Válogatott írások Miska Jánosról

Home | Short Stories | Memoirs | Studies-Hungarology | Studies-Literary/Art | Studies-Library Services | Studies-Biographical | Journalistic Writings | Bibliography | Contact |

Sitemap

Writings about John Miska - Válogatott írások Miska Jánosról

Nyírbéltektõl Ottawáig | Interjú Miska Jánossal | Writings about John Miska | The 50th Anniversary |

Általános ismertetés

Fias György: Miska János, az elbeszélő

Miska János a kanadai magyar irodalom tekintélyes kiválósága. Magyarságtudományi munkássága felbecsülhetetlen érték. Több száz irodalmi cikke, esszéje, tanulmánya jelent meg magyar és angol nyelvű antológiákban és önálló tanulmánykötetekben. Esszéi, monográfia értékű tanulmányai évtizedek folyamán végzett alapos kutatómunka eredményeit foglalják össze. Ezenkívül huszonkét könyv terjedelmű szak- és irodalmi bibliográfiája látott napvilágot. Sokirányú irodalmi tevékenysége közismert. Jelentős szerkesztő és irodalomszervező. A Kanadai Magyar Írók szövetségének alapító elnöke és örökös tiszteletbeli elnöke. 2004-ben, több évtizedes munkásságának magas szintű elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia a határon túli köztestületének tagjává választotta.

Hosszan sorolhatnánk szerteágazó életművét. Gyakorlatias életfelfogása eredményeként az általa szükségesnek ítélt magyarság-kutatásra fordította alkotó energiájának legnagyobb részét. Saját szavaival szólva: ,,Mikor körülnéztem a kanadai magyarságismereti berkekben, s rájöttem, hogy más népcsoportokhoz viszonyítva mi teljesen parlagon hagytuk ezt a fontos reszortot, bűnősségi érzés járt át, hogy novellaírással töltöm az időt, mialatt a nagy magyar értékek veszendőben vannak!" S erről tett említést Fáy István történész a Kanadai Magyarság 1992. május 16-i számában: ,,Nagyon ritka eset, de előfordul, hogy Istentől tehetséggel megáldott, sikeres szépíró lemond népszerűségéről, mert anyanyelvét és fajtájának kultúráját a tudomány fegyverével kívánja szolgálni. Ezek közé tartozik Miska János, aki felismerte, hogy a szétszórtságban élő írók és költők műveit fel kell kutatnia, majd tudományos alapossággal rendszerbe foglalnia, hogy adataikat az enyészettől megmentsük..."

Szerencsénkre eme hatalmas munka mellett azért szépírásra is talált időt. Így örököltünk Miska János tollából szebbnél-szebb elbeszéléseket, novellákat. Ezek közül próbálunk most - ha nem is a teljesség igényével - egy kis válogatást nyújtani irodalmi körünk tagjai és általában a szépprózát kedvelők számára. (Az előadásban a novellákból vett terjedelmes idézeteket itt elhagytuk. Azok megtalálhatók e honlap első részében, „Short Stories- Elbeszélések” cím alatt. Szerk.)

Egész pályája során megőrizte kapcsolatát a szépirodalommal. Az írás iránti vágy már a kamasz korban ott lappangott benne. Így ír erről Nem menekülhetsz című novellájában:
"Én mindig író szerettem volna lenni. Igazi nagy író, mint Móricz Zsigmond, vagy legalábbis mint Veres Péter. A vágy nagyon korán jött, gyerekkoromban. Voltak idők, mint az a borús decembervégi délután is 1956-ban, amikor búcsút vettem szeretteimtől, hogy megingott bennem az eltökélt szándék. Később azonban újra visszatért, meghatványozott erővel...”
Szülei azonban ellenezték vágyait, inkább biztosabb, gyakorlatias pálya felé egyengették az útját, mindhiába.
,,Szellemben és természetben azonban pont az ellentéte voltam a praktikusnak. Halkszavú álmodozó, fiatalosan nagyratörő. Nyárvégi estéken, miután elharangozták az Úrangyalát, s a hűvös harmat vékony foszlányokban ereszkedett le a cikkcakkos szőlőlevelekre a tornácunk előtt, kiültem a küszöbre, távoli fényes városokról álmodozva, melyeket szerettem volna rendre bejárni, s róluk regényeket írni. Néha gyerekes nosztalgiával gondoltam a hagymatornyú templomunkra, melynél szebbet, magasabbat elképzelni sem tudtam, vágyakozva emlékeztem a gömbölyű térdű kislányokra, akikhez mindig megkülönböztetett gyöngédséggel ragaszkodtam, s akikről biztosan tudtam, hogy megsiratnák távozásomat..."

