáiban szállásoltak el bennünket. Szorongatott hangulat uralkodott a környéken. A szovjet harckocsik a városon keresztül özönlöttek be az országba. Másnap, november 4-e hajnalán kinéztem az ablakon. Az épület bejárata előtt két harckocsi parkolt. Kopogtam a kollégáim ajtaján, s a hátsó kijáraton át menekültünk. Egy munkás busszal sikerült hazajutnom. A szüleim és testvéreim nagy örömére, akik semmit nem hallottak rólunk a felkelés ideje alatt. Az idősebb öcsém, Antal is Pesten élt, formázó volt a Gábor Áronban. Vele a harcok alatt is naponta találkoztunk. De amikor Nyíregyházára utaztunk, nem volt időm tudatni vele távozásomat. Szegény fiú, mint később mesélte, azt hitte, hogy elestem a harcokban, vagy nyugatra menekültem. Anti élelmet osztott ki a háztömb lakóinak, ahol albérletben lakott. A forradalom leverése után nyugatra távozott, az esetleges megtorlástól félve. * * * Bújt az üldözött December 19-én átüzent hozzánk a falu tanácselnöke, hogy tűnjek el pár napra otthonról, mert holnap jönnek a megyétől, forradalmi tevékenykedéseimet vizsgálandó. Közöltem szüleimmel a dolgot. ők is jobbnak látták, ha elmegyek az országból. Nagy sietségben összecsomagoltunk, készen a másnapi utazásra. Azelőtt hihetetlennek tűnt volna számomra a távozás gondolata is. Hajdan az egyetem külföldi ösztöndíjat ajánlott nekem ötéves kínai tanulmányútra. Eszembe se jutott élni a lehetőséggel. Hazámat a világért sem hagytam volna el. Most meg, a menekülés pillanatában, mintha leesett volna egy nagy kő a szívemről. Voltak álmatlan éjszakáim az elmúlt évek alatt. Középiskolában is, az egyetemen is, a kötelező káderlapokon elhallgattam azt a tényt, hogy Kovács nagyapám amerikás volt, s örökös zaklatásban volt részük. Elhallgattam azt is, hogy szüleimnek fűszer üzletük volt az orosz bejövetel előtt, s hogy apám a Független Kisgazdapárt helyi elnöke és a görög katolikus egyház főgondnoka volt. Egy ilyen labilis pályán mint az újságírás, az életrajzi kihagyások előbb-utóbb napvilágra kerülve, komoly következménnyel járhattak volna. Találkoztam Kurucz Miklós és Opre Mihály barátaimmal, elmondtam nekik, hogy el kell mennem. Miklós nálam tíz évvel idősebb, elvált ember volt. Mihály hajdani osztálytársam, a salgótarjáni szénbányában töltötte katonai szolgálatát. - Veled mehetünk? Másnap kora reggel búcsút vettünk szüleinktől, rokonainktól, ismerősöktől. Anyám kisírt szemmel két szál kolbászt, pár szelet kenyeret tett az aktatáskámba. Apám szótlanul tett-vett a szérüben. Károly öcsém egyre kérlelt, hadd jöhessen velünk ő is. Szomorán néztem rá. Alig volt 17 éves. A határt akkorra már hermetikusan lezárták, rossz hírek terjengtek a menekültek megtorlásával kapcsolatban. Nem mertem kockáztatni az ő életét is. - Maradjál itthon – biztattam. - Ne hagyjuk a szüleinket teljesen magukra. A búcsú pillanatában a szüleim némi megkönnyebbüléssel fogadták távozásomat. Nem örültek pályaválasztásomnak, az újságírást komolytalan foglalkozásnak tartották. Évekkel utána értettem csak meg, hogy miattam való aggódásból tették. Féltettek szókimondó természetem miatt. Óvni akartak az övékhez hasonló csalódásoktól; az idegen megszállásoktól; bukott háborúktól, forradalmaktól; rekvirálóktól, zsarnoki tagosítóktól. Egyedül Kovács nagyapám siránkozott, kinek kedvenc unokája voltam, s aki hét éven keresztül belekóstolt Amerikában a hontalanság érzésébe. - Jaj, jaj – sóhajtozott. – Hát pont neked kell elmenned?! Kábult hangulatban vonultunk ki a vasútállomásra. Istenhozzádot integettünk az úton elhaladóknak, a kapuk mögül nézelődőknek. A kis Zsuzsi vonat ablakából kinézve, a földre ereszkedő szűrke ködön át szemléltem a szülőfalumat, ami – mostanság érzem igazán! - a szépet, a jót, biztonságérzetet jelentett számomra; a lelküket is odaadó nevelőket, lelkészeket, kedves téli estézőket, akik nekem nagy jövőt jósoltak. Debrecenben átszálltunk a záhonyi-nyíregyházi vonatra, s szótlanul utaztunk a fővárosig. Elszomorító látványt nyújtott a romokban heverő, az alig pár hónappal azelőtti gyönyörű Budapest. A Déli pályaudvaron töltöttük az éjszakát. Karszalagos, bőrkabátos, pufajkás járőrök egymásnak adták a kilincset, géppisztollyal a kezükben, igazoltattak bennünket. Hozzám elég barátságosan szóltak, elhitték, hogy otthonról visszatérve, részt kívánok venni a város újjáépítésében. Ott húzódott a sarokban egy tisztiiskolás növendék. őt sorra kivitték, s felborzolt hajjal, az arcáról a vért törölgetve tért vissza. Volt ott egy bolgár ember is, tört nyelven, fennhangon szidta a zsarnoki rendszert, s egyre azt hajtogatta, hogy el is megy ebből az országból. Az egyik bőrkabátos lehordta mindennek, hogy befogadtuk őt, otthont adtunk neki, jól megtollasodott nálunk, s most ez a hála jóságunkért. A végén kivezényelték őt is, nem is jött vissza. Félelmetes éjszaka volt. A vonat dugig megtelt hozzánk hasonló, gyanakvó pillantásokat vetegető utasokkal. Volt olyan is, aki a lépcsőn állva kerékpárját lóbálta a szélben, hogy azzal közelítse meg a határt. Elfogott az aggodalom. Felkészületlenül, minden terv nélkül indultunk útnak a román határ mellől. Hová is megyünk? Hová visz bennünket ez a tömött szerelvény? Hol kell leszállnunk? Velünk szemben ült két fiatalember, mint kiderült, testvérek voltak Budapestről. - Ti is elmentek? – kérdeztem halkan. Bólintottak. - Ismeritek az utat? Ismerték. Ez volt a második próbálkozásuk. Előbb elkapták őket közvetlen a határnál. Most már tudják, hol kell leszállni. Nem szabad Hegyeshalomig menni. Ott, mint a vércsék lecsapnak az utasokra! - Hol kell leszállni? – kérdeztük. - Lébénynél. - Csatlakozhatunk hozzátok? Vállat vontak. Lébénynél, húsz kilométerre a határtól, rajtunk kívül senki más le nem szállt a vonatról. Szép kis község Lébény. Széles utcái mentén egyenes járdák húzódtak, csinos házakkal, rendezett portákkal végig az utcákon. A falu közepén épült román stílusú, középkori templom még ma is elevenen él az emlékezetemben. Meg is álltunk előtte egy percre. Utcai homlokzatát hatalmas félkörű főkapú díszíti. Megdobbantotta látványa a szívemet. Tövább mentünk. A falu nyugati szélén, a széles járdán helybeliek beszélgettek, asszonyok, férfiak, gyerekek. - Jónapot kívánunk – köszöntöttük őket. - Jónapot maguknak is – fogadták. Kis nézelődés után megkérdezték: Maguk is elmennek? - Elmegyünk. - Igazuk van. Mire is maradnának itthon!? – mondogatták. - Ennek a barátunknak – intett felém Miklós –, feltétlen át kell jutnia a határon. Kerestetik a megyében. - Ne mondja! Oh, hát akkor magukon segíteni kell – mondták. - Ne aggódjanak, mi majd átjuttatjuk magukat a határon. A hajuk szála sem görbül meg. Előkerült egy hat literes boros kanna, rendeltünk egy kört mindenkinek. - Egészségükre! – köszöntöttük egymást. Az elsőt másik kanna követte. Újra rendeltünk, újra koccintunk. Kezdtünk elérzékenyülni. Visszapillantotam a nagy templomra. Engem mindig gyöngéd érzelmek fűztek a templomokhoz. Gyerek koromban ministráns voltam a görög katolikus templomban, néha a római kistemplomban is. Anyám abban reménykedett, hátha pap lesz belőlem. Olyan jóképű, szolíd megjelenésű lelkész, mint a boldoggá avatott Kaszap István, kinek szentképe ott volt minden ház falán. Ha valaki most azt mondta volna, ne menj el, talán maradtam volna. A nap már nyugovóban volt, aggódva nézegettünk a nyugati irányba. Kezet fogtunk a felnőttekkel. - Isten áldja meg magukat – integettünk. - Szerencsés utat kívánunk – mondták többen is. Két férfi vállalkozott, hogy elvezetnek bennünket a határig. - Köszönjük szépen – hálálkodtunk. Jó órán át gyalogoltunk tar fasorokok mentén, füves csapásokon, szántókon át. Magyarázták az utat. - A határ kacskaringós – mondta az egyik. - A Hanságon keresztül, annak másik oldalán ne balra, hanem derékszögben jobbra forduljanak. Mire a csatornán átjutnak, Ausztriában vannak – biztatott bennünket. Koromsötét volt, szürke köd ereszkedett a határra. Hirtelen eszembe jutott, hogy a diákszállóban felejtettem az index könyvemet. Enélkül hogyan bizonyítom majd kinn az otthoni végzettségemet? Bár nyugati nyelvtudás nélkül kevés remény volt tanulmányaim folytatására. Belém nyilallott ennek hirtelen felismerése. Mihez is kezdek majd az idegenségben? Rágondoltam az egyetemi évekre. A véget nem érő szellemi csatározásokra. Trencsényi Waldapfell, Szabó Dénes, Kéry László professzorok szárnyaló előadásaira. A várva-várt ösztöndíjosztásra... Vajon ki veszi fel helyettem a tanulmányi osztályon a csoport ösztöndíját? Hirtelen megállt a két ember. - Na, most már közel a határ – mondták. – Abba az irányba menjenek. - Kússzunk? – kérdezte Mihály. - Hát...kússzanak – mondták tétován. Pénzt adtunk nekik, aztán négykézláb kúszni kezdtünk. Pár száz méter után gyanút fogtam. Mondtam a fiúknak, mi egy tapodtat sem mentünk a határ irányába. Ezek itt körbe vezetgettek bennünket. Úgy is volt. Felálltunk, levertük a kezünkről, térdünkről a nedves földet, s erőltetett menetben nekivágtunk nyugati irányba, bele a mocsaras Hanságba. Keskeny árkok szelték keresztül-kasul a határt, méternyi távolságra egymástól. Térdig érő száraz fű hajolt alá az árkok szélére. Ha rálépett az ember, térdig zuhant a hideg vízbe. Így bukdácsoltunk órákon át. Nyári félcipőmben locsogott a víz. Néha el is estem, a nadrágom, a lóden kabátom is csurom vizes lett. Egyetlen hang, egyetlen kutya ugatás nem hallatszott a környéken. Még egy csillag sem ragyogott az égen, hogy utat mutatott volna, mint a népdalban az egyszeri szegény legénynek. Elöntött a keserűség. Eszembe jutott az esetem a nyírbátori bírósággal. Beidézték apáma a rája kiszabott másfélhold gumipitypang termesztésével kapcsolatban. Az történt, hogy az esős, hideg nyár miatt nem lett a termésből semmi. Éppen otthon voltam a Néplaptól, mondom apámnak, majd én bemegyek a tárgyalásra. Abban a reménykedtem, hátha ismerős lesz a nevem az ügyészeknek az újság hasábjairól. A tárgyaláson meg se hallgattak. Mégcsak szemet sem vetettek rám. Ahelyett, hogy a zsarnoki rendszer bocsánatot kért volna szüleimtől az ostoba micsurini elgondolásért (gumipitypang Magyarországon?!), büntetést szabtak ki rájuk. A főügyész kimondta a pénzbeli bírságot, és kész. Jöhet a másik bűnöző! Hajnal felé távoli fénycsóva látszott előttünk. Ott lehet a határőrség, gondoltuk! Elkanyarodtunk balra, messzire elkerülve a fénycsóvát. Kimerülten bukdácsoltunk tovább. Jobbra kanyarodtunk, ahol a határnak lennie kellett. Ismét megjelent a fénycsóva! Fizikailag gyenge állapotban voltam, nagyon megviselt az elmúlt két hónap. Elfogott a keserűség. Hát miért kell nekem elbújdokolnom? Én senkinek rosszat nem tettem. Gyakorlóévem alatt sokakon segítettem, kijártam öregeknek, özvegyeknek a megyei tanácsnál a nyugdíjat, némelyik szentmisére is adott értem. Ha hazementem a hét végeken, a ház megtelt segítséget kérő szomszédokkal, ismerősökkel. S most végigutaztuk az országot, mondtuk fűnek-fának, hogy elmegyünk, de senki azt nem mondta, ne menjetek el! Megvetettem a lábam. - Én tovább nem megyek! – mondtam. – Nem én! Meneküljön az, akinek vaj van a fején. Aki tönkre tette ezt az országot. Bemegyek a határőrségre, vigyenek vissza. Társaim megdöbbenve néztek rám. Már indultam is a fény felé. Tétován jöttek utánam. Az épület előtt megálltam. - Ti maradjatok itt – mondtam. - Ha fél órán belül nem térek vissza, menjetek tovább nélkülem. – Elindultam az épület felé. A fényforráshoz közeledve, istállószag áradt. Kémlelve közelebb lopakodtam. Kiderült, hogy a helyi állami gazdaság volt. Óvatosan beléptem a tiszta istállóba. A tehenek illatos lucernát majszoltak. Fiatal tehenész az aljat igazította alattuk. Jó meleg volt az istálló. De szívesen beálltam volna tehenésznek! - Bocsánat az alkalmatlankodásért – mondtam. - Lenne szíves megmondani, hol a határ? Rám pillantott, mintha már rég várt volna. - Ott e! – mutatott az ajtó irányába. – Fél kilométerre van innen. - Gondolt egyet, letette a villát. – Oda is vezetem magát. A fiúk csatlakoztak hozzánk. A határmenti csatorna sekély volt, még megyei kanálisnak is alacsony volt a partja. Alig öt méter széles. Bár szabadkozott, odaadtuk a legénynek az utolsó forintjainkat. Álltunk pár percig, sóvárgó pillantásokat vetve a haza irányába, aztán átgázolunk a kötésig érő vizen. Kimerülten levetettük magunkat a gyepre. Most mi lesz? Egy óra sem telt el, püfögő zetor jött felénk. Megállt, szólt a traktoros németül, de nem értettük a szavát. Barátságosan intett, hogy szálljunk fel. Felkapaszkodtunk a nyitott zetorra, s behajtott velünk a közeli menedékhelyre. Itt töltöttük a karácsonyt, földre terített szalmán, akár a gyermek Jézus, szépen feldíszített karácsonyfa körül. * * * Kórházi alkalmazottak Hamiltonban az angol nyelvkúrzusból alig három hetet ha elvégeztünk, máris megindult a munkakeresés. Bandába verődve, végigjártuk a környékben levő üzemeket, állami hivatalokat, kertészeti, üzleti és egyéb vállalatokat. Mindenütt barátságos fogadtatásban volt részünk. Előzetes bejelentés nélkül, s ekkora csoportokban, nagy hangoskodások közepette, a portásnál tovább nem jutottunk. Az ügyeletes alkalmazottak kedves mosollyal felírták a nevünket, s értésünkre adták, hogy rövidesen kapcsolatot keresnek velünk alkalmazás ügyében (Please, don’t call us, we’ll call you!). Ez, mint kiderült, csupán udvariasságot jelentett. Soha senki nem hívott bennünket munka ügyben. Legtöbbünk nem is vette komolyan az álláskeresést. Állami támogatásban részesültünk, s a heti hét dollárból futotta zsebpénzre is. Később az itt élő magyarok kioktattak bennünket, hogy ne csoportosan járjunk munkát keresni, s főleg, hogy ne hangoskodjunk, viselkedjünk fegyelmezetten. Kanadában komoly politikai és gazdasági problémák dúltak az ötvenes évek végén. Az évtizedeken át hatalmon lévő liberális kormány, Louis St. Laurent miniszterelnöksége alatt igen népszerűtlenné vált, felelőtlenséggel, a polgárok iránti érzéktelenséggel vádolták az ellenzéki pártok. Veresegéget is szenvedett az ötvenhetes választásokon. A kisebbségi konzervatív kormány, a nyugat-kanadai John Diefenbaker vezetése alatt, nagy lelkesedéssel vetette magát a dolgok javításába. Kevés eredménnyel. A munkanélküliek száma a korábbi 119 ezerről 162 ezerre emelkedett, az állami kiadás is növekedett, amihez a bevándorlók (175 ezer lélek) is hozzájárultak. Mindenek tetejében, egy évvel az októberi forradalom után, Kanadában is kezdett alább hagyni az irántunk tanusított lelkes szimpátia. A parlamentben viharos üléseken, a sajtóban, rádióban egyre gyakrabban hangzottak el magyarellenes kijelentések. A közéletben voltak olyan vádaskodások ellenünk, hogy otthon nem fértünk a bőrünkben, s most ide jöttünk bajt csinálni. A szakszervezetek attól aggódtak, hogy elkapkodjuk alacsony bérért a benszülöttek elől a jó munkalehetőséget. A francia nyelvű állampolgárok azt a kifogást találták, ami igaz is volt, hogy az angló-domináns kormány az új menekülteket beolvasztja az angol- és nem a francia-nyelvi kultúrába. Felekezeti téren pedig olyan aggályok voltak anglikánus és protestáns (WAPS, fehér, angló, protestáns) körökben, hogy nagyrészünk katolikus felekezetű volt. A helyi Newman Club, egy római katolikus, Newman kardinálisról elnevezett kör szárnya alá vett bennünket. A jólelkű Sherlock Atya, később püspök, és Miss Helen Barry, gimnáziumi tanár, a klub befolyásos titkárnője, közbenjárására megnyiltak előttünk a kapuk a jómódú polgárok otthonai és a gyárüzemek, közigazgatás és privát vállalatok felé. Zádor Jenő barátomat és engem a St. Joseph kórházba hivtak felvételire. A hatalmas és jó névnek örvendő kórház közel a város közepén, a John Street végén, a jómódú negyed közelében volt. Az alkalmazottak nagy része, az adminisztrátorok kivévetével az orvosoktól az ápoló és takarító személyzetig főleg új bevándorlókból tevődött ki. A fizetés elég szerény volt, de a beosztások állandónak és biztosnak bizonyultak. A felvételi interjú a földszinti személyzeti osztályon történt. Az osztályvezető, Mr. Scott, mint később megtudtuk, skót származású, az akkori TV sztár, Ed Sullivanra emlékeztető férfi, fél órán át érdeklődött képzettségünk iránt. Vékony ajka meg nem mozdult beszéd közben, hangsúlytalanul és gyorsan ejtette a szavakat. Gyér angol tudás nélkül nehezen lehetett kivenni, hogy miről is van szó. Jenő, akire elsőül került sor a felvételin, sugárzó arccal jött ki. - Ne búsulj, fiúcska – mondta. – Azt hiszem, felvesznek bennünket. Csak azt figyeld meg jól, hogy mikor kell kezdenünk. Ez pénteki napon történt, s a következő héten már kezdetét is vette kórházi szolgálatunk. Az első nap, mint elképzelhető, tele volt feszültséggel. Az általános eligazítás után, amiből alig értettünk valamit, az alagszinti raktárhelyiségben kiosztották az egyenruhát. Szép vasalt fehér nasztrót zakóval, melynek mellén ez a felirás állt: ORDERLY. Nem jelentett számunkra semmit a kifejezés, én azon aggódtam, itt valami félreértés történhetett. Egyetemi hallgató létünkre, ebben a naiv országban talán orvosi beosztásba léptetnek fel bennünket. Ennek még a gondolata is kétségbe ejtő volt. Otthon a vér látása is borzalommal töltött el, az éter szaga miatt a kórházakat messze elkerültem. Hamarosan kiderült, hogy miről volt itt szó. Engem egy gyakorlott orderlyhez, Mr. Anthony Vaccahoz