Miska János 1932. január 20-án született a Nyírség déli részén fekvő községben, Nyírbélteken. Szülőföldje mély, örök nyomokat hagyott szívében, melyről számos irásában tanubizonyságot tett. Középiskoláit a hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumban, egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a hamiltoni McMaster Egyetemen, és a Torontói Egyetemen végezte, újságírás, történelem, filozófia és könyvtártudományi szakokon. 1962-ben a Manitobai Egyetem mérnöki könyvtárának a vezetője lett. 1966-ban a Kanadai Földművelésügyi Minisztérium osztályvezető könyvtárosává nevezték ki. 1972-ben a minisztérium Alberta tartományban lévő könyvtárait igazgatta, Lethbridge-i székhellyel. Az itt alapított kutatóintézeti könyvtár ma is az ország egyik legmodernebb intézményei közé tartozik.
1983-tól az 1991-ben történt nyugalomba vonulásáig Ottawában tevékenykedett, mint könyvtárhálózati igazgató. Fontos szerepet játszott a kanadai tudományos és állami könyvtárak gépesítésében s az információs forradalom kialakításában.

Kanadában írt első novellás-kötete, az Egy bögre tej, 1969-ben jelent meg, melyet Wass Albert józan, földszagú alkotásnak nevezett. Hazai és kanadai tárgyú elbeszélések váltogatják egymást ebben a szépen illusztrált gyűjteményben. A gyermekkori élményeket megörökítő írásokat, mint elmondja róluk, az a tudat árnyékolja be, hogy az óhaza örökre becsukta mögötte, és menekült társai mögött a kaput, Kádár János rádióban ejtett kijelentésével az emlékezetükben: ,,Akinek nem tetszik ez az új rendszer, vegye a kalapját, s mehet.” Így a kötet címadó írását, az Egy bögre tej-et, s több elbeszélését a nosztalgia és a lelke mélyén lappangó irónia és lemondás, míg a kanadai tárgyúakat a gyors asszimilálódás elleni küzdelem jellemzi. A címadó Egy bögre tej-ben drámai stílusban írja le gyermekkori évei egyik megaláztatását és csalódását a korábban családja által tisztelt és támogatott, később főbíróvá választott Papp Miklósban. A csalódottság érzése párhuzamban áll kezdeti kanadai éveinek elkeseredett hangulatával. Habár gyermeki hite, emberek iránti bizalma megrendült, a novella írójára oly jellemzően, pozitív hangnemben zárul: ,,Engem azonban megnyugtatott az a tudat, hogy örökre megmenekültem a Papp Miklós számtanpéldáitól. Mert a választás után soha többé ránk se nyitotta az ajtót."

Hazai tárgyú, mélyből fakadó novella a Mindenszenteki vásárok is. A hazai vásárosok képe és a halottak-napi szertartások úgy élnek benne, mint feledhetetlen drámai események. Ahogy Simon Lajos jellemezte könyvismertetésében, ilyen írásokat nem lehet holmi falujárás útján alkotni. Gazdag színekbe öntött, aprólékos, naturalista képekben rajzolja meg szülőföldje hagyományait. A honvágy hangja itt abban jut kifejezésre, hogy az emlékek múlandósága mellett az idegenségben a harangok zúgását elnyeli a határtalan préri. A novella drámaiságát a vásárosok hangoskodásával és a halottak napja bensőséges nyugalmával fejezi ki. Ime egy-egy pillanatkép a két végletből:

,,Egész nap kihalt volt a falu, csak alkonyat táján kezdett megindulni az élet. Jöttek haza a vásári népek, hangosan beszélgetve szekereik tetején, feltűrt gallérjaik mögül. A kémények füstje fátyolosan ereszkedett a nyirkos földre, s a gyerekek szaladtak apjuk elé, messziről kiabálva:

- Édesapám, hozott vásárfiát?