osztottak be. Mr. Vacca, halkszavú és kevés beszédű, korombeli ember felvitt a Medical  (belgyógyászati) osztályra, s annak is arra az eldugott részlegébe, ahol az öreg betegeket kezelték, kiknek nagy része az arcukra húzott fehér lepedővel távozott. Anthony beinvitált egy nyolcágyas terembe, bemutatott a betegeknek, akik barátságosan fogadtak, az egyik öreg páciens, akivel később bensőséges barátság alakult ki közöttünk, meg is tapsolt. Anthony odalépett az egyik beteghez, felemelte a takarót. Elővett a kis szekrényből a mosdó tálat, szappant és mosóruhát, teleengedte a tálat meleg vízzel, s a kezembe adta. - Tisztába kell rakni Mr. Wilsont – mondta. Értetlenül néztem rá. Mr. Wilsonba – látni lehetett - a lélek csupán hálni járt. Ürülékben feküdt. - Mármint nekem? – néztem elképedve Anthonyra. - Yes you, Mr. Miszka – mondta halkan, s magamra hagyott. Kezdetben szégyenkeztem új beosztásom miatt. Megalázónak találtam az agytálak, a vizelőedények ürítését, de nem volt ínyemre a halottmosás sem. Hónapok teltével azonban megszoktam a munkát. Elvégre, ezt végezték a tanult ápolónők, de az orvostan hallgatók is. Eleinte elhallgattam, ha lehetett, vagy restellkedve beszéltem a munkámról az ismerősöknek. Később azonban megalkudtam a sorsommal. Mi több, felbuzditott az a tudat, hogy az ott alkalmazott magyarok, főleg takarítók, konyha személyzetisek, és hóhányók úri beosztásnak tekintették az orderliséget. Ezen felbuzdulva, írogattam az otthon maradt évfolyamtársaknak a leveleket, fényképeket is csatoltam hozzájuk, szép fehér egyenruhában, medikusi színezetet adva a dolognak. Hadd egye őket a sárga irígység, hogy Miska János milyen gyorsan megcsinálta Kanadában a szerencséjét. Volt ennek a beosztásnak számos előnye. Fizikailag nem volt megerőltető a munka. Kivéve némely esetet, ha egy-egy beteget le kellett emelni az ágyról, át a hordágyra, vagy ha be kellett segíteni a fürdőkádba. De főleg az volt az előnye, hogy állandóan emberek között forogtunk. Zajlott a kórházban az élet. Soha egy unalmas percünk nem volt. A kedves nővérek – ugyanis a kórház az apáca rend irányítása alá tartozott -, az orvosok, az ápolók, a takarítók sürögtek-forgtak, mindenki futólépésben közlekedett, különösen a kora reggeli órákban. Délután a látogatók tették népessé az osztályokat, akik szóba egyeledtek velünk, alkalmazottakkal is. A betegek meg alig várták a csöndes estéli órákat, hogy türelmes hallgatóra találjanak az orderlyben. Ragadt az emberre az angol nyelv. Gyülekező helyünk a földszinti Splint Roomban volt. Ez volt az öltöző és társalgó. Volt közöttünk mindenféle nemzetiségű. A közvetlen főnökünk, a hivatásos ápoló, Mr. McCeachern, skót származású volt. Örökmozgó szikár ember, kopaszodó fejét jobbra-balra lóbálva rohant végig a folyosókon, gyors beszédét alig lehetett megérteni. Volt ott három orosz származású orderly, a pohos, komótos járású Tóny. ő volt legközelebbi barátom. Megbízható, jószellemű ember volt Tony. Tőle tanultam meg a szakma bonyolultabb fortélyait, a katéterezést és egyebeket, s ő súgta meg, hogy kiktől kell óvakodni. Mert volt ott jópár behízelgő, de nem kívánatos jellem is. Tóny agglegény volt, hetenként eljárt egy hölgyhöz, öt dollárjába került egy-egy szellemi feltöltődés, ahogy mondta. Ott volt az ugyancsak orosz Gregory, Tóny ellentéte. Agglegény volt ő is. Gregory magas hangon, maga elé meredve beszélt politikáról, képzőművészetről, világirodalomról, filozófiáról, mindenről. Voltak munkatársaink között litvánok, lettek, osztrákok, franciák, ukránok, olaszok, élükön a római temperamentumot meghazudtoló Anthony Vacca. Anthony fekete lakkcipőt viselt, diófaolajos haját simán hátra fésülve. Keveset beszélt, akkor is főleg magáról, a szívére mutogatva, melyről tudta, hogy előbb-utóbb cserben hagyja majd őt. S ott volt az ukrán származású Eugén családostul, feleségével és fiú gyerekkel, aki lehetett tizennyolc éves. Eugen behizelgő ember vot, de ügyelni kellett rája, mert gyakran félremagyarázta az ember szavait, ami pironkodást eredményezett. Én például elmondtam neki, hogy a magyarok szeretik a színházat. Pár nap alatt elterjedt az a hír a kórházban, hogy a Johnny, mármint szerintem Magyarországon mindeki az operába jár. De legrosszabb az volt Eugenben, hogy a kedvesnővéreknek földig hajolt, munkatársait azonban bevádolta. (Később tapasztaltam Manitobában, amely tartományt Kisukrajnának becézték, s még a város polgármestere is ukrán származású volt, hogy az ukránok, türelmetlenségükért, s beképzeltségükért népszerűtlenek voltak.) * * * Lakást cserélünk Hamilton nem volt valami szép város. A kozmopolita Budapesthez, de még Montreálhoz viszonyítva is, inkább csúnyácska. Az Ontario-tó partján húzódó gyárnegyed, lángoló füstöt okádó kéményeivel félelmetes látványnak tűnt az új jövevények számára. Az 1800-as évek elején alapították a várost, s igen lassan indult a fejlődése. Kezdetben még a szomszédos Dundas falucska is túlszárnyalta népesedésben. A vasút bevezetése azonban megadta a kedvező lökést Hamiltonnak. Itt építették meg a környék első vagongyárát. Ezt követték újabb gyárüzemek, hídépítő, autó és mezőgazdasági gépgyárak, s általában minden más, ami acéllal volt kapcsolatban. A város a kaledoniai fennsik lábánál és az Ontario-tó kiszögellő csücske között terül el. Ideális fekvése alkalmassá tette anyagmozgatásra. Feljegyezték róla, hogy kikötője évi nyolc millió tonna nyersanyag és kész áru szállítását képes lebonyolítani. Diák éveim alatt, nyári szünidőkben a Burlington-Bay Skyway függőhídon dolgoztam mint pénzbeszedő. Ha a szél a város felőli irányból fújt, ami majdnem mindig onnan fújt, a műszak végén a füsttől úgy néztünk ki, mint a kéményseprők. A bevándorlókat, köztük a mieinket is, éppen fejlett gyáripara vonzotta Hamiltonba. A hatvanezer lakosú városnak már az ötvenes évek elején is több mint hatszáz gép- és könnyűipari üzeme volt, köztük a magyar szakembereknek, mérnököknek, lakatosoknak, szerelőknek, acélöntőknek kenyeret adó Acélgyár (Steel Company), a Mezőgazdasági Gépüzem (Harvester), a Westinghouse Finom Mechanikai és Elektromos Művek, s a Dominion Acélgyár. Az áldott Miss Smithnek valóban igaza volt. Pezsgő magyar élet folyt Hamiltonban. A számottevő magyar ajkúak három egyházat, kultúrotthont, a Jordán Emőke vezette magyar adású rádiót, s helyi újságot tartottak fenn. Itt volt a kanadai görög katolikus egyház esperesi székhelye. Dr. Papp György pápai prelátus innen szolgálta hittestvéreinket az ötszáz kilométerre lévő Montreáltól a déli részen, a dohány vidék központjában fekvő Courtland faluig. Volt római katolikus és református temploma is, az utóbbi Ruzsa Jenő nagytiszteletű, a Kanadai magyarság története című hézagpótló könyv szerzője szolgálatában. Jenő bácsi két fiával és lányával évfolyamtársak voltunk a helyi egyetemen. A város központjában lévő Yates, John és Barton utcákon jólmenő magyar éttermek, hentesüzletek, cukrászdák, utazási irodák szolgálták a magyar dolgok iránt szomjazó lakosokat. A St. Jospeh kórházban, későbbi munkahelyemen is dolgozott számos magyar, köztük Fogarasi István és Hóricz József takarítók, az előbbi neves geológus, az utóbbi városi tisztviselő lett. Meg is mintáztam őket elbeszéléseimben. Voltak ott fajtánkbeli takaritónők, mosodai munkások, ezermesterek, kazánfűtők. Volt ott két ötvenhatos intern-orvos, itt készültek fel különbözeti vizsgájukra, s itt töltötték gyakorlati szolgálatukat. Az egyik, halk szavú, nagyon barátságos, a másik vagány megjelenésű férfi volt. Engem Mesternek szólított, s amikor évek múltán a torontoi egyetemre való bejutásomhoz hozzá fordultam egészségügyi látlevélért – akkor már saját prakszisa volt – díjmentesen végezte el a vizsgálatot. - Jól van, Mester, majd leszolgálja, ha nagymenő lesz! – mondta tréfásan. Hálából küldtem neki minden könyvemből egy-egy tiszteletpéldányt. Fogarasi Pista is diáknak számított. Egyetemi hallgató volt otthon az ELTE-n, de tanulmányait félbe szakította a Rákosi Mátyás börtönében töltött négy év. Hazatért nyugatról egy volt évfolyamtársa, mint mondta, az amcsik szálláscsinálására. Rövidesen lebukott az illető, s vele együtt számtalan diáktársa, köztük Pista is. Lassú, egyenletes járásáról a folyosó másik végéről is meg lehetett ismerni Pistát. Olyan volt a beszéde is, az alföldi folyóhoz hasonló ellenállhatatlan hömpölygésű. Ha órákat töltött vele az ember, amire gyakran sor került náluk, esti beszélgetések idején, szóhoz sem lehetett jutni tőle. Szerett a börtönévekről beszélni. Színes sztorijaiban az ipséket előbb ,,lepitlakolták,” s utána ,,hazavágták.” Jobb esetben ,,sittre” dobták. A dutyiban nem sokat ,,spangliztak.” Ezt a szokást most itt utána pótolta. Egymás után csavarta az Export méregerős dohányból a cigarettákat. Megőrizte a hazai szokásokat, naponként ,,lejattolt” az emberrel a kórházi folyosó közepén is, ami Kanadában akkoriban még, a gesztikulálással együtt, nem volt olyan divatos mint manapság. Napi beosztása mellett esti tagozatra járt a McMasterre, s tíz évi kemény munka után magiszteri fokozaton diplomát szerzett földrajz és geológia szakon. Apró felesége, Csicsi is éppen olyan beszédes volt, mint Pista. Beszéd közben rá-rá csapott az ember karjára. Csicsi megmaradt Kanadában is háztartásbelinek, Istvánka nevű kisfiúk hű mamájának. Évek múltán újból találkoztunk, s amikor meghallotta a kereszt nevemet a feleségemtől, megrőkönyödve nézett hol rám, hol a férjére. - Jesszusom! – s tenyerével eltakarta a száját. – Én meg magát Mishkának szólítottam. Pista sunyin mosolygott bozontos szemöldöke alól. Csicsi tőle vette át a nevet, aki Misikémnek hívott. Csicsinek azonban megmaradtam továbbra is Mishkának. Az első hónapok alatt nyugtalanságban éltünk. Az egyetem, ígérete szerint, családoknál helyezett el bennünket. Heten a Florence Street 19 szám alatt élő, nagyon kedves angolszász családhoz kerültünk. A házinéni nagy termetű, jó kedélyű asszony volt, gyakran nótázott a hangosra állított rádiózenét kisérve. Férje jóval idősebb, s termetben asszonyának pont az ellentéte volt. Ha nevetett, a szeméből fehéres nedű jött elő. A nagy asztalnál, étkezés közben a nyelvre tanítgattak bennünket. Lassan, artikuláltan formálták a szavakat, örömmel helyeseltek, ha egy-egy kifejezést sikerült elsajátítanunk. Volt cinege mozgékonyságú kislányuk, Maryanne, a lépcsőház aljáról így szólított étkezéshez bennünket: - Boys, come for dinner! Tréfálva mondtuk egymásnak, a kicsi kámfort akar járatni velünk! Parányi két szobába zsúfoltak be bennünket, az egyikbe négyet, a másikba hármat. Én Zádor Jenővel, Balázs Ferivel és Kálmán Gyurival kerültem egy szobába. Jenő otthon vegyész szeretett volna lenni, de közgázra vették fel. Kálmán Gyuri lakatos szakmát tanult, itt sem érdeklődött egyetemi tanulmányok iránt. A nálunk tíz évvel idősebb Balázs Feri erdélyi gyerek volt. Budapesten vegyész szakra vették fel, de mint mondta, politikai okok miatt eltanácsolták. Kanadában (milyen a véletlen!), a harmincnégy éves Fercsit vették fel elsőnek, mégpedig mindnyájunk álom-tanodájába, a torontoi egyetemre, vegyész szakra! Érzelgős búcsút vettünk Fercsitől, kérve, hogy értesítsen bennünket élete alakulásáról. Az első szemeszter végén azonban visszajött Hamiltonba. Egy ideig kerülgetett bennünket. Kitudódott, hogy itt is, ki tudja milyen megfontlásból, eltanácsolták. Sajnálkozásunkra szomorkásan bólogatott, majd hangos nevetgélés közben elmondta mesébe illő szép torontói életét. - Gyerekek – mondta -, olyan jó dolgom az életemben nem volt. Parti partit ért fél éven át! Az Egy nyáron át táncolt című szép svéd film jutott eszünkbe. Pár hónap elteltével kezdett az idegeinkre menni a zsúfoltság. Hideg tavaszi időjárás volt, még május elején is havaseső tombolt. Késő estéken csurom vizesen összefagyva gyalogoltunk haza a távoli gimnáziumból, ahol nyelvkúrzuson vettünk részt. Jenő tüdőgyulladást kapott, magas lázban, eszméletlenül hánykolódott az ágyon. Rakosgattam tűzpiros homlokára a vizes ruhát. A zuhogó eső miatt napokon át ki sem lehetett mozdulni, az ágy tetején ülve memorizáltuk az angol szavakat, kifejezéseket. Fercsi az angol szótárt böngészgetve fel-felnevetett, ágyán elnyújtózkodva, ha egy-egy érdekes szóra talált, mint szűzhártya = maidenhead. Ezek valahogy gyorsabban megragadtak a fejében. Kálmán Gyuri törökülésben a szakállát ,,nyűtte.” Hirtelen rándítással hüvelyk és mutató ujja csipegetésével tépte egyik szálat a másik után. Tojás nagyságú helyen csupasz volt az arca. Ha belefáradtunk az angol szöveg tanulásába, beszélgettünk, ábrándoztunk, a hazai emlékekre gondoltunk. Én társadalomelméleti értekezést tartottam jelen lelkivilágunkról. Letargiás hangulatunkat arra vezettem vissza, hogy bennünket a történelem kegyetlenül sújtott, a trianoni békediktátum ránk szórt hazugságok alapján feketített be bennünket, amiből a mai napig sem tudtunk kilábolni. Szobatársaim hangosan nevettek. - Ilyen emeletes marhaságot még az életemben nem hallottam! – mondta Kálmán Gyuri ingerülten. Nem volt ínyünkre a kanadai konyha sem. Íztelennek találtuk a hideg főtt sonkát szemes borsóval, a pulyka húst sós lében főtt burgonyával. Durcásan turkáltunk az ételben, hangos megjegyzéseket tettünk magyarul a háziakról, ha tányérjuk fölé hajolva, kés helyett az ujjukkal tolták az ételt a villájukra. Kálmán Gyuri rá-ráförmedt magyarul a mozgékony Maryannere: - Nyughass magadnak, te kis csitri! Hogy a torzsalkodást elkerüljük, a fiúk elhatározták, hogy innen elköltözünk. Költözésünk hasonló volt Zrínyi kirohanásához. A háziasszony sírt, kétségbe esetten magyarázta, hogy nekik rengetegbe került a szobák berendezése, ágyneműk, edények vásárlása. De nem volt vissza út. A ház előtt már személykocsikkal vártak ránk új házigazdáink. A szegény asszony ott állt az ajtóban, amint húrcolkodtunk. Szomorúan nézett rám: - You too, John? – mondta kérlelő hangon. Látszólag én voltam a legbékésebb a csoportban. Jenő és én a Wilson Street 40 szám alatti magyar családhoz, Kozma Andrásékhoz költöztünk, külön-külön szobába. Bár élénk társasági életünk volt, honvágy gyötört bennünket. Szokatlannak, személytelennek találtuk az új környezetet, kifogást találtunk mindenben, a kései tavaszban, a hirtelen bereccsintett, párás kánikulában. Engem bűnösségi érzés fogott el távozásomért, odahagyva hazánkat a bajban, a romokban. Írtam hazai kollegáimnak a leveleket, mentséget találva távozásomra, vagy magyarázva annak elfogadhatóságát. A hontalanság érzete kiforgatja az embert valódi természetéből. Izgágák voltunk, tengelyt akasztottunk mindenkivel. A befogadó ország elmarasztalása mellett bíráltuk az itteni intézményeket, idegenkedtünk még a magyar nyelvű újságoktól, rádió adásoktól is. Üzengettünk Jordán Emőke rádiósnak, aki szívvel-lélekkel támogatta az ötvenhatos magyarokat, hogy ne szentségtelenítse meg Petőfi verseit angolra való fordításaival. Az utcán, a buszokon hangoskodtunk, trágár szavakat használtunk. Egyik alkalommal a forgalmas King Streeten egy asszony hátrafordult, s elképedve ránk szólt magyarul: - Nem szégyellik magukat! Hogy lehet ilyen pocsék nyelven beszélni... Szilveszter estjén elmentünk a Magyar Házba. Mikor az ősz elnök megkérte a közönséget, hogy énekeljük el az akkori kanadai himnuszt (God Save the Queen), elkezdtünk zúgolódni Éveken át nehezemre esett a hontalan sors. Mert én valóban hontalanul kezdtem az életet Kanadában. Bécsben a kanadai nagykövetségen azt a pecsétet ütötték a személyi igazolványomba: Non-landed Immigrant. Hontalan. A szűrővizsgán bejelentettem, hogy újságíró szakos voltam. Ezt felvont szemöldökkel fogadták a hivatalnokok. Tolmácson keresztül elkezdtek vallatni, hogy milyen tárgyakat vettünk, milyen speciális kiképzésben részesültek az újságíró szakosok? Volt-e részünk intenzív politikai-katonai kiképzésben? Diplomáciában? Külföldi nyelvekben? Már-már kezdett abba az irányba terelődni a beszélgetés, mintha minket egyenesen kémszolgálatra készítettek volna elő. Ugyan kérem! Mi ugyanazokat a tárgyakat vettük, mint a levéltárosok, vagy a múzeológusok. Idegen nyelveket? Az utolsó, negyed évig orosz nyelven kívül semmi másban nem részesültünk. Azzal viszont Nyugaton nem sokra vihettük volna. Megbántott önérzettel dobáltam a válaszokat. Álszerénységből leértékeltem a forradalomban játszott szerepemet. Meg sem említettem, hogy részt vettem a tüntetéseken, hogy ott voltam az Április 4-i Gépgyárban, meggyőzni a munkásokat, hogy felvonlásunkkal nem akarjuk a kezükből kiragadni a hatalmat (minő hatalom volt a kezükben!?). Ott voltam a Parlament előtt azon a végzetes csütörtökön, s csupán a csodával határos módon menekültem meg az ÁVH sortüzeitől. S ott voltam Nyíregyházán, segítettem a forradalmi tanács munkájában. De mindezt csupán dicsekvésnek vettem, s dicsekedni soha nem szerettem. Voltak ott bezzeg olyan kollégák, akik szovjet harckocsikat semmisítettek meg puszta ököllel, s minden mozdulatuk szabharcos voltukról bizonykodott. A megszeppent tolmácsnő odasúgta: - Ügyeljen a válaszaira, jóember. Ha így folytatja, nem engedik be Kanadába! Az egészségi állapotom is megromlott. A három évi gyenge menza koszt az egyetemen, az éjszakai és hétvégi fizikai munkák, vagonkirakás, hólapátolás, az elmúlt hónapok viharos