- Jaj, dehogy hoztam, dehogy hoztam gyerekem. Összeverekedtek az árusok. Én is alig tudtam elszaladni. Jaj, jaj, hogy fájnak a lábaim még most is.

Aztán nótázók jöttek, sáros csizmáikkal rugdalva a taktust a korhadt deszkapalánkon... Majd egy másik banda jött nótaszóval. Egyikük belekapaszkodott a kisajtónkba és úgy rázta, mintha sarkáról akarná letépni. Teli tüdőből szidta a gazember kupect, hogy száradjon le a karja, mert olyan cudarul becsapta őt. Társai rimánkodtak neki, hogy testvér, az Isten szerelmére, ne csinálj ilyen cirkuszt a falu színe előtt. Végül magára hagyták és tovább mentek nótázva:

Ha berúgok, vegyen fel a két karjába
Lánya mellé fektessen le jadiványra...”

A másik hangulati kép viszont megdönthetetlen erővel növeli benne a hazavágyást:

,,Igen, ma Mindenszentek napja van otthon is. A népek az alkonyatnak talán ebben az órájában szállingóznak haza a temetőből, miután felújították elhúnyt hozzátartozóik sírját. És most gyertyák égnek az ablakokban – annyi szál, ahány halott a családból – s az aranykeretes szentképek előtt imádkoznak a megholtak lelkiüdvéért. Az imádság után megvitatják, hogy kinek a sírja volt legszebben feldíszítve. Vannak ott olyan emberek, akik valóságos szobrászkezekkel formálják a nedves sárga földet piramis alakba, tégla alakba, koporsó alakba, egyenesvonalú átlókkal, vagy homokkereszttel a tetején, különböző díszítményekkel az átlók és keresztek körül, fehér kőtörmelékekből, apró darabokra zúzott szódavizes üvegekből. Az asszonyok és lányok virágkoszorúkat helyeznek a sírokra, díszestörzsű gyertyákat a fejfákra, melyek vibráló fényétől olyan lesz a temető a homokbuckák között, mint az égbolt a maga csillagmirriádjaival. Én meg itt állok az ablak előtt, az emlékekbe mélyedve, mintha az elmúlt Mindenszentek ősi jellegét fürkészném. De hol találhatom én azt meg ebben az idegenségben, ahol a harangok zúgását elnyeli a feneketlen préri…”

A Móra Ferenc romantikával megtüzdelt realizmusára emlékeztető Tehetségi vizsga is intim tapasztalatból származik, a lelke mélyéről buggyant fel a történet. Ez a műve is, mint vallja, hosszú vajúdás során és nem alkalmi irodalmi vonulatok hatása alatt született. Érzelmileg telített cselekménye mellékeseményeket kizárva, egy szálon fut a tetőpont felé. Az első részben lejátszódó eseményeket: a rokonoknak és szomszédoknak a fiatal hős iránt kifejezett lelkesedését, az anekdotás vígságokat felváltja a szorongatottság, s a komikumnak a tragikummal való keverése drámai feszültségűvé teszi az írást. Bár a fiatal hős kiválóan szerepelt a háromnapos tehetségi vizsgán, egy gyerekes incidens miatt (ahelyett, hogy meditáló filozófusként viselkedett volna, szünidőben alsónadrágra vetkőzve versenyfutásba keveredett néhány társával) lemondó érzéssel tér haza falujába. A novella végén a keserűséget apja vígasztaló szavai oldják fel: ,,Ne sírjál,” vígasztalta a fiút. ,,Az ember sorsát nem Kisvárdán írják.” A táj, a színtér és egyéb mozzanatok naturalisztikus leírása jól tükrözi a háborúvégi korszakot, a tátongó bombatölcséreket, a felkunkorodott vasúti síneket, a zavaros, félelemittas közhangulatot. A vizsgahelyről a hazautazást így jellemzi:

,,Másnap reggel vonatra ültünk. Olyan volt hazáig az út, mint a gyászmenet. A tanító úr nem szólt hozzám. Nőies arcát belefúrta az újságba, melynek első oldalán garázdálkodó partizánokról, a csodafegyver bevetéséről volt szó. A szemközti padon két ember ült, az egyik fiatal, sovány, a másik öreg, téli sapkája alatt lekonyuló fülekkel. Arcát a tenyerébe temetve sóhajtozott.

- Jaj, Jani te, Jani te, hát vénségemre kell nékem a törvényt járnom?

A fiatal rászólt.

- Hagyja már, apó. A két szemével látta, hogy feketén árulta a cukrot. És a petrót felvizelte vagy nem?

- Bár ne láttam volna - búslakodott az öreg.

- Maga az igazat mondta és slussz pássz.”

A vallás fontos témája Miska János írásainak. Gyermekkorában a templom jelentette számára mind a vallási, mind a szellemi és kulturális forrást. A templomjáró krónikájában kifejeződő régi felekezeti emlékei markáns, naturalista színezetűek. Itt kanadai környezetbe ágyazva rajzolja meg a bevándorlók különböző magatartásformáit. Az óhazához kapcsolódó szentimentális emlékek jellemzik a novella egyik kallódó, álmodozó alakját, szemben a másik rámenős, karrierista honfitárssal. Néhány angolnyelvű kritikusa, köztük professzor Carrington-Papp Ildikó, megjegyezte, hogy a Miska-hősök megkövesedett alakok, képtelenek az integrálódásra, a kanadai környezethez való alkalmazkodásra. Ezt a nézetet csupán az tudja helyesen megítélni, aki ismeri a külföldre szakadt magyar író misszióját, melynek az a célja, hogy megőrizze hőseiben (és olvasóiban is!) a magyar hagyományok iránti ragaszkodást, s lelassítsa soraikban a mindenáron való beolvadás folyamatát. Evvel a művével kapcsolatban Kerecsendi Kiss Márton költő és drámaíró ezt írta levelében: ,,Olyan tisztán, olyan drámaian írsz te, hogy nem is tudlak kihez hasonlítani irodalmunkban. Talán az erdélyi írók emlékeztetnek novelláidra. Még ma is elevenen él bennem az a jelenet, amikor A templomjáró krónikájában leírod a hosszú Bazil szentmisét, s az ájult viselős és nélkülözéstől elgyengült asszonyokat a templom udvarán mozdulatlan kévékhez hasonlítod a tikkadt tarlókon…"

Kanadai mondanivalójú művében, a Vén vízilóban hőse közvetlen környezetéről, annak egy zajos szomszédjáról ír, aki hajnali zuhanyozással teszi kellemetlenné a fiatal házaspár életét. Hiteles képet kapunk benne a bevándorlók túlzott méretű érzékenységéről, elidegenüléséről, vélt vagy valótlan lelki sérüléseiről. Megkapóan fejezi ki a magányosság érzését is: ,,Nagyon elhagyott a préri-város téli éjszakája. Korán beáll az est, fagyos sötétség nyomja a város mellkasát, s még egy árva toronyóra sincs, hogy legalább annak ütése jelezné az élet pulzusát. Néha elvágyom innen, el, keletre, ahol, mesélik, sokkal mérsékeltebb az éghajlat, emberibb az élet."

Politikai tárgyú írás a Könyvesboltban című novella. Egyszerű stílusa jól igazodik témájához. Hősei világnézeti felfogását pár szavas-mondatos megnyilatkozásuk révén teszi elevenné. Rövid jelenetekkel illusztrál, a környezetet rakoncátlan indián kamaszok dúrva viselkedése útján érzékelteti. Párbeszédek, sajátos cselekmények, gesztusok, arcjátékok adnak kifejezést emberi felfogásoknak, szatírikus dialógusokban ismerjük meg a félművelt dr. Krekk alakját, aki elfogult gyanakvással kezeli a hazai irók mindegyikét, s utasítja rendre a szorgalmas, de olvasottságban járatlan kis könyvüzlet tulajdonosát. A Takarító című írásban pedig a kanadaiak gyanakvó természetét rajzolja meg az 50-es évek kelet-európai bevándorlóival szemben. Az újkanadás Telegdi Béla egy kórházban takarító, és bármilyen szorgalommal is végzi munkáját, felettesének gyanúja csak nem oszlik el személyével kapcsolatban. A halkszavú hős alázatossága valószínűtlennek tűnik kanadai fönőkének. De a kitartás és kemény munka végül is meghozza gyümölcsét. A mű végén, tíz év eltelte után ismét találkozunk Telegdivel, a talajtani intézet éttermében, ahol a torontoi egyetemre nemrég benyújtott doktori disszertációjáról, a permafrost talajokról beszél.