eseményei, de leginkább ez a kilátástalan lágerélet rossz hatással voltak az egészségemre. őszintén szólva, nem is bántam volna, ha visszautalnak a hazámba. (Lehangolt Bécsben az a felismerés is, hogy a bölcsész karról, tisztelet a kivételnek, nem a legszorgalmasabb növendékek jöttek el.) Mindez együttvéve, tüdőbajos jelöltté degradált. Kanada nem kívánt a nyakába vállalni, ezért Non-landed Immigrant lettem. Letelepedési státusomat egy év elteltével véglegesítették, mivel már volt állandó munkahelyem. Az egészségem is rendbejött, s földalatti tevékenykedésekkel sem jelentettem veszélyt a befogadó ország részére. Landed-Immigrant lettem! A velem szemben támasztott bizalmatlanság azonban éveken át keserű érzést váltott ki bennem, s a honvágy is éveken át gyötört. Ami itt a szilveszteri ünnepségen is megmutatkozott. Páran az asztalt vertük. - Ez itt magyar ünnepség. Nem kell az angol himnusz! A jóérzésű vendégek lesújtó pillantásokat vetettek ránk. A kórházban jobb szerettem a délutáni műszakot. Öt óra után haza mentek a főnökök, megszünt a műtőben az operálás, véget ért a nagy kapkodás, rohangálás. A zöld egyenruhás hölgyek térülve-fordulva felszolgálták a betegeknek a vacsorát, utána leszedték a tálcákat, s jöttek a látogatók. Valóságos ünnepi hangulat lett urrá az egész osztályon. Látogatás után meg öröm volt az élet. A betegek el-elszunnyadtak, némelyiknek forró vizet kellett hozni teához, némelyiknek pakli dohányt, csokit, vagy rágógumit a kantinból. Volt idő bőven. Végig jártam a szobákat, elbeszélgettem a betegekkel, mint kedves ismerősökkel. Leültem némelyiknek az ágyánál, meghallgattam őket, ők is kérdezgettek engem. Elmondtam terveimet, vágyaimat. Az egyik beteg meg is jegyezte: - Ön még nagyra viszi Kanadában, Johnny! Az angolszásznál bizalomkeltőbb népet nehéz elképzelni is. Villanyoltás előtt ismét végigjártuk az ápolónőkkel és a kedvesnővérekkel az osztályt. Megigazítottuk a takarókat, lejjebb engedtük az ágyakat, felhúztuk az ágyoldalakat. Volt egy nagyon bájos apáca, Sister Margarette. Olyan sudár volt, mint Julie Andrews a The Sound of Music című filmben. Öröm volt vele együtt dolgozni. Mindig vidám, mindig szolgálatkész. Munka közben néha összeértek a csupasz karjaink. Egymásra néztünk, s Sister Margarette lesütött szemmel elpirult. * * * McMaster hősei A hamiltoni egyetemre való bekerülés több lépésből állt. Felvételi kérelmet kellett benyújtanunk a tanulmányi osztályra, melyben igazolni kellett otthoni középiskolai végzettségünket s tanulmányi eredményünket. Egyben tudatni kellett azt is, hogy milyen szakra pályázunk. Pár hét múlva megjött a hivatalos értesítés, hogy hármunkat, Földváry Ferencet, Licsik Mátyást és engem elfogadtak a felvételi vizsgára. Pontos időben meg is jelentünk a McMaster Egyetem hatalmas tornatermében, ahol lepedő nagyságú kérdőíveken igyekeztünk válaszolni a sok kérdésre. Mint a tehetségi vizsgákon általában, volt ott szó mindenről. Ebédszünet után is folytatódott az írásbeli. Kérdés kérdést követett, némelyiket alig lehetett megérteni homályos értelme miatt. Ha megértette is az ember, azon töprengett, hogy valóban erről lehet itt szó, s ha igen, vajon annak mi köze van a történelem és filozófia szakhoz, melyre én is jelentkeztem. A nap végén kóválygó fejjel szabadultunk a kriptához hasonló nagy teremből. Én csüggedten, a válaszolatlanul hagyott kérdések miatt aggódva, az örök optimista Feri és Matyi tele önbizalommal. Feri otthon előbb katonatiszti akadémiára járt, majd átiratkozott a testnevelési főiskolába. Matyi pedig első éves volt az ELTE magyar irodalom szakán. Pár hét múlva megérkezett a felvételi bizottság örömteljes döntése. Mindhárman átjutottunk a felvételin. A végső döntés a nyelvvizsgán múlott. A McMaster az ország kisebb egyetemei közé tartozott, ötezer növendékkel. Száz évvel azelőtt alapította a baptista felekezet Torontóban, majd áthelyezték az intézetet a közeli Hamiltonba. Hajdan megjelent egy írás a McMaster Times című diáklapban, értesítvén, hogy a szüleivel Kanadába került Szathmáry Emőke antropológust nevezték ki az egyetem provostjául, mely beosztásában hat fakultás, ezerháromszáz nevelővel s egyéb alkalmazottal tartozik a hatáskörébe. 1966-ban arról értesültünk, hogy Emőke a húszezer hallgatót számláló manitobai egyetem elnöke lett. Az évek múlásával a kis McMaster önálló autonómiával rendelkező egyetem lett, szép gótikus épületekkel és hatalmas parknak is beillő kampusszal a város nyugati peremén. A teológiai tárgyak mellett már akkor is jó neve volt vegyészeti és mérnöki fakultásainak, a ritkaság számba menő atomfizikai kutató intézete, s az itt gyártott atomreaktorok pedig világhírűvé tették az egyetemet. Hamilton számos neves tudóst, botanikust, geofizikust, s jó pár hírnévnek örvendő történészt és filozófust adott az országnak. A felvételi vizsga után berendeltek bennünket, újkanadásokat a tanulmányi osztályra, külön nyelvvizsgára. Ez is, mint legtöbb vizsga Kanadában, írásbeli volt. Az angol tanszék tanára nyomtatott szövegből diktált, majd jegyzetelnünk kellett előadásnak is beillő beszédéből. Ezt rövíd esszéírás követte megadott témáról. Ezen is szerencsésen átestünk. Pár nap múlva ott volt a levél, értesítvén bennünket a végleges felvételről. A dékán titkárnője fogadott bennünket. Miattam valamilyen okból nagyon aggódott a termetes asszonyság, váltig rá akart beszélni, hogy iratkozzak át kémiai szakra, vagy halasszam el egy évre a beiratkozásomat. - Nagyon nehéz lesz ez, Mr. Miska – sóhajtozott. – Angol irodalmat, filozófiát, történelmet hallgatni ilyen nyelvtudással! – Ehhez még a tekintetét is a plafonra emelte. Önérzetemben kissé megbántva éreztem magam. Elvégre, én a patinás budapesti egyetemen negyed évén is éltanuló és csoportvezető voltam, s Zádor Jenő barátomnak, aki az előző évben bekerült a vegyészeti szakra, a számára én írtam két esszét, melyekért B Plus osztályzatot kapott. Most azonban be kellett látnom, hogy ebben az idegen országban másak a körülmények, s a tamáskodóknak hátha igazuk van. Kozma néni házinénim is váltig sóhajtozott, mondván, János, maga okos fiatalember, de ez itt nem Magyarország! A St. Joseph kórházban is, amikor beadtam a lemondásomat, azon aggódott Mr. Scott, a felettesem, hogy mi lesz, ha megbukok? Értetlenül néztem rá. – De én nem bukok meg – válaszoltam. Oh, az a határtalan eltökéltség és bizalom, ami az embert élteti fiatal korában! A bölcsészkar tanterve elképesztően vegyes volt. Az ókori és középkori európai történelem, filozófia, angol irodalom és vallástörténet mellé odacsapták az általános botanikát, állattant és geológiát. A szabadon választható tárgyak közül képzőművészetet, zenét, s három idegen nyelvet, németet, franciát, spanyolt. Orosz nyelvet csak mérnökök számára! Pedig ez megkönnyebbülést jelentett volna, mert otthon hat éven át kötelező tárgyként tanultuk. Angol nyelvet nem adtak, ezt magánszorgalomból kellett fejlesztenünk. Később megtudtuk, azért ilyen kevert az elsőéves egyetemi tanterv, mert Kanadában a középiskolák alacsony szintűek, s az egyetemi első év jelenti a vízválasztót, a rostát. A négyszáz elsősből, mint kiderült, százötven növendék jutott el az államvizsgáig. Az első hónapok rémisztőek voltak. Hetekbe került a tantárgyak alapszókincse elsajátítása. Aztán hozzá kellett szoknunk a tanárok előadásmódszeréhez és beszédstílusához is. Volt aki halkan, szinte magának duruzsolva beszélt a négyszázat befogadó teremben, volt aki a fejét a jegyzeteibe dugva, végnélküli körmondatokban adott elő. Az általános bevezető tárgyak, mint filozófia, történelem, természettudományok nagy látogatottságnak örvendtek. Amíg a berázkódás meg nem történt, állandó kavarodás, j övés-menés, rohangálás volt a kampuszon. A színháznak is beillő lépcsős tantermek hátsó, plafon alatti részén, mint nagy társalgóban, félhangos csevegés, zsugázás, urvarlás folyt. A nagy zsivajban és a feszélyezettségtől is, a jegyzetfüzeteim megteltek félig sikerült mondatokkal, se füle, se farka bekezdésekkel. A kanadai egyetemen nem készítenek a tanszékek az előadásokról sokszorosított jegyzeteket. Minden az órákon készült jegyzetelésen múlik. S a kanadai diákok, legalábbis a szigorú baptista erkölcsű növendékek csalásnak vették volna jegyzeteik megosztását másokkal. A közpékori történelmet Dr. William Kilbourn tanította. Egyike a virágnyelven előadó tanároknak, Kilbour professzor több időt töltött a középkori kulináris szokások, a karácsonyi étkek ismertetésére, mint a tárgyat kitevő háborúskodásokra, népvándolásokra, kormányalapításokra. Mint kiderült, járt Budapesten is, s személyes barátai közé tartoztak Klaniczay Tibor, Szabó Dénes, Waldaphell József hajdani tanáraim. Egyik tanóra végén oda is mentünk Kilbourn professzor úrhoz az otthon is alkalmazott pofavizitre, s megígértük a vastag dioptriás szemüvegű profkónak, aki híressé vált a William Lyon McKenzieről írt könyvével, hogy komolyan vesszük majd a tanulást. Erre a hórihorgas, göndör hajú tanár hangosan elnevette magát. - I certainly hope so! – mondta, s jegyzeteit hóna alá csapva, elsietett. Az első hetek hajmeresztőek voltak. Nehezen lehetett eligazodni a hatvan-hetven hektárnyi kiterjedésű, gondozott füveskerttel, botanikus virágágyakkal, füzesekkel, bozótosokkal, kistavakkal tarkított kampuszon. Az University Hallban hallgattuk a 1A6 angol irodalmat és német nyelvet. Átellenben a természettudományi intézetben a botanikát, zoológiát és geológiát. Másik épületben a képzőművészetet, s a filozófiát. A település központjában volt az egyetemi könyvtár, melynek alagsorában a későbbi években gyakran együtt cigarettáztam Msgr. Papp György görögkatolikus esperes úrral, akivel földik voltunk, otthon a Független Kisgazdapárt képviselője volt, s szüleimet jól ismerte. Jegyzetekkel, könyvekkel, segédeszközökkel megrakottan rohangáltunk egyik épülettől a másikig, folyosóról folyosóra kutatva a tantermeket. Vonakodó természetemnél fogvást igyekeztem a magam módján eligazodni, több-kevesebb eredménnyel. Tájékozatlanságból gyakran lekéstem az órákról, némelyikre el sem jutottam. Évfolyamtársaim gyakran tréfálkoztak velem. - Oh, John már rég túl van ezeken. ő a kisujjából rázza ki az egészet. A szemem is káprázott az idegességtől. Közel két évi kiesés után jól esett visszatérni a diákélethez. A tanulásra való összpontosítás levette az ember válláról sok más dolog iránti felelősségérzetet. Igyekeztem itt is alkalmazni az otthon jól bevált tanulási módszeremet. Az előadások után haza siettem, este a szombámban átböngésztem a jegyzeteimet, majd átmásoltam az egészet másik füzetbe, innen-onnan kiegészítve a befejezetlen mondatokat, ellenőriztem a neveket, dátumokat és más adatokat. Aztán az ágy tetején törökülésben mondatról mondatra rögzítettem az emlékezetemben a teljes anyagot. Majd átlapoztam az előző előadások anyagát, s a szobában járva le-fel, átismételtem fejből az egészet. Kezdetben nehézségeim voltak a növény és állattannal. A mienk összevont kurzus volt, egy-egy év anyagát három hónapba sűrítették. Az előadások nehézkesek voltak, a tanterem zajos. Panaszt emeltem a tanszéken. Erre a kezembe nyomtak egy ötszáz oldalas szakkönyvet. Ez meg olyan részletes volt, tele a növények szexuális-aszexuális leírásával, kromoszóma örökléstani jellegzetességeikkel, hogy képtelenség volt lépést tartani a tempóval. Egyik előadás közben a békés természetű McClean tanár úr, aki addig természetesnek vette, hogy senki oda nem figyel előadására, leszólt a katedráról a vidáman cseverésző hallgatókhoz. - Ha már ennyire nem érdekli önöket ez a tárgy, legalább azokra legyenek tekintettel, akik jegyzetelni szeretnének. Az 56-os magyar diákok közül négyen felvételt nyertek már az előző évben, valamennyiük kémia szakra. Zádor Jenő, Kiss László, Molnár Emese és Hidas Péter minden további nélkül bejutott. A két utolsó diák tökéletes angol nyelvtudással érkezett Kanadába. Emesét, akárcsak engem egy évvel később, a konzervatív tanárok megpróbálták lebeszélni a kémiai szakról. ő volt az egyedüli nő hallgató, s attól tartottak, hogy nem tud majd beilleszkedni az évfolyam férfi közösségébe. Kanadában akkoriban még puritán szellem uralkodott, az elvont tárgyak a himneműekkel azonosultak, s ha egy-egy hajadon makacsságból, tűzzel-vassal valahogy végigvitte a kurzust, görbe szemmel méregették, szemükre vetve, hogy elveszik a férfiaktól a számukra kijáró pozíciót. A mai harcias női mozgalomnak nyoma sem volt. A gáláns ánglus férfiak megkülönböztetett gyöngédséggel kezelték a női nemet, magas piedesztálra állították, s ott is felejtették őket. Emesét azonban kemény fából faragták. A fokozódó nyomásra egyre nagyobb elszántsággal reagált. Nővére odaadó segítsége mellett be is fejezte tanulmányait, vegyészeti szakon. Nem sikerült felkutatnom, hogy szerepel-e a neve az úttörő tudós nők között, akiket nagy tisztelettel öveznek a Women’s Lib kanadai harcosai. A magyar vegyészek közül három jól megállta a helyét. Zádor Jenő és Kiss László Ph.D., majd post-doktorátusi szinten folytatta tanulmányait amerikai egyetemeken, s tudományos kiadványaikat renderesen feltüntette a Chemical Abstracts. 1961 termékeny esztendő volt a hamiltoni egyetem számára. A fél város, köztük számos magyar lakos részt vett az ünnepi konvokáción. A végzős diákok hosszú sorban vonultak a pódium felé, ahol ez egyetem elnöke meleg kézfogással átadta nekik a bíborvörös kötésű diplomát. Mikor rám került a sor, felragyogott az arca. Odafordult a közönség felé, s a nevem bejelentéséhez hozzátette, hogy öt évvel ezelőtt nyelvtudás nélkül, mint a kisujjam kerültem a városba, s kemény helytállással megszereztem az első diplomát. Hősnek nevezett. - Ha ilyen diákokat nevelnek Magyarországon – mondta félig tréfásan, félig komolyan – jöhet a többi is. Bravo, John! - Szavait derültséggel vegyült tapsvihar fogadta. Az ünnepség végén megindult a nagy kavarodás, a végzett diákok, bóbitás csákóban, hosszú fekete tógában vegyültek, ölelkeztek, csókolóztak, fotóztak a bárányfelhős ég alatt az ünneplő közönséggel, ki-ki babusgatva, dédelgetve a maga hősét. Felemelő érzésben részesültek a helyi magyarok is. * * * A dohányföldön A McMaster egyetemen, az elsőéves vizsgák után lélegzetvételnyi idő sem jutott lazsálásra, máris kereseti lehetőség után kellett néznünk. Számomra a nyári vakáció, ebben is szerencsés voltam, házfestéssel kezdődött. Az egyetem tanulmányi osztálya jóindulattal minket, menekült diákokat helyezett előtérbe, ha akadt alkalmi munka. Ami olyan ritkaságos volt az országot nyomasztó nagy munkanélküliségben, mint a fogas kotló. Elsőnek a német tanszék tanára, Martin professzor fogadott fel háromszintes házuk festésére. A szomszédok, s maga Martin tanár úr is, lélegzetvisszafojtva nézték a kerítések mögül, amint a meredek létrán, gyakorlatlanságomat elárulva, hetyke fütyörészés közben egyensúlyozgattam. Kötéltáncosi mutatványszámba mehetett annak látványa, amint festékes dobozzal, penzlivel, meszelővel, sikárolóval és törlőruhával a kezemben ingadoztam a kiugró eresz alatt. Az első vállalkozás sikeres befejeztével jöttek az utcabeliek, jómódú népek, ennek a garázsát, annak a házát, amannak a pincéjét kellett festeni. Pár hét leforgása alatt annyi munkalehetőség kínálkozott, hogy akár alkalmazottakat is fogadhattam volna. Június végén azonban beköszöntött a dohányszezon, s Kurucz Miklós földim buzdítására leutaztam a dohányvidéken lévő Rodneyba. Kezdetben albérleti szobában éltünk a faluban, míg a farmokon meg nem kezdődött a dohánytörés. Akadt alkalmi munka bőven, dohány kacsozás, kertészkedés, ez-az. A kacsozás éppen megfelelt nekem, otthon is szerettem szőlőt kacsozni, amit mi koccsozásnak neveztünk. A hónap végén aztán elszegődtünk a falunkbeli Szura családnál, Szura Sándoréknál, Miklós mint dohánytörő, én mint boat (csónak) ürítő. A dohánytörés elég nehéz munka. Talán ezért is, kiméletből, nem állítottak be engem törőnek. Egész nap görnyedezve halad az ember a fullasztó sorok között, szedegeti le az érett leveleket. A boatkirakás jóval könnyebb. Behúzatja egy gyerek lóval a földről a letört dohányt, s valakinek ki kell rakni a termést a kötőlányok keze alá. A boat olyan alkalmatosság, mint egy nyitott koporsó szemfedél nélkül, szánhoz hasonló talpakon. Szerettem ezt a munkát. Könnyűszerrel oda rakosgattam a ragadós leveleket az asztalokra, kézhez. Élvezetet jelentett az asszonyok, lányok vidám beszélgetése, nevetgélése. Hozzám kedvesek voltak, én voltam talán az egyedüli diákember a környéken, s ráadásul Miklós sógor – így becéztük egymást – elhíresztelte, hogy orvosnak készülök. Kanadában ennek a hivatásnak van legnagyobb tekintélye. Jöttek a szomszéd farmerek, magyarok, belgák, kanadaiak, szóba egyeledtek velem, dicsérték az angol nyelvtudásomat, mielőtt még kinyitottam volna a számat. - Hej, meglátszik magán, hogy nem Rodneyban tanulta a nyelvet! – mondogatták. Ebben volt egy kis álszerénység. Rodney közel fekszik Londonhoz, ahhoz a sznob egyetemi városhoz, mely az első Nobel-díjasokat adta Kanadának, s melynek lakói, intellektuális szempontból, az amerikai New England, helyesebben a Harvard egyetem szerepét szánják maguknak. Kellemes nyár volt. Hajnaltól napestig kinn volt az ember a szabadban. Jó egészséges, izzadságos