Miska János talán egyik legsikerültebb novellája a Hazajáró. Ebben az emigráció egyik legsúlyosabb problémáján, a honvágyon elmélkedik. Hősének egy kommunista érzelmű alakot állít, aki politikai gondolkodásában legalább harminc évvel elmaradt kora mögött. "Egy űrben lebegett ő, évtizedeken át. A hazai rendszer, a szocializmus épülése holmi elméleti illúziók burkában fejlődött ki a képzeletében." Miska János alapos ismerettel és finom, irónikus párbeszédekkel, belső monológokkal bontakoztatja ki az olvasók előtt a Kanadában kapitalista módon élő, de kommunista eszmékkel telített Máriás Ferenc személyét. Tipikusan, a munkásosztály sorsának megjavítása mellett és a szocialista közösségi eszmékért szónokló Máriást egyáltalán nem zavarja, hogy sajátmaga, két bérház tulajdonosaként, a tőkések osztályába tartozik, s lánya, Juliska egyre rosszabbul beszéli a magyar nyelvet. Mégis, van valami pozitív ebben a figurában is. Ahogy már korábban említettük, itt is, a szerzőre jellemző megbékélő módon, a főalak, Máriás Ferenc belátja tévedését, s azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy az otthoni rossz viselkedése ellenére (,,maradiságukért” elmarasztalta falubelijeit!) "…mégiscsak megérte hazalátogatnia. Egy kissé késve jött ez a felismerés, de jól jött. Mert a nagyot csak a kicsin keresztül lehet megismerni."

Finom lélekábrázolás, a hangulatiság előtérbe helyezése jellemzi A diplomás című novellát. Egy torontói magyar fiatalember, nehéz tanulóévei után végre megkapja egyetemi diplomáját, de az öröm ünneplése helyett különös estében van része. Egy régi cinikus ismerőssel való találkozása, akit réges-régen, a bécsi menekülttáborban látott utoljára, visszahozza a menekült hónapok emlékeit, ami megkeseríti ünnepi hangulatát. Ez a novella is, a rája jellemző szerkezeti felépítéssel, a múltba való visszatekintés keretébe helyezi a jelen eseményt. Van A diplomásban is némi irónia, de általában megértéssel kezeli mind a múltat, mind a jelent.

Tanulmányunk további részében néhány évtizedet előbbre lépünk az időben. Miska János kilencvenes években írt novellái már kiegyensúlyozottabb hangulatúak, ahogyan ő mondja, ezek az írások könnyedén, gyorsan kifutottak a tolla alól. Bár ezek is memoár-szerűek, ettől függetlenül csiszolt, eleven alkotások, akár elbeszélésként is megállják a helyüket. Írásmódjának sajátossága az aprólékos hitelesség, a szemléletesség. Ebből az időből származik a Földiek között. Tele életszerű alakokkal, jellemzésekkel Kanadáról és kortársairól. Arról ír, az új környezet milyen hatással volt hőseire, mennyiben változott meg természetük, életfelfogásuk, s hogyan alakultak az óhazához fűződő viszonyaik.