nappalok, a nyírségi vidékünkhöz hasonló dimbes-dombos tájak, könnyű homokos termőtalaj, egyenes mezsgye-szegélyező fasorok. Még a környező falvak tornyai is messzire látszottak. Élvezetet jelentett a rendezett porták, csinos farmházak látása. Miklós sógor Szura Sándor keresztfia volt, Windsorból kijárt hozzájuk, nyáron törésre, ősszel csomózásra. Befogadtak engem is, családtagnak számítottam az első perctől. Az öregkanadás Sándor bácsi jól emlékezett a szüleimre. Már hogyne emlékezett volna! Az apámmal együtt nottek fel, gyerek korban együtt fürödtek meztelenül a Kati tóban, együtt fészkeztek, az iskolában osztálytársak voltak, egy utcából valók, leventébe együtt jártak, együtt legénykedtek, udvaroltak. Első felesége korán elhunyt, egy fiú gyereket hagyott hátra, Józsit, aki itt élt a környéken, s iszákos emberként emlegették. Piroska néni, a második felesége Mándokról származott. Jó magyaros konyhát vezetett. Olyan étvággyal mint itt nem ettem habart paszúlyt disznócsülökkel, paprikás csirkét nokedlivel, a kiskertből jött salátával, mióta otthonról eljöttem. Sándor gazda beszédes ember volt. Erre volt is ideje bőven. A farm irányítását átadta a fiatalabb, a második házasságból származott Frank fiúknak, ő meg élvezte a nyugdíjas életet. Beköltöztek a farmról a faluba, a takaros portán tett-vett, a veteményes kertet gondozta, az aprójószágot etette, disznót hízlalt. Hazai módra nevelték a háziállatokat, a baromfi és a sertésfélék szemes kukoricát kaptak, majd az utóbbit, az intenzív hízlalás ideje alatt meleg vízbe áztatott kukoricadarán, s az asztalról lekerült ételből készült moslékon tartották. Hazai módra történt a disznóvágás is. Szalmával perzselték, s ha a bőr itt-ott kezdett pirulni, sárral bekenték. A szalonnát és sonkát teknőben besózva tartották két hétig, s utána pendelyes kéményben füstölték. Olyan finom íze volt a vastagra cikkezett sült szalonnának, tojás rántottával, hogy hajnalban két adagot is elfogyasztottam belőle. Pünkösdi királyságom, a csevegő fehérnépek körüli lebzselésem hamar véget ért. Egyik este ,,fájrentot” mondott egy törő és másnap hajnalban engem állítottak a helyébe, amíg jobb nem akad. A bandagazda, egy Jim nevű, lengyel származású ember, megmutatta a törés fortélyát. Mihamar elsajátítottam, hogyan kell nekiállni a kijelölt sornak, tágra nyitott tenyérrel, a csukló egyetlen csavaros mozdításával hogyan lehet három-négy levelet is letörni a tőke aljáról, körös körül, s hogyan kell a marékra fogott leveleket gyöngéden a bal kar alá suhintani. Az ember hétrét görnyedve haladt végig a sorokon, hajnaltól a tikkadt délutánig, mire a killnnek nevezett szárító megtelt. Ha egyszer elkezdődött a törés, akár esik, akár fúj, a szárítót tele kellett törni. Amikor megtelt a nagy hodály, lezártuk az ajtókat, nyílásokat, s megindult a fűtéssel végzett szárítás. Idegölő mesterség a dohánytermelés. Minden szezon ki van téve az időjárás viszontagságainak. A korán elültetett palántákat elpusztíthatja a kései fagy, tönkre teheti a nagy esőzés, a koranyári jég. Megtörténik gyakran, mint ezen a nyáron is, némely helyen, különösen a völgyekben, hogy az augusztus végi fagy letarolja a termést. Jött egy házaspár Sándor gazdáékhoz Delhi vidékéről, a feleség vérben forgó szemekkel, csapzott hajjal rázta az öklét az égnek, tikkadt szájjal szidalmazva az Istent, hogy elkótyavetyélte verítékes munkájukat. Legtöbb farmer, különösen a kezdők, bankból kölcsönzött tőkével gazdálkodik, melynek törlesztése, rendezése ott lebeg a szeme előtt egész éven át. A termelés menetét központilag irányítják, hivatalos szervek döntik el, ki mennyit termelhet, a piaci keresletnek megfelelően. Aztán ott a megmunkálás gondja-baja: kaplás, öntözés, kacsozás és a rég várt törés. Júniustól olyan zajos a környék, mint otthon, búcsújáró helyeken. A vidéket ellepik a városokból idesereglő munkások. Jönnek a közeli Londonból, Brantfordból, Hamiltonból, Torontóból, de még a távoli Montreálból és Quebec városokból is. Sokuk becsületes, boldogulni vágyó nép, pár hónap leforgása alatt megkeresik a télire valót. Akad azonban kalandvágyó, szélhámos fajta is. Némelyik a sor közepén gondol egyet, s azt mondja a gazdának, ha egyáltalán szól neki: kedves bátyám, azt csináljon a dohányával, amit akar. De némelyik még cifrábbat is. S máris nekivág a falunak, egyenesen a legközelebbi sörözőbe. Az első reggelen szótlanul vittem a sort. Figyelnem kellett erősen a levelek színét, ami nálam, lévén színvak a piros és zöld színre, elég körülményes dolog. Miklós váltig buzdított: - Menni fog az, sógorkám! Aggódva vártam, mikor következik be az ájulás pillanata? Az a hír járta, s ebben volt is igazság, hogy sokan ájultan esnek össze a forró homokban. Még az erősebb alkatú munkások is megsínylik a dohánytörést. Az állandó hajlongásban, különösen az alja levelek szedése idején, a fejbe száll a vér, s hirtelen felegyenesedéskor megtörténik az eszméletlenség. Van olyan törőmunkás, aki a kilométer hosszú sor végén arccal veti magát a földre a fasor árnyékában, mint katonák a harctéren, ha hirtelen ellenséges támadást kapnak. Az ilyet aztán petrencés rúddal is nehéz talpra állítani. De mi kárt tehetett egy kis hajlongás egy ilyen vékonypénzű, mezei munkán nőtt egyénben mint én is? Gyerekkortól a szántóföldön, szüleinkkel együtt vittük a sort kapálásban, szénagyűjtésben, krumpliszedésben, aratásban. Rövidesen kiderült, hogy a banda egyik legjobb ,,prájmolója” lettem. Miklós jó munkatárs volt. Egymás mellett vittük a sort, s reggeltől estig az otthoni emlékekről beszéltünk. A vasárnapi térzenékről (ő tagja volt a leventében fúvószenekarnak), a farsangi bálokról, húsvéti locsolkodásról, labdarúgó-mérkőzésekről, lányokról. Miklós elvált ember volt, szép szál feleséget, fiúgyereket hagyott hátra. A tanácsházán dolgozott a lány, Miklós fogadásból vette feleségül. De nem jöttek ki. Legény korában lobbanékony természetű volt Miklós, gyakran verekedésbe keveredett. Földszerető nép volt a Kurucz család, mesélték, lapcsánkán szerezték a vagyonkájukat. Az orosz bejövetel után ők is kuláklistára kerültek, s örökös sanyargatásnak voltak kitéve. Ha pillanatra felegyenesedtem, a derekamat ropogtattam, Miklós buzdított. - Oda se neki, sógorkám. Az lebegjen a szemed előtt, hogy a tizenkét dolcsi ott van a sor végén. - Ez volt a napi bérünk. Plusz közös szoba a farmon, s ellátás. Napi tizenkét-tizenhárom órát dolgoztunk, néha többet is, amikor hajnali kiszedésre került sor. Koromsötétben volt az ébresztő, Frank mindig rajtam kezdte. - Ébredni, Jani! Vagy nem akarod? Hárman aludtunk egy szobában, földre helyezett matracokon, Miklós, Virág Tibi, és én. Gyors mosakodás után gépkocsin be a faluba, az öregek házához, reggelizni. Utána vissza, a banda tagjai már vártak ránk. Tele voltam energiával. Tervezgettem a jövőt, könyvírásról, műfordításról álmodoztam. Ez utóbbiba Franket is beleszőttem. Franket elbűvölték a határtalan lehetőségek. Szeretett volna ő is szabadulni a dohányfarm bizonytalanságaitól. Dicsértem az angol nyelvtudását, ami igaz is volt. Folyékonyan beszélte a nyelvet, hisz Kanadában született. Ha néha a képzeletet is felülmúlta a határtalan álmodozásom, ha túl sok könyvet soroltam fel magyarból angolra való fordításra, szaporán pislogva megkérdezte: - Gondolod, Jani? Frank korán kimaradt az iskolából. Nem volt idege, mint bevallotta, a tanuláshoz. Most is el-elönti a veríték, ha Tillsonburgba, a járási központba kell mennie hivatalos ügyben. A farm irányítását azonban jól ellátta, apjához hasonlóan jó ,,boss” volt, értett a munkások nyelvén, azok viszont szerették őt. Ezen a nyáron azonban, a szezon vége felé, időnap előtt leköszönt mindenki. Még Virág Tibi is. Pedig Teddinek, így hívta Frank, igazán kedvében járt a boss. Otthon, őszinte bevallása szerint ÁVÓS volt, s Virág úrnak szólították a szomszédok és ismerősök. Munka után, vagy vasárnapokon bárhová utaztunk, a courtlandi görögkatolikus búcsúra, a mesés Rondau parkba, Teddinek ott volt a helye Frank mellett a volánnál, mi meg a jármű tetején lobogtattuk a széllel a hajunkat. Szeptember elejére ketten maradtunk Miklóssal. Most jött ám az igazi szorítás - a dohány kiszedése. Már hetek óta nem volt eső, a csontszáraz leveleket csak gőzöléssel lehetett kiszedni. Éjjel ráengedik a szárítóra a gőzt, amitől olyan párás lesz benn a levegő, mint a gőzfürdőben. A forró pára jól megpuhítja a leveleket. Kiszedésnél egy munkás beáll a szárítóba, s óvatosan adogatja lefelé a léceket a kívülállónak. Kettőnk között én voltam a fiatalabb, én kerültem a szárítóba. A tágas gerendákon kapaszkodva-terpeszkedve adogattam le a léceket Miklósnak. Ekkor már nem volt terefere a hazai térzenéről, korzózásról. Félmeztelenre vetkőzve, csurgott rólam a veríték, hullott rám a por, ragadt a bőrömhöz a dohányzsír. A szezon alatt magamra szedett pár kiló egy nap alatt lement rólam. De tisztességgel befejeztük a munkát. A vasárnapokat annak rendje és módja szerint megültük. Az udvaron a juharfák alatt üldögélve beszélgettünk. Vendégek is jöttek, átutazó ismerősök. Egyik csapat nagy Cadillac személykocsival állított be, rokonok a közeli Michigan államból. Volt nagy parolázás, ölelkezés. Engem is bemutattak nekik. - Miska János?! – csodálkoztak. – Hát a mi városunk tele van Miskákkal. - Béltekiek? - Azok hát. Miska Gyurka, Miska Ferke, megintelen Miska András. Na, a Gyurka mán meghótt. A két fia, Elek, meg Andrew vette át az üzletet. Mért nem jön át meglátogatni őket? - Még nem vagyok állampolgár, nincs határátlépési engedélyem. Mesélte volt apám, hogy három unokatestvére is kivándorolt Amerikába, Michigan államban telepedtek le. Akkoriban azonban keveset gondolt az ember a távolba szakadt rokonaira. Más gondokkal, ambíciókkal volt elfoglalva. Pironkodva megvallom, állampolgárságom felvétele után sem kerestem velük az ismeretséget. Lett volna pedig alkalmam bőven. Az utóbbi beosztásomban, mint könyvtárhálózati vezető gyakran megfordultam délnyugat Ontárióban, Delhiban, Harrowban, Guelphben. Windsorban szálltam meg, a Holiday Inn nevű hotelben a szobám Detroitra nézett, csupán a lomha Detroit folyó választott el attól a nagy gyárvárostól, ahol hajdan a Fordok megalapították, magyar származású gépészmérnökükkel a világ legnagyobb autóközpontját. Nem is gondoltam rokoni látogatásra. Pedig erre a puszta életösztön, a név megőrzése iránti vágy is serkenthetett volna. Kihalóban van a családunk. Az öt testvér között egyetlen utód van, az Emike nővéremék fia, Vince. Károly öcsém az utolsó ezen az egyenes ágon, őket sem áldotta meg az Isten gyermekkel. Az USA-ban kiadott valaki egy könyvet, The World Book of Miskas (A Miskák világkönyve). Ebben több mint háromszáz Miska nevű család címét tüntették fel szerte a világon. Vajon melyik családfához tartozom? Manapság oly nagy vágyat érzek enyéim iránt... De nem itt. A dohány vidéken nem volt idő nosztalgiára. Vasárnapokon előkerült a kancsó, tele házi borral, egy-egy láda sör. A ház oldalánál levő játszóteren patkót dobáltunk. Nyolc méternyi távolságról lópatkókat dobál az ember földbe vert vasrúdra. Aki legközelebb dobja a patkót a rúdhoz, vagy éppen rá, az nyer. Késő délutánra jó hangulat vett erőt rajtunk, pattogtak, koccantak a patkók, messzire szállt a felvert homok az ütődéstől. Miklós tréfálkozott Sándor bácsival. - Kereszt apám, az öreg kecske megnyalja még a sót? Sándor bácsi drótkeretes szemüvege mögül hunyorogva bólintott. – Meghiszem azt! Életerős, pozsgás arcú ember volt Szura Sándor. Néha megsimogatta a kötőlányok karját, vállát, de a csipejüket is. Piroska néni huncutkásan Miklós felé biccentett. - Ugyan haggyad mán! – legyintett tréfálkozva. – Hajnalba’ elkezd ügyetlenkedni, de semmi se lesz belőle. Piroska néni szép régies, ótestamentumos stilusban beszélt, tele voltak a mondatai archaikus kifejezésekkel, amiken még a régi mándokiak is elcsodálkoztak volna. A szezon elején volt egy emlékezetes esemény a rodneyi életemben. Itt került sor az egyedüli pótvizsgámra, mégpedig vallástanból. Elhúztak ebből a látszólag könnyű tárgyból. Ennek az volt az oka, hogy lévén katolikus felekezetű, ennek megfelelő órákat látogattam, Father Sherlock előadásában. Tudós lélek volt Sherlock esperes úr, az előadásai is lenyűgözőek, telve megértő humorral. Az összevont írásbeli vizsgákon azonban, mint kiderült, a protestáns King James kiadású Bibliából adták az elmaradhatatlan idézeteket. Ezeket meg kellett oldanunk, ki mondta kinek, mivel kapcsolatban, s elemezni kellett az idézeteket. Mindez problémát okozott a nem avatott katolikus, zsidó, vagy más felekezetű hallgatóknak. Ezek nagy része elhasalt a tárgyból. A pótvizsgára azonban engedélyt kaptunk az egyházunktól a King James szentkönyv lapozgatására. A pótvizsgára Rodneyban került sor, a velünk szemközti középiskolai tanárnő lakásán. A befirhangolt ebédlőben, a szemem láttára bontotta fel a hölgy a kérdéseket tartalmazó nagy sárga borítékot. A kiszabott három óra alatt játszi könnyedséggel válaszoltam a kérdésekre, ez alkalommal nem okozott problémát a ki mondta kinek, milyen alkalomból és milyen értelemmel-szerű idézetek megválaszolása, sem az oldalakat kitevő esszé típusú feladványok megírása. 1958 nyarán tehát minden jól összejött az életemben. Átjutottam az egyetemen a sorsdöntő első éven, s megkerestem a télire való dohányt, ahogy akkoriban a vagányok szokták volt mondani. * * * Pályaválasztás - Isten hozta! – köszöntött Miss Bertha Bassam, íróasztala mögül. Hátra pillantottam, valaki mást gyanítottam magam mögött, akinek ilyen szívélyes fogadtatás dukál. A tanév kezdetén Miss Bassam, a torontoi egyetem tanszékvezetője személyenkint beinvitálta hallgatóit megbeszélésre. Érdeklődött a jövőt illető elgondolásaik iránt, s beavatta őket a tanszék belső ügyeibe. A hatvanas évek legelején még ritkaságszámba ment Kanadában a könyvtártudományi szak, csupán két ilyen tanszék volt az országban, a montreali és a torontoi egyetemen. - Foglaljon helyet – mutatott az asztal előtti karosszékre. Majd körüljártatta szemét az irodán, s mentegetődzve hozzátette. – Elnézést kérek a rendetlenségért. De tudja, hogy van az ember a tanév kezdetén. Minden úgy összejön. A tanterv véglegesítése, költségvetés, értekezletek. Feszélyezetten bólogattam, olyan fontoskodó arcot vágva, mintha mindebben nekem már nagy tapasztalatom lenne. Koromnál fogva rá is szolgáltam volna ilyen bizalomra. Hallgatói státusz helyett jobban beillettem volna tanárnak. Közel harminc éves voltam, amikor felvételt nyertem Észak-Amerika e patinás egyetemére, továbbtanulás céljából. No nem a saját hibámból jutottam a matuzsálemi szerepbe. Kamasz koromat a háború szelte ketté, a hatodikus elemi elvégzése után két évvel az általános iskola ötödik osztályába léptem vissza. Kanadában is vesztettem másfél évet nyelvtanulás és az anyagiak előteremtése miatt, amíg teljesen elölről kezdhettem az egyetemi tanulmányokat. - Gratulálok a felvételéhez! – mondta moslygó fejbólintással. – Megvallom, a vizsgaeredményei alapján könnyű dolga volt az ön esetében a felvevő bizottságnak. Hamiltoni beszélgetésünk idején még nem volt ennyire határozott Mr. Miszka a könyvtár szakot illetően. Minek köszönhető a végleges döntése? - Szeretem a könyveket – mondtam hunyorogva. Mi mást mondhat az ember egy született könyvtárosnőnek? Persze, volt a kurta válaszban sok igazság. Szerettem olvasni, áhítattal vettem kézbe a szép kiadású könyveket. Csakhogy én inkább könyvírásról, a kanadai magyarság nagy regényének megalkotásáról álmodoztam, s nem a könyvek fizikai gondozásáról. De a körülmények miatt a könyvtárosi hivatás számított reálisnak. A nyelvi akadályok következtében az ember biztonságosabban érezte magát az ismeretszolgáltatásban, mint a tantermi katedrán, a bírósági tárgyalóteremben, vagy más precízebb nyelvkészséget igénylő hivatásban. Évfolyamtársaimat is hasonló megfontolások vezethették a könyvtár szakhoz. Voltak itt növendékek a világ minden tájáról, Sri Lankából, Hong Kongból, Litvániából, Új Zélandból. Nagyrészük korombeli, vagy még nálamnál is idősebb, az élet különböző területeiről jött növendék volt, hajdani jogász, kiszolgált katonatiszt, agrárkutató, államférfi, tanár. Kanadai születésűek közül is voltak a könyvtárosi hivatás iránt őszintén érdeklődő növendékek, s főleg a pályájukkal meghasonlott közgazdászok, geológuskutatók, egyetemi tanárok, lelkészek. Mostanában, ha elnézegetem az évfolyamunkról készült tablóképet, olyannak tűnik – tisztelet a kevés kivételnek – mint egy nyugdíjba készülő csoport, őszhajú hölgyek, borostás urak társasága. - Sok magyar él Kanadában – bizonykodtam. – Hátha hasznukra lehetek majd. Miss Bassam egyetértően bólintott. Ontárióban, s főleg Káposztafalván, ahogy Torontót becéztük (a kevésbé hízelgő nyugat-kanadaiak pedig Disznófalvának hívják ma is – a bevándorlók százezrei keresett otthont, köztük negyvenezer magyar ajkú. A Bloor és College Streeten, a Spadina Avenuen csupán végig kellett sétálni, s máris ízelítőt kapott az ember az olasz, a zsidó, a portugál, a magyar, a Fülöp-szigetekről jött nemzetiségiek kulturális és kulináris sajátosságairól. A hivatalos statisztikai adatok szerint Kanada magyarságának fele Ontárióban élt már akkor is. Közülük minden öt személyből négy városi környezetben, főleg Torontóban. A belváros, s közvetlen az egyetem könyéke, tele volt előkelő magyar éttermekkel, pénzügyi és utazási irodákkal, templomokkal, könyvüzletekkel, szerkesztőségekkel. Volt itt színvonalas magyar színház heti műsorral, országos sikereknek örvendő kórus és tánccsoport, a helyi Magyar Házban pedig Nobel-díjas magyar származású tudósok, hazai és külföldi történészek, régészek, filológusok tartottak akadémiai székfoglalónak is beillő előadásokat. - Milyen tervei vannak? – tudakozódott Madame Bassam. - Ha sikerül majd elhelyezkednem a városban, szeretném felmérni a helyi magyarokra vonatkozó hivatalos dokumentumokat és más hungarika gyűjteményeket. Volt ebben egy kis rögtönzés is, de főleg helyezkedési szándék. Korábban nem nagyon gondoltam ilyen vállalkozásra. Könyvmolykodás helyett korunk eleven krónikása szerettem volna lenni. Ehhez akkori elképzelésem szerint a világvárosi környezet elengedhetetlen feltételnek számított. Hasonlóan gondolkoztak évfolyamtársaim is, akik nagy része – még a préri és a regényes tengerparti tartományok szülöttei is – Torontóban szeretett volna letelepedni. Az igazgatónő jegyzetelt, s mindjárt felsorolt néhány tollhegyre kívánkozó tervet. - Nagyon helyes – kapta fel a fejét. – Kezdetnek elkészíthetné a torontói levéltárak magyarokkal foglalkozó bibliográfiáját. Ezt később ki lehetne bővíteni az egész tartományra, és az országra. Miért ne? Vannak itt magyar nyelvű újságok, s tudtommal van egy folyóirat is. Ideje lenne már elkészíteni ezek név és tárgymutatóját. – Ujjával hátra igazította gondozott ősz haját. Miss Bassam hetven körül is csinos hölgy volt. - Vegyen példát a lengyelektől – folytatta. – Csak lapozza át Türek Victor összeállításait. A legutóbbihoz Mr. Robert Blackburn, egyetemünk főkönyvtárosa írt előszót. Nem mondom, Türek doktor alapos munkát végzett. – Felvont szemöldökkel hozzátette: – Talán nagyon is. Felsorolta még a házi kőnyomatosokban megjelent pár soros verseket is. A túlzástól eltekintve, ilyen kiadványok alapján nevezik a bevándorló lengyeleket Kanada elit népének. Tudtommal a magyarokról kevés megbízható forrásanyag áll a kutatók rendelkezésére. Kiváló alkalma lesz egy ilyen hasznos munka elkészítésére. Ezzel igazolást nyert pályaválasztásom. Aztán rátért az igazgatónő az egyetem és a tanszék ismertetésére. Az egyetemet 1827-ben alapították. A városatyák – nagyon bölcsen – a város szívébe helyezték az intézetet. Ma közel negyvenezer növendéke van. Negyvenezer?! Ez megfelel egy tetemes városnak. - Az egyetemnek százhuszonkilenc fakultása van – mondta nem kis büszkeséggel. Itt végzett ő maga is sok évvel ezelőtt, tréfálkozott. A hárommillió kötetes központi könyvtár mellett van az egyetemnek negyvenkilenc szakkönyvtára, tizenöt újságja. - Csak képzelje el, if you will, megalakulása óta 385 ezer diák szerzett diplomát ezen az egyetemen. Vannak alumnusaink között Nobel-díjasok, tudósok, feltalálók, volt miniszterelnökök. Vannak szövetségi, tartományi és városi vezetők sorainkból. Jelenleg hatvanhét tanszéken folyik doktorátusi program, Ph.D. fokon. (Ezek egyikén, a vegyészeti szakon tanított a Nobel-dijas John Polányi.) Kisebbségi érzés töltött el mindezek hallatán. De felcsillant szívemben a lehetőségek reménye is. A könyvtár referens osztályán látva a vaskos bibliográfiákat helyi tanárok, könyvtárosok tollából, vágyat éreztem hasonló maradandó kiadványok elkészítésére. Elmondta Miss Bassam a tantervet, elsorolta az elvégzendő kurzusok hosszú sorát. - Nehéz esztendőnek néznek elébe – mondta. – Az amerikai könyvtártudományi fakultásokon másfél év és három szemeszteres, magiszteri anyagát mi egy tanévbe sűrítjük bele. Ezért a szigorú felvételi szelektálás! – mondta figyelmeztetően. – Sajnos, lesz lemorzsolódás. Számítunk tíz százalékra. A tanszék nevelőit főleg idősebb hölgyek alkották. Ezek a bájosan mosolygó tanárok a bevezető tanórák után eltökélt szigorúsággal vetették magukat a tanításba. Házifeladat házifeladatot ért, egyik röpvizsga a másikat követte. Úgy kezelték az egyetemi végzettségű és tudományos gyakorlattal rendelkező hallgatókat, mint óvodásokat. Katalógizálásból megtudtuk, hogy több fő klasszifikálási módszer van, köztük a Dewey, a Library of Congress, az Oxford Decimal Classification rendszer. A növendékek szakmai előkészítéséhez tartozott a szolgálati életfelfogás kialakítása. A könyvtárosi hivatás két főerényének egyike az alázatos szolgálatkészség volt. A hatalmas tanulószobában éjfélkor is égett a villany, sóhajtozások közepette görnyedeztünk a könyv és jegyzethalmaz fölött. Két fontos tárgyból, katalógizálásból és klasszifikálásból heti két órai laboratórium volt. Az első feladat nevetségesen egyszerű tétel volt. A központi könyvtár katalógusából ki kellett másolnunk három megadott kártya szövegét. Mindjárt átsétáltam a nagy olvasóterembe, kikerestem a nekem kijelölt kártyákat. Szép zsinórírással kimásoltam mindhármat. Később újból átírtam a kártyákat, hogy a külalak is dicséretre méltó legyen. Úgy éreztem, egy jövendő hungarológus nem járathatja le magát sietős kézírással. Másnap megjött az osztályzat. Nem hittem a szememnek. D-t kaptam. Vagyis szekundát. A következő feladat újabb megadott, ezúttal összetettebb katalógus kártyák kimásolása volt. Ez alkalommal még nagyobb gondossággal végeztem a másolást, azon aggódva, hogy egyetemi diplomával még három kártyát sem tudok lemásolni? Másolás közben gyanút fogtam. Milyen furcsa elrendezése van a szövegnek ezeken a kártyákon! Gondoltam, a gépíró nem figyelt jól oda, ezért a bekezdések, a fejlécek ügyetlen elhelyezése. Követtem a magam esztétikai érzékét. Másnap behivatott a tanárnő, a katonás Miss Katherine Ball az irodájába. - Mi van ezekkel a kártyákkal, Mr. Mishka? – nézett rám gondterhelten. Miss Ball a repülősöknél szolgált a háború alatt. Rápillantottam a kártyákra. Megdöbbenésemre ezek is tele voltak javításokkal. - Nem tudom, mi történhetett velük. Amikor beadtam, szép tiszta volt valamennyi – válaszoltam a velem született szellemességgel. - Még ilyet hallani?! – S elkezdte rakosgatni a kártyákat. – Nézze csak, ez itt a főkártya, a szerző nevével a tetején. Ez a másik a tárgyi kártya. Emez meg a címet viselő kártya. Mint láthatja a javításokon, mindnek megvan a sajátos elrendezése. Elképedve néztem rá. Most hallottam ezekről először. Bár két hetet töltöttem a McMasteren a könyvtárban, a könyvtárszakra való bejútás követelményeként, ott nem is emlitettek ilyen elemi dolgokat. Naivnak találtam, hogy ilyen gyerekes szerkezeti összeálítást adnak egy kártyának. Hát nem elég az, ha rajta van a szükséges könyvészeti adat? Nem bizony. Megvan mindennek a maga fortélya. Volt aztán részünk a katalogizálás száz meg száz törvénye elsajátításában. Ez volt az első tárgy az életemben, melyben egy parányi vesszőnek, egy ártatlan vesszőspontnak, egy-egy gondolatjelnek, vagy egy szöveg piros vagy fekete színben való gépelésének lényegbevágó szerepe volt. A klasszifikálással, mely a Melville Kossuth Dewey tizedes rendszerre épült, kevés problémám volt. Mi európaiak metrikus számrendszeren nőttünk fel. Számunkra csupán a tárgyak megfelelő rendszerbe való sorolása, s azok memorizálása jelentett munkát. Így a vallástan és filozófia a százas számok valamelyike alá esett, a nyelvészet a négyszázasok, a vegytan s az agrártudományok az öt és a hatszázas, a történelem és földrajz a kilencszázas számok körébe tartoztak. Megtanultuk, hogy minden tárgynak, minden apró ágazatnak megvan a maga precíz helye a hatalmas könyvbirodalomban. Egy többmilliós könyvgyűjteményben, minden kiadvány, bármilyen rövid vagy jelentéktelen legyen is, saját megnevezőjével, a maga számával rendelkezik. Mint bármely személy az anyakönyvben. A katalogizálás kimerítő gyakorlata után frissítőleg hatott ránk Torontó nagyvárosias szelleme. Toronto volt, mint ma is, a tíz milliós Ontárió fővárosa. Itt székelt a tartomány kiterjedt állami és közigazgatási apparátusa. ,,Disznófalva” volt az ország gazdasági és kulturális központja. Az itteni tőzsde és bankközpontok döntötték el az ország másik kilenc tartománya, s az egész nemzet gazdasági sorsát. Itt volt, és nem a fővárosban (Ottawában), Kanada sajtóközpontja. Innen sugározta rádió és televízió a közíró Pierre Berton és a ripacs rádióriporter Gordon Sinclair ,,nemzetformáló” írásait. Itt voltak a nagy könyvkiadók, s ennek ellenére itt volt kénytelen kinyomtatni lakása pincehelyiségében Vizinczey István In Praise of Older Women című, nagy vihart keltő szexregényét, melynek klasszifikálása elég sok gondot okozhatott a szemérmesebb könyvtáros számára. Akkoriban még nagyobb méreteket öltött az angolszász WASP (fehérbőrű, angolszász és protestáns felekezetű) puritán szellem hatása a tartomány egészére. Szigorú törvények kötötték gúzsba a tartomány, és az új bevándorlók, életét. Például Ontárióban tilos volt egy pohár sört állva és nem fedél alatt, elfogyasztani. Ha valaki névnapját kívánta lakásán megülni barátaival, egy üveg borocska vásárlása esetén az állami tulajdonban lévő italboltokban hivatalos szelvényeket kellett kiállítania. Szerencsére az italozásban résztvevő barátok nevét nem volt kötelező feltüntetni. A szókimondó Heather Robertson írónő ötven kis tanya konglomerációjának nevezte Torontót, melynek közéletét olyan ,,vénkisasszonyok” irányították, mint az említett Pierre Berton és a saját pénzügyi sikerein ámuldozó, a csatornázási művektől idejutott skót, Gordon Sinclair sajtó sztár. Bár Heather hajadonban volt, és ma is van egy kis winnipegi elfogultság benne, megállapításai Torontó kisstílűségét illetően nagyonis igazak voltak. Hogy csupán egyetlen példával illusztráljam felfogását, egyik alkalommal egy évfolyamtársammal a közeli parkban üldögéltünk éjnek idején, hogy a másnapi kollokvium izgalmait szellőztessük. Rendőrkocsi állt meg előttünk, vésztjósló lámpáit villogtatva. Kiszált két markos rendőr, egyenruháikat igazgatva, az oldalukon fityegő revolvert tapogatva közeledtek a pad felé, mintha veszélyes bűnhelyre érkeztek volna. - Good evening – köszönt egyikük. - Good evening – válaszoltunk meglepődve. Személyi igazolványunkat kérte. Elemlámpája fényében vizsgálgatva az adatokat, semmi rendellenes dolgot nem talált. - Mit keresnek önök itt éjnek idején? – kérdezte megfeddően. - Holnap vizsgánk lesz az egyetemen, s kijöttünk friss levegőre – válaszoltuk. Cinikusságot gyanítva válaszunkban, mindjárt kiadta az ukászt. - No, lóduljanak haza. – Majd utánunk szólt. - A becsületes honpolgárok ágyban vannak, hogy reggel helyt állhassanak a munkában. Benne volt ebben a kijelentésben az egész ország akkori felfogása. A pragmatikusok úgy vélték, Kanadába ne friss levegőzésre, holmi versírásra, sem politikai szervezkedésre jöjjenek a bevándorlók, hanem azért, hogy az ország gigantikus építésébe lelkesen vessék magukat. Talán az ilyen victoriánus törvények miatt hagyta el Kanadát tehetséges írói, nevelői, kutatói egész hada, Európában és az Egyesült Államokban keresve az alkotásra kedvezőbb környezetet. Mi vajmi keveset törődtünk az elavult szokásokkal, előítéletekkel. Nagy energiával láttunk új életünk megalapozásához. Nem is volt más választás a világ négy sarkából bevándorolt politikai üldözöttek számára. Mi, ötvenhatosok, tudván tudtuk, számunkra nincs más út, nincs hová mennünk. Örült a hazánk, hogy megszabadult tőlünk, bajcsinálóktól, s becsukta gyorsan mögöttünk kapuit. Nem is csoda, hogy sokan a Szózatot egyre így idézték: Itt élned s halnod kell. A könyvtár szakon jó közösségi szellem alakult ki a növendékek között. A laborban, ahol egy óra leforgása alatt tizenöt könyv katalogizálását kellett elvégeznünk, az előadásokon elhangzott tételek alapján, néha egymást taposva a könyvek kézhezvételéért, igyekeztünk segíteni egymáson. Az előző csoport elmondta nekünk a buktatókat, mi tovább adtuk azokat az utánunk jövőknek. A baptista szellemű McMasteren ilyenre gondolni sem lehetett! Némely tárgy, mint Bevezetés a szakirodalomba, olyan volt, mint a telefonkönyv. Tele adatokkal, címekkel, személynevekkel. Enciklopédiák, szakbibliográfiák és tankönyvek, folyóiratok és hivatalos és félhivatalos dokumentumok százainak címe, kiadóinak neve, a kiadvány szerkezeti jellege, formátuma, tárgya és a különféle tárgyak iránti használhatósága nélkülözhetetlen eszköz a könyvtáros számára. Ez érthető is, hiszen a telefonon várakozó, vagy a pult előtt türelmetlenül toporzékoló kliens rossz néven venné, ha a pipogya könyvtáros azon töprengene, hogy ezt az adatot vagy azt a leírást vagy azt a versidézetet hol is lehet megtalálni? Az évfolyam szelleme hasonlított a katonai főiskoláéhoz. Még a szókincse is tele volt cselekvést, parancsokat jelző kifejezésekkel: Ezt így kell véghezvinni! Ezt így muszáj tenni! Azt soha nem szabad így kivitelezni... A növendékekbe annyira beleívódott ez a militarista szellem, hogy a könyvtárak évekre megteltek hasonló stílusban írott módszertani könyvekkel: You must do this! You must never do that... Én meg annyira elidegenedtem ettől a harcias hangnemtől, hogy évtizedek múltán, amikor munka-módszertani szakkönyvet írtam, egyszer nem használtam ilyen kioktató hangnemet. * * * Földiek között A nagy tempó mellett volt egy kis kikapcsolódásra is idő. A tanórák végén el-elmentünk a Bloor Street-i söntésbe, néha magyar éttermekbe is. Ez utóbbiak közül kedvenc hely volt számunkra a közeli Ruzsa-féle étterem. Angolszász kollégáim is megszerették az ízletes székely káposztát, a ropogós malac pecsenyét, s ámulattal töltötte el őket annak látványa, ahogy a sistergő bécsi szeletek lelógtak a díszmagyarba öltözött fiatal pincér karján a nagy tányérokról. Vasárnapokon meglátogattam a keresztszüleimet. Keresztapámmal a veteményes kertben dolgozgattunk, mely olyan volt, mint a hazai sárga homokos szőlőskert. Volt abban uborkától paprikáig, szőlőültetvénytől paradicsomig, eperfától puszpáng sövényig, de még sárga és görög dinnyéig is minden. Meglátogattam a falubeli Szura Jánosékat és Fóth Mihályékat is. János bácsiék a St. George Streeten laktak, gyalog is könnyen eljutottam hozzájuk. A dohányos Szura Sándor testvéröccse volt, felesége, Erzsi néném meg anyámnak unokatestvére. Szura János égimeszelő, szikár ember volt, mélyen ülő szúrós szemekkel. Erzsi néném meg szakasztott az anyám képmása: alacsony, gömbölyű termet, kerek arc, s még a gördülő nevetése is megtévesztésig az anyámé volt. Évekkel azelőtt megpróbálkoztak ők is dohánytermeléssel Delhi vidékén, de nem sokra mentek vele. János bácsi képzett ember volt otthon, kerékgyártóságot tanult. Kocsival végigjárták velem Torontó környékét, elvittek a Munkás Hallba, s a városhoz közeli, parknak nevezhető telekre, ahol a Hall tagjai nyári piknikjeiket tartották. Jani bátyám szocialista érzelmű ember volt, s a közbeszéd szerint tagja volt a Munkás Pártnak. Róla mintáztam meg Máriás Ferenc alakját Hazajáró című elbeszélésemben. Helyesebben róla is. Mert a nagy ábrándokkal hazatérő Máriás Ferenc története részben Fóth Mihály esetére emlékeztetett. Csakhogy Fóth Mihály pont az ellentéte volt Máriásnak, alacsony, zömök termet, s a Munkás Hall helyett a Szent Erzsébet templomba járt, éveken át mint gondnok szolgálta a gyülekezetet. Bár hajdan kebelbarátok voltak Szurával, itt elvi meggyőződésből elkerülték egymást. A város magyarsága két táborba tartozott, a szocialisták és a vallásos hivők táborába. Jani bátyáméknál esténkint elbeszélgettünk, a karácsonyi és újévi ünnepek alatt akadt borocska is, s sor került gyakori nótázásra is. Volt két szép lányuk, Boriska és Juliska, az előbbi, az idősebb, Szura-fajta, magas termetű, szögletes ábrázatú lány. Ha Juliska beleszólt az idősebb beszédébe, egyből lehangolta: - Kérlek, ne kotyogja a szavamba! Juliska is sudár termetű volt, kellemes ovális vonásokkal, vidám természettel. Az említett novellában ő jelképezi Judy alakját. Az esti beszélgetések felidézték bennünk a hazai emlékeket. Kezdetben elmesélte János bácsi kerékgyártóinas és segéd éveit, melyek határozott státusszal jártak a falunkban. Később azonban előjötték a szomorú emlékek is, a társadalmi mellőzöttség, a nyakleveseket osztogató grófi kerülő képe, ha jószág legeltetés közben tilosban fogta a legeltető fiatalokat. Egyik emlék a másikhoz vezetett, végül a szigorú apjukhoz. Féltek tőle gyerek, de még legénykorban is. Mariskát, a nővérét például szíjostorral verte az apja, mert vőlegényével későn jött haza táncmulatságból. Ezen sírni tudott János bácsi még most is. Erzsi néném kényelmetlenül érezte magát, a lányok is szótlanul ültek, restellték apjuk érzelmi kirohanásait. Elégedetlen volt Jani bátyám az újvilágban elért eredményeivel. Mint iparos mester, többet várt magától és Kanadától. Fóth Mihály bezzeg képzettség nélkül jött ebbe az országba, mégis többre vitte nála. Igazából Jani bácsinak sem lett volna oka panaszra. Jó, a dohányfarm nem sikerült. De volt biztos állása a gyárüzemben, ahol megbecsülték őt. Volt szép nagy házuk közel az egyetemhez, ami ma vagyont ért. S volt szép családja. Lányai itt születtek, de szépen beszélték a szüleik, s bizonyos fokig a maguk anyanyelvét is. Boriska jegyben volt egy ötvenhatos, jóvágású pesti fiatalemberrel. Gyakran ott volt ő