Hamiltoni egyetemi éveiből idéz az Életgyónásban. A vallásról szól, de itt már egészen más a vallás fogalma mint a 60-as években született novellákban. Az előbbiek még naturalista színezetűek, zord elemekkel telítettek. Akkor még elevenen élt benne az a fájó tudat, hogy szülőföldje becsukta mögötte kapuit, s talán örömmel is vette távozását. Mennyivel megbékéltebb az istentisztelet leírása ebben a művében. A mise után, hazafelé menet, emlékeiben megelevenedik szülőfalujának temploma. Móricz Zsigmondra emlékeztető sokízű, részletes leírásban tárja elénk az otthoni templomot. "A gyönyörű ikonosztázion elválasztotta a szentélyt a templomhajótól. Három ajtó volt az ikonosztázon, a középső a királyi ajtó, melyen csak felszentelt pap léphetett keresztül. A templom falait és mennyezetét a bibliai jelenetekből vett misztikus freskók ékesítették. Ezer lelket fogadott be a hajó és a cinterem. Nagymise alatt elől sorakoztak az iskolás gyerekek, a kislányok jobbról, a kisfiúk balról. Két oldalt magas támlájú székeken ültek, néha szundiztak a vagyonos gazdák – magas ára volt egy-egy széknek! A gyerekek mögött álltak egyenes sorokban a felsős lányok és fiúk, mögöttük a fiatal asszonyok, virágos fejkendőkben."

Az isteni gondviselés misztikuma című novella pár évvel ezelőtt került ki tolla alól. Aprólékos megelevenítéssel kapunk körképet hőse emlékeiből. Egy életveszélyes tüdőgyulladás kapcsán, hetekig tartó kómában, lázálmaiban egyedi módon keverednek életének kedves és gyötrelmes epizódjai. A sok gyógyszer hatása alatt előtörő rémlátomások alapján bűnözésekben vesz részt, kútakat mérgez meg, vonatokat siklat ki és személyhajók elsüllyesztésében működik közre. Az orvosok nem találják a gyulladást okozó baktériumot, lemondanak róla. Karácsony szentestéjén közlik feleségével, jó, ha két órát megél. Hősünk azonban megmagyarázhatatlan virtussal túl tesz rajtuk. Vagy legalábbis a gondviselés misztikuma siet segítségére. Álmában egy vancouver-szigeti kis magyar község azzal tiszteli meg, hogy felkéri, legyen a lelkészük. Ez a hasznossági tudat serkenti a kómából való kilábolásban. Hirtelen felépül, s jelenléte azóta is hatványozott mértékben érezhető közöttünk és a magyar irodalomban. Ime a novella befejező része:

,,Egyszeriben megszűntek rémálmaim. Huszonkét napi eszméletlenség után magamhoz tértem a kómából. Gyorsan megindult a fizikai felépülésem, kezdett ködös emlékezetem is megtisztulni. Megvallom, néha még ma is sajnálattal tölt el, hogy a lelkészi hivatás álma a kis falucskában soha többé vissza nem tért. Hónapok múlva felülvizsgálatra kellett mennem a tüdőgyógyászhoz. Mindent rendben talált, bár a megrongálódott tüdőn már nem sokat lehetett segíteni. Megkért azonban, hogy látogassuk meg néha a kórházat, mert a személyzet örül az enyémhez hasonló eredményeknek.

- Az ápolónők csodának nevezték az ön esetét – mondta a tüdőgyógyász.

Hogy valóban csoda volt-e, nem tudhatom biztosan. Az évek múlásával azonban olyan érzésem támadt, hogy kinek lelkébe Isten ilyen eltökélt hivatásvágyat oltott, azt nem ejti el időnap előtt, holmi tüdőgyulladásban."

Egy évtizeddel ezelőtt kérdezte tőle egykori hazai egyetemista társa, milyen tervei vannak a nyugdíjas éveiben. Befejezésül hadd idézzem János válaszának egy részét, hiszen az akkor kifejtett életszemlélete ma is töretlenül érvényes: "...én olyan szerencsés ember vagyok, mint a gólyamadár. Engem két hazával áldott meg az ég, s őszinte odaadással szeretem mindkettőt; a szülőföldemet érzelmi intenzitással, lelki szorongással, a választottat értelmi szenvedéllyel. [....] Szeretnék továbbra is együtt menetelni itteni sorsosaimmal az ösvényverésben, hogy megmentsük az utánunk jövőknek a lábnyomainkat az idő könyörtelen dudvájától."

Ehhez a további termékeny évekhez kívánunk sok erőt és egészséget, hogy maradjon meg régi alkotói vágya, s a készűlő kanadai magyar regényhez egyre bővűlő jegyzeteit minél hamarább tegye végleges formába.