is, vele jött gyerekkori pajtása is. Nótába kezdtek, ha mi kifogytunk Jani bácsival egy szóra, Vámosi és Zárai Márta számokat énekelve, főleg egymásnak, mert ezeket rajtunk, három új bevándorlón kívül senki más nem ismerte. Úgy lehetett kivenni, Jani bácsi feszélyezetten érezte magát jövendő vője társaságában. Selyem fiúnak tartotta. Szigorú mércével mérte az embereket és az életet. A Világszövetségnek is megírta volt a nem egészen kirakatba illő véleményét, hogy neki, a magyar osztályharcosnak ne küldözgessenek olyan csiricsáré könyveket, mint Tamási Áronéi. Fóth Mihály, mint mondom, pont az ellentéte volt. Halk szavú ember, meghallgatta a mások véleményét, s ritkán ellenkezett velük. Szépen boldogult ebben az országban. Benzinkútnál kezdte mint csapos. Hamarosan elsajátította a könnyebb motorjavítást, olaj, gumikerék cserélést. Részletfizetésre házat vettek, burdosokat tartottak. Fiatal felesége jól főzött, a kvártélyosok tiszteletben tartották a háziakat. Később betársult a benzinkútba, s amikor társa nyugdíjba ment, megvásárolta annak részét is. Ma fél tucat hivatásos szerelő dolgozott a keze alatt. De keveset beszélt magáról, inkább engem kérdezgetett a hazai életről, a falunk alakulásáról. Úgy emlékezett mindenre, mindenkire, az utcák, a határ, a fordulók nevére, mintha soha el sem jött volna Béltekről. - Minket Hagyinak csúfoltak otthon – mondta halkan, hogy asszonya, Ilonka néni, aki más faluból való volt, ne hallja. Erről tudtam én is, még pedig a magam kárán. Nyíregyházi gyakorlóéves újságíró koromban írtam az apjáról riportot, ,,felszabadulásunk” évfordulója alkalmából. A bejövetel idején az öreg volt az egyedüli oroszul beszélő ember a faluban. ő igazította útba a megsebesült orosz partizánt, őt hívták később a tanácsházára, hivatalos ügyben tolmácsolni. A riportban majdhogy hőssé avattam az öreget. Így Hagyi bácsi, úgy öreg Hagyi Mihály. Megjelent a riport szép tárca-tördelésben, fél kolumnát kitéve az ünnepi oldal alsó részén. Hét végén büszkén utaztam ha, dicséretekre várva. Találkoztam az úton Jenő bácsival, Mihály öccsével, vagyis öreg Hagyi/Fóth Mihály fiával. - Hó! Hóha te! – szólt rá a tehenekre a járomban. Gondoltam, megdicsér a szép riportért. - Hallod-e, te János. Miket firkálsz te össze az újságban? Megszeppenve néztem rá. - Ha nem tudnád, mik Fótok vagyunk és nem Hagyik – meredt rám vasvilla szemekkel. Akkor kaptam csak észbe, hogy Hagyi gúnynév volt. Kértem a bocsánatot, mentegetődztem a tévedésért, részben mert attól féltem, beír a laphoz, panaszt emelve ellenem, hogy csúfolódtam velük, részben meg azért, mert Fóth Jenő nem a legbarátságosabb hírnevében állott. Nagy hórihorgas, izgága természetű ember volt, ha ivott, belekötött az élő fába. Elmondtam itt az esetet Mihály bácsinak. Nevetett rajta. Máskor is meghívtak, lassan felengedett, beszédesebb lett. Ilonka néni, jó fejjel magasabb a férjénél, egyszer megsúgta, hogy nagyon rosszul esett Mihálynak a hazai látogatása. De abba maradt a dolog. Sokat beszélt legénykori életéről. Jani bácsihoz hasonlóan, ő is szomorkás emlékeket őrzött lelkében fiatal korából, neki is a kiközösítés, lenézés fájt a legjobban. Szóba esett az apám is. - Fehér vászon pantallóban járt – mondta. Ebben lehetett gyanítani egy kis iróniát is. Aztán elmondta otthoni élményeit. Erre harminc év után került sor. Akár Máriás Ferenc a Hazajáróban, harminc éven át álmodozott róla. Mire sor került rá, a szülei már elhúnytak, egyedül Jenő öcskös élt, nagy családjával. Mihály értük élt-halt. A háború végétől küldözte nekik a pénzt és a csomagokat. Emlékszem, némelyik akkora volt, nagy lepedőbe varrva, mint egy echós szekér. De nem nagyon látszott meg a segítség rajtuk. Öt gyerek volt a családban, kettő korombeli, egy lány és egy fiú, ez utóbbi éppen olyan ábrázatú, mintha apja az orrából fújta volna ki. A többi kisebb, két maszatos fiú, meg egy sánta kislány. Szakadt ruhában kitaposott sarkú lábbeliben jártak iskolába, templomba, futball mérkőzésre. Így találhatta őket Mihály bácsi is. - Teremtő ég, hát milyen ruhába jártok tik? – förmedt rá Jenőre a ferihegyi repülőtéren. Jenő hümmögött-hápogott, nagy ádámcsutkája járt le-fel, mint dugattyú a gépben. Ráadásul akkorra már elvesztette egyik szemevilágát is. Mint mondom, nem szívesen találkozott volna vele az ember egy sötét sikátorban. - Nehéz időköt élünk mik, Mihály. Ez itt nem Kanoda! – mondta önérzetesen. Az igazi meglepetés csak otthon érte, amikor megérkeztek a szülőházhoz. A hajdan jobb időket látott kétvégű, módos ház, fényes bádogtetővel és díszesre faragott tornácfákkal most olyan volt, mint egy elhanyagolt pajta. Az utcafrontra néző kerítés düledezett, az előudvar s a szérű szemetes, a gazdasági felszerelések, az eke, a borona, a tézsla szanaszét hevertek, kitéve esőnek-hónak, a szalmakazal körül térdig jártak a aljnak való hulladékban. Odabenn meg egyenesen lehangoló kép fogadta. Erről már szólni sem akart. A békesség kedvéért nem szólt, gondolta, majd rendbe szedik a házat míg itthon van. Lassan megszokta a környezetet. A gyerekek csüngtek rajta, a bicegő kislány meg – akkoriban tizenéves – odáig volt a nagybátyjáért. Sülve-főve ott volt körülötte a ,,nagyházban”, vagyis az  első szobában, ahol elszállásolták. Megszerette ő is a kislányt, s eldöntötte magában, hogy örökbe fogadják a gyereket. Egy hét leforgása után kezdett feszélyezetté válni a hangulat. Jenő bizalmaskodva faggatni kezdte Mihályt, hogy mit terveznek odakinn a nagy vagyonnal? - Nem vattok mán fiatalok. Gyerektek nincsen, ki tudja, mit hoz a jövő? Az államra marad minden? Az idősebb fiúnak megtetszett a nagybátyja karórája. Le is oldotta a karjáról, felcsatolta a magáéra, forgatta, nézegette, gyönyörködött benne. Feltűrt ingujjban kiállt a kapuba, hadd lássák a járókelők, milyen úri gyerek lett belőle. Az eleven asszonyka is váltig lovallta Jenőt, hogy addig üsse a vasat, amíg meleg. Beletúrkáltak a bőröndjeibe, kezdtek eltűnni belőle dolgok. Egyik reggel Nyírbátorba kellett mennie busszal, valutát beváltani. Vele ment az elmaradhatatlan bicegő kislány is. S ebből kitört a botrány. Este nekiállt Jenő és a felesége, s szemére vetették, hogy hírbe hozza őket. Mihály elsápadt, kiszaladt az inaiból az erő. Mit?! Hát őt illetik ilyen lealázó gyanúval? őt, a torontói Szent Erzsébet egyházközség tisztelt gondnokát? Nagyon egyedül érezte magát eddig is, de most menekülni akart ebből a házból, ahol felnőtt. Amiben még ma is jussa van. Bement az első szobába, összedobálta holmijait, s még napszállta előtt elgyalogolt a Hágó tanyára, az unokatestvéréhez. Ott töltötte látogatása hátralévő napjait. Elkerülte a vendégeket, szégyellte magát. Azóta sem járt otthon. - Legjobban az fáj, ahogy az elutazás napján viselkedtek – mondta szemlesütve. Felutazott Jenő és a fiú Pestre, s a repülőtéren ekezdték gyúrni. - Hát mégsem hagyod itt ennek a gyereknek azt a karórát, Mihály? – meredt rá Jenő. A karórát a feleségétől kapta ajándékba, hát nem adhatta oda. Ez volt a búcsúzó. Szura János kommunista hírében állt a környékben. Keresztapám is példálózott, hogy kerüljem a házuk táját. Sándor bácsi is, János bácsi dohányfarmos bátyja is csak legyintett, ha az öccsére terelődött a szó. Mire én megismertem, már alább hagyott a szenvedélyes politikai meggyőződése. Oh, szónokolt még a hazai társadalmi és gazdasági jólétről. Ha azonban jövendőbeli veje néha sarokba szorította első kézből hozott példáival a szocializmus felsőbbségét illetően, Jani bácsi megszeppenve beismerte, na ja, hát akadnak még hibák az otthoni vezetésben is. De mindjárt hozzátette: - Ne feledd, öregem, egy bébit hányszor meg kell füröszteni, amíg ember lesz belőle, eh? Ez történelmi esemény, süsd meg! A szilveszter esti ünnepséget a Munkás Hallban töltöttük. Feszélyezetten mentem el, attól tartva, hogy kikezdenek azok a szilaj népek, szememre vetik szabadságharcos vétkeimet, hogy ilyen szégyent hoztam a szocialista táborra a világ szemében. De nem került sor szellemi vitára. Olyan volt a hangulat, mint bármely más magyar hallban. Egyedül éjfélkor az Internacionálét énekelték. Amúgy minden a megszokott volt. Ettek, ittak, jártak asztaltól asztalhoz pálinkás, boros, sörös poharaikkal a kézben. Nótáztak, egyik csoport ezt fújta, a másik azt. Voltak díszítések a falon, a krepp-papirláncok mélyen függtek alá a plafonról. Az Internacionálé után körbe jártak, kezeltek, ölelkeztek-csókolóztak. Erzsi néném sokkal otthonosabban érezte magát ebben a nagy kavarodásban, mint a férje. Segédkezett a konyhán, sürgött-forgott a felszolgálásban, tréfálkozott mindenkivel, még a csapossal is: - Csínján a habjával, Mister Tetulics! Boriska és Juliska is jól érezte magát a barátok társaságában. Lenn a földszinti nagyteremben, csoportokat alkotva beszélgettek, énekeltek. Majd széles kört alkotva társasjátékot űztek, körtáncot jártak, ütemesen tapsoltak. Legnagyobb meglepetésemre sor került arra a játék-dalra is, amelynek tapsoló ütemére mi is szélforgóztunk gimnazista korunkban: Hegyek-völgyek között zakatol a vonat, Én a legszebb lányok közül téged választalak. Egy a jelszónk: tartós béke Állj közénk és harcolj érte... Egyedül Jani bácsi tünt félszegnek egész este. Nem járt asztaltól-asztalhoz, nem nagyon jöttek a mi asztalunkhoz sem. Bemutatott engem Szőke Istvánnak, a Magyar Munkás főszerkesztőjének. Elmondta neki, hogy újságírónak készültem volt otthon. Amikor azonban buzdított Szőke, hogy írhatnék a Munkásba is néha, Jani bátyám elkezdte taposni a cipőm orrát, olyan feltűnően, hogy a főszerkesztő is észre vette. A mulatság végén otthon kioktatott: - Vigyázz, János, ne kötelezd el magad senkinek. Vajon tapasztalatból beszélt? A Munkás Hallban Szőke István, miután észrevette, hogy Jani bátyám a lábamat nyomogatja, elkezdte ajnározni a beesett arcú, hektikás kinézésű embert, hogy Mr. Szura ilyen jó emberünk (s nem Szura elvtárs!), Mr. Szura olyan jó emberünk. De fenntartásos pillantásaiból nyilvánvaló volt, hogy Jani bácsi körül nincsen itt minden rendjén. Talán elfelejtette befizetni az évi tagsági diját? Vagy azért, mert nem volt hajlandó elkötelezni magát? Nem tudom. Ennek kibogozására már nem jutotta az időmből. Közeledett a tanév vége, s lázasan készültünk az év végi vizsgákra. * * * Partra szállottam Az évzáró vizsgához tartozott egy összehasonlító tézis elkészítése. Gyakorlatba át kellett ültetnünk számos tantárgy anyagát. A végeredmény egy bölcsészeti doktorátusnak megfelelő szakdolgozat volt. Már éppen a végefelé jártunk, amikor a laborban egy idősebb évfolyamtárs, dr. William Greer, nagy idegességében leejtette a kártyákat. Zsupsz, repültek a heteken át készítgetett, rendezgetett címkék szerte a padok alatt. Az agyonhajszolt csupaősz férfi, a hajdani neves geofizikus, számos tanulmány szerzője és a Fort Williams-i vadonok talajtani felmérésének atyja, remegő hangon kérlelte a tanárnőt. - Miss Cockshutt, engedje meg, hogy befejezhessem ezt otthon. A szaktárgyak mellett szó esett a könyvtárosi hivatással járó felelősségtudatról, az elvárt viselkedésmód etikájáról. Miss Bassam járta a folyosókat, s ha a női hallgatókat ízléses öltözetben, frissen ondolált hajjal látta, megkérdezte: Talán koktél partira készül? - Vagy el akarja idegeiníteni könyvtára látogatóit? Az év végére idegkimerültségben szenvedtek a növendék, akik kihúzták az évet. Én viszont rég átestem a tűzkeresztségen. Míg évfolyamtársaim most kezdtek jajistenemezni, pánikbaesetten sóhajtozni, csak legyintettem: legyen aminek lennie kell. A dolgozataim jól sikerültek. Alaposan felkészültem a vizsgákra is. A hisztérikus hangulat azonban engem is hatalmába kerített. A kimerültséghez legyengült fizikai állapotom is hozzájárult. Az előző nyári munkában való túlórázások, a menekülttáborokban szerzett gyomoridegesség újból éreztette hatását. Éjjeleken át nem tudtam aludni. Némely reggel úgy mentem be a vizsgára, hogy előtte szikrányit sem aludtam. Húsvét körül érte el gyomorfájásom a csúcspontot. Meg voltam győződve, hogy az Erzsi néném magyaros főztje, a finom töltött csirke, főtt sonka, sárgatúró, házi készítményű kolbász, tepertő fogott ki rajtam. Az ágyon hason fekve, ujjaimmal a hátamon szedegettem a bőrt, mint otthon szoktuk volt. Ittam a szódabikarbónás vizet, de nem segített. Kollégáim jöttek, hivtak ki a szobából. - Come on, John, you got to eat something! Így nem soká bírod. Még az étel gondolata is viszolygással töltött el. Hoztak fel tejet, ropogós zsemlével, s tukmálták belém a falatot. Évekre szóló barátság, levelezés alakult ki a könyvtár szakos kollégákkal. Voltunk öten magyarok, a múlt évben Los Angelesben elhunyt Szegedi László, aki jogász volt otthon, a nagyon bájos Sass-Kortsákné, kinek férje neves sebész volt Torontóban, aztán Kálmánné, s egy magas férfi, kinek a nevére nem emlékszem. A tablóképen egymás mellett állunk a hátsó sorban. A hóna aljáig alig érek fel. Kálmánnéval sok-sok év után Budapesten a Széchényi Könyvtár előtt futottam össze. Milyen kicsi a világ! Kellemesen emlékszem számos nem-magyar kollégára is, az ukrán John Bonkra, a hong-kongi Richard Youngra, az indiai Mr. Panura. Az utóbbi kettő tovább folytatta tanulmányait doktorátusi fokozaton. Sajnos, mindhárom már négy évtizede elhunyt, Mr. Bonk szívrohamban, fiatal feleséget és két gyermeket hagyva hátra. Richard Young, aki visszatért Hong Kongba, s egy kivándorlási ügynökségen kapott állást. Pár évvel később átvágott torokkal találták meg tetemét hivatalában. Dr. Panu pedig, aki katedrát kapott az albertai egyetemen, ünneplésül hazalátogatott Indiába családjával, feleségével és két gyerekkel. Alighogy földet értek a madrasi repülőtéren, a nagy hőségtől tikkadt család nekiesett egy vizcsapnak. Az apa és a kisfiú, valószínű gyomormérgezésben, meghalt. Miss Bassam újból behívott beszélgetésre. Elmondta, hogy Winnipegről, Mr. David Foley, a Manitobai Egyetem főkönyvtárosa jön toborzásra. - Nem hiszem, hogy ez érdekelné önt – mondta. Éveleji beszélgetésünkre emlékezve, elcsodálkozott az igazgatónő, amikor feliratkoztam a beszélgetésre. Volt ugyan pár állásajánlat Torontóban is, Hamiltonban is. De akkorra már meghódította nomád képzeletemet a nyugat-kanadai világ, s főleg az Alföldünkhöz hasonló nagy préri. Sokat olvastam róla tankönyvekben, regényekben, s mesélt róla Kozma bácsi házigazdám is. Miss Bassam a fejét csóválta. – Mi lesz a nagy bibliográfiával? – kérdezte. Eltökéltségemet látva, megnyugodott. - Winnipeg sem a világ vége – mondta. – Sok bevándorló él Manitóbában is. S vannak ott is jó könyvtárak, levéltárak. Pár nap múlva megérkezett Mr. Foley. Termetes kopasz ember volt, orrhangon beszélt, olyan oktávon, hogy a földszinten is érteni lehetett a szavát. Félórát diskuráltunk, közvetlen modorban, mintha nem állásügyről, hanem a múlt heti jégkorong mérkőzésről lenne szó. Lelkesen beszélt Winnipegről, Nyugat-Kanada kulturális központjáról. Szólt a rohamosan fejlődő egyetemről, millió kötetes könyvtárától. Bevallotta, hogy három állást szeretnének betölteni, a mérnöki, az épitészmérnöki és a tanárképzői szakkönyvtárak vezetői állását. Ó, és van egy negyedik is, a vándorkönyvtárak igazgató-helyettesi állása. - Melyiket szeretné? - kérdezte. Nem hittem a fülemnek. Vezetői állást ajánl nekem, minden prakszis nélkül? Remegni kezdett a hangom. Habozásomat látva, Mr. Foley beszélt az előnyös munkaviszonyokról, a személyi juttatásokról, a hónapos vakációról, a jó fizetésről. Ezekhez kevés hasonló létezik az országban. De mégis, ilyen felelősségteljes beosztások!? Vonakodtam. - Jól van, számíthatnak rám, Mr. Foley. De halasszuk el a végleges döntést a helyszínen – mondtam. Mr. Foley fellélegzett, mint sikeres horgász. Felállt, áthajolt az asztalon, s mosolyogva kezet nyújtott. - Welcome aboard – üdvözölt. – Winnipegtől jobb kiinduló pontot nem is választhatott volna! – Aktatáskájába rakta jegyzeteit s újabb kézfogással távozott. Éjjel nem jött álom a szememre az izgalmaktól. Harminc éves fejjel végre révbe jutottam. Mai fiatal kollégáim, akik a szaktárgyakban és magas technológia módszerek birtokában vannak, hihetetlennek találnák, hogy minden gyakorlat hiányában, felelős állásokkal kecsegtették az embert, mielőtt még diplomájára ráütötték volna a pecsétet. Némi pironkodással bevallom, s remélem, tanáraim megbocsájtanak nekem ezért, de számomra idegen, kissé lenézett foglalkozásnak számított a könyvtárosság. Három évtizednyi gyakorlat azonban megszerettette velem ezt a hivatást. Ma, nyugdíjas napjaimban hálával tartozom a sorsnak, hogy szerepet játszhattam az információs szolgálat módosításában. Egyetemi éveink alatt nem is sejtettük a küszöbön türelmetlenkedő változásokat, melyek egy évtized alatt forradalmosították az egész társadalmi berendezkedésünket. Az első éveim a manitobai egyetemen és az ottawai Földművelésügyi Minisztériumban a tantermekben tanult hagyományos munkamódszerek alapján teltek. A hetvenes években jelentkező technológiai vívmányok alapvető változásokat nyitottak hivatásomban. A hajdan kézzel és verítékkel végzett munkákat, a megrendelő szelvények, a katalógus kártyák kitöltését, a szakbibliográfiák konvencionális módon történt előállítását kiszorította a gépesített úton készített nyomtatott, később filmszalagon, majd microfich forma alapján sokszorosított adatszolgáltatás. A katalogizálást megkönnyítette a Library of Congress, majd a kanadai igényeknek megfelelőbb UTLAS (University of Toronto Library Service) szolgálata, mely előbb a könyvtáraink beszerzéséhez szükséges adatokat nyújtotta gépes listákon, később a beküldött könyvészeti adatok alapján teljes katalogizálást végezve nekünk, felszabadított bennünket komolyabb kutató munkákra. A gépesített monográfia-szolgálatot követte az információs kutatás legnagyobb vívmánya, a periodika-irodalom bibliográfiai rendszerezése és on-line jellegű elérhetősége. Ez a drámai változás előbb a természettudományos könyvtárakban jelentkezett. A hatalmas nagybritanniai és amerikai adatbázisok, köztük az AGRICOLA és DIALOG, az agrártudományi, az élettani, az egészségügyi irodalmat dolgozták fel s tették elérhetővé a kutatók számára. Egyetemi és állami kutató könyvtárakban igénybe is vettük ezeket a kínálatokat, s számítógép-hálózaton keresztül szereztük be a legfrissebb szakirodalmak adatait a világ minden tájáról, bármilyen nyelven. Mi, kanadaiak is hamarosan felzárkóztunk és tovább fejlesztettük az új módszereket, midőn rendszeres irodalommal láttuk el kutatóinkat az egyéni szakterületek pontos körülhatárolása alapján. Ez a módszer annyira tökéletesnek bizonyult, hogy egy távoli eldugott kutató intézetben dolgozó egyén is birtokában volt a megjelenő tanulmányok adatainak, mielőtt azok folyóiratokban napvilágot láthattak volna! A humán szakos könyvtárak valamivel később zárkóztak fel a gépesítésben, de egy évtized alatt ezekben is megtörtént a gyökeres változás. A nagy kommersz bibliográfiák, az egyetemi és országos katalógusok gépesítése, s a regionális union-katalógusok lehetővé tették a meglévő irodalmak nagyívű áttekintését, s a könyvtári bázisok kooperatív használatát. Az akadémikus, a tanár, de immár a diák is maga végezhette el gépesített katalógusok segítségével az irodalomkutatást, sőt, a kívánt könyv, monográfia vagy esszé beszerzését is. Mindez megkövetelte a könyvtári szakemberek hajlandóságát a fejlődés azonnali szolgálatba állítására. Engem izgalommal töltött el az új módszerek elsajátítása, s némi sajnálattal tölt el, hogy ma nem vehetek aktívan részt az újabb változások, az információszolgálat szerkezetének alakításában, a világháló messzemenő lehetőségei kihasználásában. Amíg ez az utópisztikus folyamat lejátszódott a szakmában, sok-sok víz lefolyt a manitóbai Red River, az ontáriói Ottawa River, s az albertai Oldman River nevű folyókon, melyek vizét éveken át ittam. Mielőtt nekivágtam nyugati hódító utamnak, eljöttek búcsúszóra hamiltoni kollégáim, barátaim. Torontóban sorba jártam a földieket, Jani bátyámékat, Fóth Mihályékat nosztalgikus elválásra. Legnagyobb élményt az Anti öcsém látogatása jelentette az USA-ból. Bár viszonylag közel éltünk egymáshoz, egyikünk sem lévén állampolgár, nem kereshettük fel egymást. Anti is az ötvenhatos forradalom leverése után menekült el hazánkból. Budapesten gyárban dolgozott mint formázó. A forradalom alatt a tömbház lakóinak, ahol élt, élelmiszert osztott szét, amit vidékiek hoztak a főváros megsegítésére. Sokat változott az öcsém hat év alatt. Megemberesedett, világiasabb lett. Nádpálcával járt, arany mandzsettás ingben. Az előkelő Show Boat nevű étteremben dolgozott Greenwich városban, mint pincér. Országelnökök, szenátorok, filmsztárok asztalához őt osztották be. A vendégek franciának hitték, ami nagy megtiszteltetésnek számít az amerikai kulináris világban. Tréfás természetű volt már gyerekkorától kezdve. Jól tudott utánozni mindenkit, nálunk az estézők gurultak a nevetéstől, ha Antink jutott szóhoz. Most is derültünk amerikai életpályája hallatán. Unokaöcsénkkel, Varga Antival közös vállalkozásokba kezdtek. A nyári szezonban kuglizót béreltek, ami télen virágzik. Késő ősszel egy tengerparti kioszkban fagylaltosként csaptak fel, majd restit nyitottak, ami fedezet nélkül szintén tiszavirág életű volt. Pincérségéről is humoros dolgokat mesélt. Pár napos jelenlétében feloldódtam, s eloszlott bennem az előttem álló pálya feszélyezettsége. Egyik reggel benyitott Frank Brodie is, a keresztszüleim fia. - Vegyél magadra zakót, Jani. - Hová megyünk? - kérdeztem. - Majd meglátod. Frank és Annike, a felesége, olyan jók voltak hozzám, mintha testvérük lettem volna. Az elso perctol kezdve befogadtak, otthon helyett otthont adtak nekem. Amikor feladtam a kórházban a munkát, a biztos állást a bizonytalan vállalkozásért, buzdítottak. - Jani, ha bízol magadban, go for it, man! – mondta Frank, a vállamra tett kézzel. – Engem nem nagyon érdekelt a tanulás. De a gyerekeink élete másként alakul majd, az biztos. Tés is, ne aggódj az anyagiak miatt. Csak gondolj arra, hogy itt állunk megetted. Leparkolt a Yonge Streeten, beinvitált egy fényes szabóüzletbe. Bemutatott a tulajdonosnak, s elmondta neki, hogy most végeztem az egyetemen, s máris jó állást kaptam Winnipegen. Szép öltönyt redelt számomra. A szabó mester lekezelt velem, gratulált. Aztán méretet vett rólam. Egy hét múlva elkészült az öltöny. A tablóképen, még mai megítélés szerint is, én voltam az egyik legdivatosabban öltözött férfi könyvtáros Kanadában. * * * A fodrásznál - Hátul illen hosszúra jó lesz? – kérdi Ferenc, a fodrász. - Jó lesz – bólintok Ferenc ollójával képzeletbeli vízszintes vonalat húz a szemöldököm felett. Körbe forgatja a fejemet, valóságos terepszemlét tart. Várkonyi Ferenc megbízható, jó fodrász. A mesterség avatott művésze. Neki nem lehet sokat magyarázni, hogy így csinálja, úgy csinálja, itt hagyja meg, vagy ott nyisszantson le belőle. Nem úgy, mint sok más férfi fodrász. Mint a díjbírkozó kinézésű Jimmy a Royal Alexandrában, a Main Street másik oldalán. Annak aztán beszélhet az ember. Jimmy nekimegy a fejnek, mintha esküdt ellensége volna. Tépi, cibálja a hajat vasboronaszerű fésűjével, bele-beleböki ollója hegyét a fejbe, hogy az ember szeme szikrázik tőle. Mire végez a művelettel, inkább hasonlít a munka indián skalpoláshoz, mint hajvágáshoz. Ferenc előbb szeműgyre veszi a dolgot. Körülkacsázza a vendéget, a fésűvel és ollóval meghúzza a vonalakat a tarkón. Kitervezi a hajvágást. Kinek-kinek a legmegfelelőbb fazont adja meg. Az ilyen Mikszáth Kálmános kerek képű, rövid nyakú kuncsaftosokat, mint én is, spicces pakomparttal s a nyakrész háromszögelésével igyekszik szalonképesebbé tenni. Van is népszerűsége a Várkonyi fodrászüzletnek! Egymásnak adjuk a széket. S így őszi szombat délelőttökön, amikor az észak-manitóbai aranybányákból visszaszivárognak a magyar munkások, még a folyosó is megtelik vendégekkel. Itt jövünk össze, régi és új ismerősök, itt értesülünk a legújabb hírekről, a hazai sporteseményekről, s mint sok klubhelységben, itt kötünk barátságot a fürdővároson átutazó honfitársainkkal. - Hátul illen rövidre jó lesz? - Ahogy gondolja, Ferenc. Ferenc a helyi magyar házba jár, ezt már elárulja némely szó ipszilon nélküli kiejtése. Szabó Péter társasköri elnöktől tanulta ezt a tájszólást. Péter elnök mély érzelmi benyomást tesz a tagokra. Egy-egy dörgedelmes beszéde után, hogy ne legyenek ollanok, mint azok a kanadaiak, tele van a fürdőváros illen-ollan tájszólásbeli magyarral. A régi ismerősök közül gyakran itt találom Penészleki Bandit, a daliás cigányembert. Bandi a nyírségi Penészlekről került Winnipegre, tehát a szó tágabb értelmében földiek vagyunk. Olyan átható, adyendrés bús tekintettel tud nézni az emberre, hogy egyből bizseregni kezd a szíve tája, a pénztárca körül. Nőtlen koromban gyakran bejártam a Kocsis-féle étterembe. Bandi néha csintalanul mögém lopakodott, s úgy a vállamra csapott, hogy majdnem kiesett az evőeszköz a kezemből. Aztán letelepedett az asztal másik oldalára s szomorkás szemmel nézte a gőzölgő ételt. - Beteg a nővérkém – mondta sóhajtva. – Az a fösvény férje még patikára valót se ad szegénynek. Bandi szívesen küldene haza a nővérkéje megsegítésére, de miből? Munka nélkül volt egész nyáron. Egy árva fillért nem keresett. Igaz, a munkanélküli segély kitesz egy szerény fizetést. De csak nem olyan az. - Ma még nem volt főtt étel a számba’ – mondja, olyan hangsúllyal, mintha egy született nyíri gyereknek illő volna tudnia, hogy egy penészleki legény nem élhet meg meleg étel nélkül. Pláne, ha gyomoridegességben szenved az istenadta. Ma délelőtt egy ritkuló hajú, fogatlan ember ül az ablak előtti radiátoron. Jó beszédes férfi, minden második szavát Ferenchez intézi: - Jól mondom? Hamar beszédbe elegyedik velem is. Nem úgy, mint ezek a vagabund aranybányászok. Ezek gyanakvással fogadják a messziről jöttet. Méregetik, elhúzódnak tőle, vagy egyenesen figyelembe se veszik. Pedig nagyon hiányzott a társasélet újdonsült fürdővárosi koromban. Torontóból idejövet, nem voltak ismerőseim. Munkaóra után irtóztam az üres lakásban a néma falaktól, meg a hosszú, rekkenő nyári víkendektől. Néha ki-kimentem a kert alján, a Pembina Highway mentén futó vasúti sínekre, s órákon át gyalogoltam a pálya mentén, a talpfákat számolgatva, vagy jobb hijján, magyar verseket szavalgatva. Olykor meg-megálltam, s teli tüdővel mondtam a XIX. század költőit és a Fölszállott a pávát. Az előbbihez szélesen gesztikuláltam, az utóbbihoz elénekeltem a mélabús, székely népballadás dallamot is: Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús magyar élet... Ha valaki oldalról figyelte ezt a furcsa jelenetet, amint a számára idegen verseket zúgtam-daloltam a tágas préri ég alatt, Winnipeg dudvával benőtt vasútvonalán, biztos lükének nézett. De mi más lehet az olyan ember, aki nagy magányában attól fél, hogy elfelejti a saját hangját? - Ön átutazóban van? – kérdem az idegent. - Béla bátyád! Szólíts csak Béla bátyádnak, kérlek. S elmondja, hogy Vancouverbe tart. Új életet akar ott kezdeni. Pillanatok alatt megtudjuk Béla bátyánkról, hogy ő magyar sváb. Megtudjuk azt is, hogy fodrász mester volt otthon. Innen az atyafias vonzódás Ferenchez. - Vágtam ám én is az öreg János bácsik hetes szakállát a magaméban is, a szövetkezeti üzletben is. Volt Montreálban is saját üzletem, de nem tudtam elviselni a téli hideget. Reumát éreztem az ujjaimban. S ujjak nélkül nem fodrász a fodrász. Jól mondom? – fordul Ferenchez. - Van két rossz fiam Brazílban, álmodjék velük a kakasüllő. Soha egy sort nem írnának az öreg apjuknak. A műfogaimat otthon tartom a vizespohárban – mondja. Otthon, ha nevezhetjük otthonnak az ötdolláros albérleti szobát itt, fenn az emeleten. Dicsérem neki Vancouvert. - Gyönyörű, kellemes város. Földrajzi fekvése mesébe illő. Kelet felől a Sziklás-hegység védi a rettenetes préri hidegektől, délnyugatról a Csendes-óceán paskolja a tartomány évezredes esőerdőit. Néha mélykék színben játszik ott a tenger, néha smaragd-zöldben. Az égbolttól függően. - Ne mondd! - Lakói jóindulatúak, igazán barátságosak. Örömmel fogadják az új betelepedőket – buzdítom. – Van ott jó élénk magyar közösségi élet, van életerős kulturális egyesület, színtársulat, tánccsoporttal egybekötött dalárda, nyelviskola, élénk egyházi élet. Valahogy ráérőbbek az ottaniak, mint mi, rónaságiak. Ebben van is sok igazság. A környezet-e, vagy a kegyetlenül szélsőséges éghajlat, idegessé, kapkodóvá teszi a prérilakót. Állandóan rohanunk, harácsolunk. Kocsit veszünk, házat veszünk, drága bútorokra gyűjtögetünk; nyaralóra, motorcsónakra, hómobilra. Közben - mint a könyvüzletes barátunk szokta volt mondani - úszunk az adósságban. Innen Winnipeg fürdőváros neve, he-he-he. - A brit-columbiai magyarokat, – folytatom – legalábbis ahogy én kivettem ottani látogatásaim alkalmával, az élet permanens dolgai érdeklik. Ezt mutatja sokoldalú közösségi életük is. Béla bátyánk boldogan hallgatja a lelkes leírást. Hallhatott ő már másoktól is ezekről a lélekemelő tulajdonságokról, különben nem vágott volna neki, ebben a haladott korban a nagy és ismeretlen útnak. Ábrándozva gondol képzeletbeli új otthonára, melyben valóban otthon érzi majd magát, ha egyedül is. Ezidáig nem a legjobban ment az élete sora. Rápazarolta a legjobb éveit Montreálra. Szorgos munkája mellett hathatós közösségi életet élt, bekapcsolódott a felekezeti életbe, katolikus létére eljárt a református egyháznál tartott irodalmi előadásokra is. - Nem érdemelte meg az a rideg, önző város – mondja. Úgy jellemzi a keleti metropolist, mintha személyleírást adna valakiről. De elege volt belőle. Áruba bocsátotta fodrászüzletét, túladott a felszereléseken. Az átplántálódást most ebből fedezi. Sóvárogva körülhordja tekintetét Ferenc rendezett üzletén, az egyenes vonalban sorakozó kölnis üvegeken, hintőporos tubusokon, különféle kellékekkel telerakott vitrinen, a kényelmes műbőr székeken. Lesz még neki is ilyen, talán különb is Vancouverben! Autóstoppal utazik a tágas Kanadán keresztül. Egy angol nyelvű széplélek azt írta ez ország természeti szépségeiről, hogy nem adna egy terebélyes, bíborpirosban pompázó jávorfát Észak-Ontárió határában egy nemzeti époszért. Most azonban, Béla bátyánk a megmondhatója, hogy ilyen kimerítő, s bizonyos szempontból bizonytalan utazás helyett megfontolóra venné a nagy természetbarát még a ködös Kalevalát is! Winnipegről, bár pár hetet töltött csupán a fürdővárosban, meglepően jó értesülései vannak. Otthonosan érzi magát benne kellemes vidéki hangulatáért. Elmondja, Debrecenre emlékeztetik széles, egyenes utcái, telt-koronájú, az utcákat szegélyező mezei szilfái. Szívébe férkőztek segítő hajlamú magyarjai is. Kedvesen fogadták a kálvinista templomban. László Kálmán nagytiszteletű úr és a Szent Antal hitközség lelkésze, Szerém atya révén hathatós anyagi gyűjtést indítottak részére. Tiszteletét tette Nemes Gusztávnál is, a nagymultú Kanadai Magyar Újság tulajdonos kiadójánál. Adott is az öregúrnak – mint mondja – néhány jó tippet az újságszerkesztés és terjesztés modern módszereiről. Bár a winnipegi magyar irodalmi kör őszi évada még nem indult be, volt szerencséje találkozni néhány vezetővel, Nt. Nagy István tiszteletbeli elnökkel, a debreceni diakonisszák volt igazgatójával. Érintkezésbe lépett a Györffy házaspárral is, Alival és Zsuzsával, találkozott doktor Kristóf Sándor sebész-költővel, Naphegyi Imre, Domokos Sándor, Haraszti Endre írókkal, s az itteni magyar szellemi élet szinte valamennyi váteszével. - Istenkém, mennyi tehetség, mennyi igyekezet! – mondja, fejét mórikálva. Ez annyira a szívéből jön, hogy bennem is felébreszti a honvágyat a fürdőváros iránt, mielőtt elhagytam volna a határát. S máris bűnösnek éreztem magam Vancouver melletti elmarasztalása miatt. Ismeretséget kötött Béla bátyám a debreceni származású Szegedi László nyomdatulajdonossal, Weber József hentes és mészárossal. - Még az egytemre szeretnék kimenni. Mondják, van ott is pár magyar alkalmazott, tanárok, könyvtárosok, tisztviselők. - Odafordul Ferenchez. – Jól mondom? Ferenc éppen befejezte a hajvágást. – Parancsollon – mondja, a fehér kendőt lependerítve a vállamról. Lekeféli a galléromat. Béla bátya gyorsan feláll a radiátorról, leakasztja felöltőmet a fogasról, s mialatt rámsegíti, a fülembe súgja: - Nem volna egy dollárkád, kérlek? Villámgyorsan zsebre gyűri a papírpénzt, felhajtja kabátja gallérját, mintha hosszú útra készülne. Pedig csupán ide megy, fel az emeletre. Mint mondja, haza. * * * Az isteni gondviselés misztikuma Hányszor hallottam gyermekkoromban a fenti kifejezést templomban és hittanórákon! Mennyit olvastam róla felnőtt fejjel teológiai értekezésekben és vaskos kötetekben. Jelentősége azonban csupán öregedő fejjel vált nyilvánvalóvá számomra, s akkor is ebben a kanadai szigetvárosban, majdnem végzetes tüdőgyulladásom eredményeként. Harmincévi könyvtárosi szolgálat után úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy fiatal nyugdíjba lépek, hogy a hátralévő időmet szívem eredeti vágyának, irodalmi alkotásnak szentelhessem. Hosszas töprengés után jutottunk el e fontos döntéshez. Az ember bizonyos hivatásokban hatvan év körül kezd eljutni pályája magaslatára. Az utolsó tíz esztendő alatt mint könyvtárhálózati igazgató szolgáltam a kanadai földművelésügyi minisztériumban. Felelősségteljes beosztásom mellett – tucatnyi kutatóintézeti könyvtáir ányítása, könyvterjedelmű bibliográfiák, módszertani kézikönyvek írása tetejében – tagja voltam a minisztérium igazgató- tanácsának. Mindemellett akkoriban kezdődtek az állami és magánvállalatokban a nagy horderejű leépítések. Az alkalmazottak sokasága került az utcára, pár napi felmondással. Nálunk is, a hivatalnokok mellett a kutatók, de még az intézeti igazgatók egész sorát elbocsájtották, vagy kényszerítették őket korai nyugdíjba. Engem meg próbáltak lebeszélni a távozás gondolatáról. - Ha már megelégelte a könyvtárosi munkát – mondta a főnököm, a helyettes miniszter - nem érdekelné magát más beosztás? Mondjuk a Tervhivatalban? A tervhivatal volt e tizenegyezer lelket számláló minisztérium agyközpontja. Itt dolgozták ki, a mindenkori kormány célkitűzései alapján a kutatási, a technológai és politikai érdekeknek megfelelő irányvonalat, s itt jelölték ki azon módszereket, amelyek az ország mezőgazdaságát egy színvonalra emelték más fejlett országok agráriumával. Bármennyire is vonzónak bizonyult az ajánlat, megmaradtam eltökélt szándékunk mellett. Az évek gyorsan múltak felettünk. Az