(Részletesebb változata elhangzott Victoriában, az Irodalombarátok Körében, 2006. február 15-én)

Dancs Rózsa: Miska-köszöntő

Nagy kár, hogy nem vagyok költő. Szeretném verssel köszönteni kedves eszmei-irodalmi barátomat, Miska Jánost születésnapja alkalmából. János egyénisége évek óta benne él mindennapjainkban, noha személyes találkozással még adósunk a sors – férjemmel együtt egy kicsit minden leírt szót, minden kulturális-irodalmi gesztust az ő szellemi mércéjéhez is igazítunk. Nem is mernők eképzelni, hogy kiengedjünk valamit a kezünk alól, ami a magunk szerény megítélése szerint silány munkának minősülne, mert nem akarnók nemcsak magunkat, de Jánost sem szégyenbe hozni. A vele kialakult, mondjuk éteri barátság ugyanis megerősített bennünket abban a hitben, hogy az emigrációban először csak szentimentális értékűnek hitt, majd gyökeret eresztett és az itteni mindennapjainkban is egyre elevenebb és súlyosabb szerepet játszó anyanyelvünkkel nem sáfárkodhatunk könnyelműen.

De nem hagyhatjuk meddőn vegetáló állapotban sem, mert elsatnyul vagy kipusztul. Márpedig, ahogy Miska János megfogalmazta, ,,mindannyiunkban megvan az eltökélt szándék a magunkkal hozott értékek, társadalmi szokások, nemzeti hagyományok megőrzésére.” Azt is leírta, hogy a különböző nemzetségeknek megvan az elképzelésük hazájuk és csoportjuk jó hírneve öregbítésére” -, de nemcsak leírta, hanem egész életével meg is mutatta a követhető példát: azt, hogy mindenkinek ott és azon a területen kell legtöbbet nyújtania, amihez adottsága, képessége van, hogy a magyar névnek tisztességet szerezzen az idegenek között. Egykori gimnáziumi igazgatója, Mihály János azt írta levelében, ,,Belőled tehetséged, igyekezeted, jóindulatod alapján az lett volna, ami lettél, bárhová is szólított volna a sors. A mi szerencsénk, hogy közénk szólított.” Osztályfőnöke, dr. Papp Béla pedig univerzális embernek nevezte Miska Jánost, aki íróként, szerkesztőként, könyvtáros-bibliográfusként minden elérhetőt begyűjtött az egyetemes magyar szellemi kincsestárba. Olyan nyitott szemmel és szívvel élte-éli meg kanadaiságát, hogy közben mindig magyar maradt, mint egy mindenkori Mikes Kelemen. Magyarsága mindig az ,,adhatás gyönyörűségében” öltött testet; hatalmas tudását nemcsak az otthoni, hanem a nyugati magyarsággal is megosztotta. Rendkívüli tudós és jótollú író, műfordító és - Demmer Györgyöt idézve – ,,mindig tapintatos, mély, humánus érzelmű, önzetlen ember.”

Az évek során saját magam győződhettem meg arról, hogy János emberi kiválóságának egyik titka a szakmai sokoldalúság, a másik pedig a nemes értelemben vett ambíció, a kitartó, önmaga számára való bizonyítani akarás. Mert hiszen, mint írta, ,,mi magyararok vagyunk olyan jók, mint a legjobbak.”

1932. január 20-án Nyírbélteken született középparaszti családban. A szülőktől örökölte a későbbi szolgálat-jellegű kezdeményezéseket, az édesapjától, ,,aki az élet gyakorlati felfogására igyekezett nevelni,” (holott) ... ő maga is hajlott az ábrándozás, a szellemi élet felé...” Édesanyjától, aki ,,rendelkezett valami különleges látnoki érzékkel. Napi küzdelmeiben is megőrizte prófétikus elképzeléseit gyermekei sorsát illetően.” Az útra indító szülőföldről vallotta, hogy ,,Szülőfalum képe védettséget, biztonságérzetet jelent számomra, színes vasárnapi vecsernyéket, kellemes téli szokásokat, a csizmájukról, kucsmájukról, nagykendőjükről havat verő, hangosan dübögő téli estézőket; szép iskolás éveket, odaadó nevelőket...”