Ottawa-völgy párás nyarai és kegyetlen telei – Ulan Bator után ez a világ leghidegebb fővárosa - kedvezőtlennek bizonyultak, különösen a Marie egészségére. De főleg a nyugalmat felkavaró örökös bürokratikus intézkedések könnyítették meg számomra a távozás vágyát. Ha az ember visszajött vakációról, vagy hivatali kiszállásról, alig ismerte ki magát a reszortjában. Mindenen változtatni akartunk, ami a kezünk ügyébe akadt. Ha például valakit egy fokkal előléptettek, azzal kezdte, hogy az íróasztalán fordított egyet, jelezvén, hogy itt ám nagy változásokra lehet számítani! Hát még a magasabb beosztásúak, kiknél a teljesítmény fontossága komoly tétre ment! A kutatóknál közszájon forgott a kérlelhetetlen kifejezés: Publish or parish! Ha nem produkálsz, véged van! Előrejutásunk érdekében mindent, mondom, mindent elkövetett a megszorult alkalmazott. A miniszterek egymásnak adták a kilincset. Az előbbinek még meg sem állapodott a kalapja a fogason, máris jött helyette a másik, rámenősebb, világot megváltó újításait stanyiszli zacskóra lejegyezve, amiket az alacsonyabb beosztásúaknak, osztályvezet~knek, igazgatóknak kellett valahogy formába varázsolniuk és a gyakorlatban megvalósítaniuk. Látva eltökélt szándékomat, munkaadóm, három évtizedes jó szolgálatom fejében bónuszkén egy évi fizetéssel bocsátott útamra. A következő évben átköltöztünk az ország nyugati végére, a Vancouver-szigeten lévő gyönyörű Victoriába. Kényelmes öröklakást vettünk a százhektáros Beacon Hill Parkra, a Juan de Fuca tengerszorosra, s azon keresztül az amerikai hósipkás Olympic hegyekre néző ablakaival. Minden a tervek és elvárások szerint alakult. Nem unatkoztam. Újabb könyveimre hathatós állami stipendiumokat kaptam. Meghívott a victoriai egyetemi könyvtár vendégkutatónak, a vancouveri magyar kulturális szövetség pedig Tárogató című lapja szerkesztőjének. Új életstátusunkat boldogította az is, hogy itt élnek a már Kanadában született közeli rokonaim, s népes családjukba tartozó apró unoka, dédunoka húgocskák, fivérek, egyik aranyosabb a másiknál. December eleji napon kezdődött a baj! Hirtelen támadt tüdőgyulladással a Royal Jubilee kórházba szállítottak. A baleseti, majd az intenzív osztályon, napokon át kutatták a tüdőgyógyászok a gyulladást okozó baktériumot, de nem bukkantak rá. A helyzetet komplikálta az a tény, hogy előtte pár héttel érkeztünk haza arizonai vakációról, s az orvosok holmi sivatagi egzotikus fertőzést gyanítottak nálam. Jó három hét után, váratlanul jutottak el a felismeréshez, hogy gyermeki betegségből származó baktériumról volt szó, ami ellen, lévén európai származású, s gyerek koromban nem estem át hasonló betegségen, a szervezetemnek nem volt immunitása. De akkorra már annyira elhatalmasodott a dolog, antibiotikumi kezelés ellenére is, hogy karácsony szentestéjén a tüdőgyógyász sajnálattal közölte a nejemmel, reménytelen az állapotom. - Jó, ha két órát megél – mondta együttérzéssel. Szeretteim, az első megrázkódtatás után elkezdték a temetésemet tervezni. A feleségem azt sem tudta biztosan, hol szerettem volna örök nyugovóra térni, Kanadában-e, vagy szülőfalumban? A gyógykezelés kényelmetlenségeit óvandó, az orvosok mesterséges kómában tartottak három héten át. Mesélték a rokonaim később, hogy a bonyolult medikusi műszerek erdejében úgy néztem ki az ágyon, mint egy mozdulatlan sündisznó. Vagy mint egy áldozat az űrhajós filmeken. Eszméletlen állapotban, a kábítószerek bénító hatása alatt rettenetes rémálmaim voltak. Egyikben például a kanadai jégkorszakban találtam magam. Hatalmas jégtábla borította a tájat. A lakosság szőrmebundában, dideregve botorkált a jégfalakba bevágott ösvényeken. Molett geológus hölgy szorgoskodott, kezdetleges műszerekkel a kezében, kutatómunkát végezve. A másikban egy jótékonysági intézetbe kerültem. Az alakoskodó alkalmazottak gúnyos megjegyzéseket tettek rólam. - No lássuk, lehet-e ezen az ágrólszakadton segíteni? - intettek felém. A legnyomasztóbb és egyre visszatérő álmom még ma is borzalommal tölt el. Arról szólt, hogy szovjet ügynökök behálóztak bűnügyi vállalkozásokba. Közreműködtem vonatok kisiklasztásában, középületek magasba repítésében, víztárolók mérgezésében. De a legrémítőbb az az álom volt, amelyikben velem szerveztették meg kanadai és amerikai utasszállító hajók elsüllyesztését. A Csendes-óceán északi részén a víz alatt úszkáltam, robbanóanyaggal felszerelve, s gyakorlott módszerrel küldtem a gyanútlan sétahajókat a tenger fenekére. Egyiket a másik után. Az ártatlan utasok, felnőttek és gyerekek hangos jajveszékeléssel, égbekiáltó kavarodással pusztultak a feneketlen tengerbe. Kalauzkodó szerepem mihamar kitudódott. Üldözötté váltam. Engem köröztek szerte a világon. Arcképem megjelent újságokban, televíziós képernyőkön. Kollégáim, barátaim lesújtó nyilatkozatai hangzottak el tetteimről úton-útfélen. Mutatták a szüleim és testvéreim szenvedéstől, szégyentől meggyötört arcát. Lázálmom szerint a feleségem valahogy eljuttatott a vancouveri egyetemi kórházba, mely lévén autonóm intézmény, megtagadta kiszolgáltatásomat a karhatalomnak. A világtól elzártan éltem ott, ha lehet az ilyet életnek nevezni. Az elpusztult utasok hozzátartozói bosszút forraltak ellenem, az életemre pályáztak. Gyötört a hozzátartozóim iránti aggodalom is, attól félve, hogy megtorlás áldozatául eshetnek. Kétségbeesve arra kérleltem a szovjet ügynököket, hogy segítsenek engem eltenni láb alól. - Ugyan már, most mit lelkiskedsz?! – mondták bizalmaskodva. De mihamar belátták, hogy ilyen idegállapotban nem sok hasznomat vehetik. Fényes laborban találtam magam, cseverésző technikusok hófehér köpenyben állították össze az életemet kioltó vegyszert. Az egyik, mongol kinézésű fiatal, magasra tartott injekciós tűből kispriccelt keveset, majd fölém hajolva kitapogatta jobb karomon a vastag eret, fehér vattával megnedvesítette a bőrt, s beoltotta a méreganyagot. - Pár pillanat az egész és kaputt! – vígasztalt. Pár pillanat helyett negyed óra múlva is eszemnél voltam. Hatalmas képernyőn mutatták világszerte a műveletet. A budapesti bemondó ezzel zárta le a híradást: - Így végzik a hontalanok! Ezekhez hasonló lidércálmok kínoztak, bűnbánat és félelem között. Volt betegségem végefelé egy csodálatos álmom is. Olyan szép, hogy még ma is sóvárogva gondolok rá. Kopogtak otthon az ajtónkon. Nyitáskor idős férfi állt a bejárat előtt. Bocsánatkérés közepette, magyaros kiejtéssel elmondta, hogy John Tomossy a neve, Vancouver-sziget északi részéről jön, s kit keres. - Jó helyen jár! – válaszoltam barátságosan. – Fáradjon beljebb. Helyet foglalt, beszélgettünk az állattartásról, fakitermelésről, mert mint kiderült, ebből éltek. A feleségem a konyhába ment kávét főzni, mi ketten magyarra fordítottuk a szót. Tomossy János térdére könyökölve, ráncos ujjait dörzsölgetve hamarosan a tárgyra tért. A paróchiájuk pár éve megüresedett, s lelkészt keresnek. - Olvastuk interneten a János nevét – mondta. – Megtudtuk azt is otthoni rokonainktól, hogy elődei neves lelkészeket adtak a görög katolikus egyháznak. Lenne szíves elfogadni a paróchusi állást a falunkban? Erre Marie is visszatért. Bár elég kezdetleges a magyar nyelvtudása, megértette, miről van szó. Értetlenül néztünk az idős emberre. - Itt valami félreértés van – szabadkoztam. – Én nem vagyok lelkész. János gazda a fejét ingatta. - Aki ilyen családból származik, azt az Isten is lelkésznek teremtette! Volt a belém helyezett bizalmában valami tudatalatti prófétikusság. Bár ez volt az első eset, hogy családunkban lelkészekről hallottam, való igaz, hogy vallásos környezetben nőttem fel. Az anyai nagyapám, Kovács Pál amerikás ember, éveken át kántorizált a templomunkban. Utrenyékre és nagymisékre engem is magával vitt, fel a kórusra, az előbbin velem mondatta az 50. zsoltárt, a Könyörülj rajtam, Isten, a Te nagy irgalmasságod szerint, töröld el gonoszságomat kezdetüt. Az utóbbin meg a Hiszekegyet mondatta velem az ezret is kitevő gyülekezet színe előtt, énekes változatában. Nagyobb koromban éveken át ministráltam, néha az árpádkori római katolikus kistemplomban is. Apám meg főgondnoki tisztséget töltött be hosszú időn át. Szolgálata alatt szépen rendbehozták a paróchiát és a templomot, a hatalmas telket, amit elődei ugyancsak elhanyagoltak. S elmondhatom azt is, hogy anyám papnak szánt engem. Ott volt Kaszap István szentképe a szobánk falán, anyánk szeretettel simogatta a fiatalon elhunyt lelkész szelíd arcát. Arról álmodozott, hogy belőlem is olyan daliás, jóhangú pap lesz. Persze, abban az időben más szelek fújtak a hazában. Akkoriban dúltak országszerte a kegyetlen államosítások, koncepciós perekkel és vallásellenes megnyilvánulásokkal zaklatták a népet. A papi hivatás szóba sem került az újonnan létesített általános iskolákban. A liturgiai szertartást azonban már tíz éves koromban jól ismertem, a nagymise szövegét fejből el tudtam mondani a határban legeltetés, szántás-kapálás közben. Tomssy János bólogatott, aztán kivett a zsebéből egy papírlapot, rajta a falu nevével és az egyházközség címével. - Gondolják meg a dolgot. Nagyon várja a hitközségünk magukat – mondta. Kezet fogott velünk, s elment. Határozatlanul álltunk a nyitott ajtó előtt. Pár nap múlva azonban kocsiba ültünk, s napi kirándulás gondolatával elhajtottunk a megadott faluba, leendő parókiámba, háztűznézőbe. Gyönyörű tájakon fut a műút a sziget északi része felé. Mesébe illő, derűs kis falu fogadott bennünket. Dimbes-dombos tájak, távoli fenyves-borította hegyek, tágas kaszálók, szarvasmarhákkal tarkított legelők, egyenes kukoricatáblák, sárguló zab és árpaföldek, takaros házak szétszórtan. A falu hatalmas völgy közepén állt, kissé szabálytalan utcákkal, szegélyükön az árkok szélére ráhajló zöld mályva, orsósarok és laboda indával. Szép zsindelyes házak, tágas udvarok mindenütt. A porták elülső része gondosan elgereblyézve, a hátsókban szárnyasok, góré épületek, silótornyok. A főutcán lapos homlokzatú fűszerüzlet, mellette cukrászda, kicsi bank, fodrászüzlet, mosoda, McDonald’s kiszolgáló. A templom hagyma alakú tornyú toronnyal magaslaton épült, mellette a bádogtetos paróchia, kissé elhanyagolt állapotban. A paplak kertjében gondozott veteményes ágyak, mint kiderült, az egyházközség tagjai vállalták gondozását. Az udvarokból előjöttek a lakók, fekete ruhás asszonyok és férfiak, vidáman kergetőző gyerekek. Megjelent Tomossy János is. Bemutatott bennünket az egyházközség tagjainak. - Isten hozta magokat! – üdvözöltek bennünket. Kiejtésükből érezni lehetett, hogy a Nyírség délkeleti részéről származtak ide. Hazai diftongussal ejtették a szavakat, s egyre röpködtek az ismert kifejezések, mint megintelen, meg hoggyát, meg az úgy vót hogy... Mesélik, hogy az 1800-as évek végén vándoroltak ide elődeik, mutatják is a déli irányú hegyek csapásait, azokon át jöttek Amerikából, a rideg szénbányákból, ladikon a Juan de Fuca tengerszoroson át. Beszélnek, örülnek, simogatják a karunkat. - Jaj, magokat a jó Isten kűdte közibünk! - Kedveskednek Mariának is. - Milyen jól ért a lelkecském a nyelvünkön. Majd még jobban megtanújja, ha eltőt pár évet közöttünk! - biztatják. Tovább folytatódott a kedves álmom. Szorgalmasan gyakoroltam a szent liturgiát. Előbb el-elakadt a menet, de többszöri próbálgatás, fejtörés után lassan újra éledt bennem az egész, még a kántor és a pap dialógusai is. A félmisekor mondott görög foháaszok is felújultak az emlékezetemben, a csodálatosan szép énekeinkkel, melyek szövegei közel egy évszázadon át csinosodtak anyanyelvünkön, lélekemelő dallamaikkal. Levelet írtam az öcsémnek, misekönyvet kérve tőlük, sürgősen. Egyszeriben megszűntek rémálmaim. Huszonkét napi eszméletlenség után, miután lemondtak rólam az orvosok, magamhoz tértem. Gyorsan megindult a fizikai felépülésem, kezdett ködös emlékezetem is megtisztulni. Megvallom, néha még ma is sajnálattal tölt el, hogy a lelkészi hívatás álma a kis falucskában soha többé vissza nem tért. Hónapok múlva felülvizsgálatra kellett mennem a tüdőgyógyászhoz. Mindent rendben talált, bár a megrongálódott tüdőn már nem sokat lehetett segíteni. Megkért azonban bennünket, hogy látogassuk meg néha a kórházat, mert a személyzet örül az enyémhez hasonló felépülésnek. - Az ápolónők valóságos csodának nevezték az Ön esetét - mondta. Hogy valóban csoda volt-e, nem tudhatom biztosan. Az évek múlásával azonban egyre megerősít az a tudat, hogy kinek lelkébe Isten ilyen eltökélt hivatásvágyat oltott, azt nem ejti el egykönnyen, holmi tüdőgyulladásban. * * * Köszönet Így éltünk című memoárból már megjelentek fejezetek a hazai MSzivárvány, a Krónika, a Tárogató című lapokban, valamint önálló gyűjteményeimben is. Ezek nem kerültek itt közlésre. Egy teljes, nyomtatásban megjelenő memoár, bármily lassan is, készülőben van. E fórumon közölt angol nyelvű életrajzi összefoglaló, s bizonyos fokig a fenti részletek is, életem fontosabb részét, munkásságomat tárják fel, más értékek rovására. Ezeket tartottam fontosnak elmondani. S azt, hogy hálás vagyok a Sorsnak hozzám való kegyességéért. Szerencsésnek nevezhetem magam, mert a körülmények ellenére, jó korban születtem. Ha pár évvel korábban látom meg a napvilágot, én is a Don-kanyarban végezhettem volna. S hogy nem túl korán születtem, még újból kezdhettem az életet, s ha nem is sasmadár ívelést, de elég szép pályát futottam meg, a petróleumlámpás időktől az izgalmas űrhajós korszakig. Ha nem is játszottam szerepet az embernek a Holdra való eljuttatásában, pályám egybe esett a modern technológia vívmányaival. Nekem is volt némi szerepem a modern információs kor kialakításában, mely vetekszik a hajdani ipari forradalommal. Köszönetem fejezem ki Maria nejemnek, kitartó segítségéért, családomnak, nevelőimnek, barátaimnak és kollégáimnak buzdításukért, köztük Young Juditnak, a multikulturális minisztérium volt osztályvezetőjének, az állami stipendiumokért; Dreisziger Nándor és Bisztray György,  egyetemi tanároknak és Jankovics József akadémikusnak, a Nemzetközi Magyarságkutató Társaság főtitkárának, bibliográfiáim közléséért; Dr. Nagy Csaba bibliográfusnak; Dr. Arthur Grenkének, a kanadai országos levéltár tudományos kutatójának; Demmer Györgynek, a kanadai magyar levéltár vezetőjének, kiknek elévülhetetlen szerepük volt pályám sikeres alakulásában. Köszönet illeti Veszely Ferenc középiskolai tanár és költő, valamint Fias György világhálózati szakember barátaimat, az előbbit a fenti, s általában az angol nyelvű írások lektorálásáért, az utóbbit e honlap megalkotásáért. Ugyancsak köszönettel tartozom v. Domokos Sándor barátomnak az itt közölt illusztrációkért. Hálával adózom szülőhazámnak, hogy lehetőséget adott jövőm megalapozására, s befogadó hazámnak az új lehetőségekért. Munkásságomat, mint az alábbiakban is látható, társaim elismeréssel fogadták, s leveleikkel, dedikált írásaikkal fejezték ki irántam érzett ragaszkodásukat. Köszönöm. Domokos Sándor: M. J. Barátomnak Isten veled. Sajnálom, hogy elmész. Ilyen a sors. A végzet már ilyen. Könnyen tovább sodor most már a szellő, Magyar lelkünk olyan gyökértelen. Kérlek, a búcsú meleg kézfogása Maradjon köztünk, mint egy kötelék. Ne hulljon ki közönnyel amit érzünk, Mert visszanézni soha nem elég. A visszanézés lelkünk üditője, És mély merengés old fel titkokat. Az emlékeknek nincs szép varázsa Megpendithet régmúlt némult húrokat. Az iró lelke – és te az vagy, János – Érzékeny jószág, könnyen sérthető, Ezért tud sirni, vagy dalra fakadni, Ezért hol lágy, hol dühtől égető! Ha majd elválaszt hegy, folyó és erdő, Nem baj, a távol áthidalható. Mert közel leszünk lelkünkben Tehozzád, Ez a barátság több, mint puszta szó. Mi veled leszünk. Menj, legyél a szónok! Szólj nevünkben, az árva nép helyett. Mondd el, mit érzünk, mily sebzett a lelkünk. Te beszélj itt, otthon úgysem lehet. Követ legyél. Helyettünk és helyettük. Kóbor lantos, ki tollal viv csatát Hisz iró vagy s az iró szent hatalma valóra válthat minden áldomást. Menj, Isten áldjon. Új harcok elébe. Fiatal vagy, ráérsz pienni még. Elkisér búcsúnk meleg kézfogása, Mint el nem múló örök kötelék. In: Kanadai Magyar Újság, 1966. okt. (Elhangzott a Winnipegi Magyar Irodalmi Körben) Kasza Marton Lajos: Válaszlevél Mit mondjak? – Megérkezett, itt a levél. Egy hatalmas jávorfa árnyékába dűltem és úgy böngésztem a messziről jött sorok hírét. - Szavak és mondatok; az örömet s a panaszt úgy szűrtem ki a kék lapról, mint anyám, ha tejet szűr – hitét az erősíti, amit lát. – Hát lásd! Kapaszkodom, mert muszáj, mert érzem, hogy így kell tennem s tudom ez már több mint Sors. Aránytalan minden, de a valóság visszatükrözi azt, amit szemembe rejt ez a nyár. S őrzök még néhány képet, tárgyat, mit adóság fejében magammal hoztam, mondván, majd egyszer visszafizetem... De ki tudja, manapság rövidek az álmok és felejt mindent a gyorsaság. Bár életünk talajt kereső ingoványán még hiszek a szónak, a mondatok meleg erejének, mert korcs-faág a törzsön, ha nem jut friss nedv a rügyhöz, - ha nincs hang, meghal a szó s a mondat és így tovább... S hogy leveled ily sorokat szült bennem, - nézd, észrevettem, hogy társad vagyok, - legyen a muzsikád. In: Kanadai Magyar Újság, 1971. (English translation in Library Quarterly Bulletin, Ottawa, 1971) John Miska index