Egyik tárcájában, melyben harminc év után történt hazai látogatását örökíti meg, azt olvashatjuk: ,,Az estéli órákban mit nem adtam volna a régimódi élet hátramaradt varázsáért, a haza igyekvő szekerek kotyogásáért, a csorda-csürhe kavarodásáért, egy jó karikás ostorcserdítésért, vagy egy kacskaringós kanász kürtölésért...”

A budapest ELTE-en megkezdett tanulmányait az 56-os szabadságharcot követő emigrálása után az ontáriói Hamilton nagynevű McMasteren, majd a torontói egyetemen folytatta. Újságírás és magyar irodalom mellett történelem, filozófia és könyvtártudomány szakon szerzett szakképesítést. Mint könyvtáros a legjelentősebb és legmegbecsültebb kanadai szakemberek egyike, úttörőként egyesítette a hagyományos és a gépesített technikai módszereket a könyvtárak rendezésében. Kézikönyvét az egyetemi könyvtárszakokon ma is alkalmazzák. Ottawában 1983-tól nyugdíjba vonulásáig a középkanadai agrárkönyvtári hálózat igazgatója volt, s beosztása révén nagy szerepet játszott az információs forradalom kibontakoztatásában.

Választott hazájában szerzett és gyümölcsöztetett szakmai tudásával és tekintélyével a magyarság hírnevét erősítette Észak-Amerikában. Borbándi Gyula ,,Emigráció és Magyarország” c. könyvében úgy állapította meg, hogy ,,Nincs a nyugati magyar irodalomnak olyan rendezett tárháza, mint a kanadai magyar, köszönet Miska János munkásságának. Bibliográfiai összeállításaiból képet nyerhetünk nemcsak a magyar, de az angol és francia nyelven publikáló, főleg fiatal magyar származású szerzők műveiről és a magyar képző- és zeneművészekről, valamint tudósok munkásságáról is...”

Tudományos elfoglaltsága mellett fontosnak tartotta azt is, hogy a szétszórtságban élő magyar tollforgatók egy táborba tartozzanak. Így lett 1967-től a Kanadai Magyar Írók Körének (később Szövetségének) alapító elnöke, majd 1974-től örökös tiszteletbeli elnöke. Szépírói munkásságát Wass Albert az Amerikai Szépmíves Czéh Évkönyve 1971-es évfolyamában a következőképpen értékelte: ,,Elbeszéléseiben érezni lehet egy mélyebb dimenzió jelenlétét, az író lelki vívódásait. Nagy szerencse, hogy Miska János falusi gyerek, s józan földszagú mivoltából még a kanadai életforma sem tudja kiforgatni...” Bisztray György az ,,Egy bögre tej” című Miska kötet alapján írta: ,,ő talán az egyedüli magyar prózaíró, aki pozitív szellemben ír Kanadáról, s ,,behatóan foglalkozik a kanadai magyarok témáival és beilleszkedésük számos problémájával...”

Életének színes mozaikját ismerhetjük meg ,,Földiek között,, című gyűjteményes kötetében, amely sorsának különböző állomásain kalauzolja végig az olvasót. Ezek a stációk érzékletesen szemléltetik egy emigrációs értelmiségi életútját, tanúsítva, hogy miként maradhat meg nemzetsége és anyanyelve biztonságos talaján szakmailag egy másik kultúrán kiteljesedett és abból élő, otthonról kiszakadt magyar. Idei születésnapján Miska János nem csak életkorát ünnepelheti, hanem gazdag és sokoldalú életmunkásságát is. További jó munkát és jó egészséget kivánunk, s kérjük, fogadja születésnapi ajándékunkat, amelyet a nagy erdélyi költő halhatatlan soraival nyújtunk át:

,,Ember! – hívnak a száraz téli erdők,
hogy virágba borítsd a tar világot,
szikkadó kutak öble búg utánad,
hogy kristály-buzogású tiszta vízzel
Töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel
hinned kell, hogy a kósza fellegek mind
biztosan kiszabott úton suhannak,
s minden lépted után nyomok maradnak.” (Dsida Jenő)
In: Jelen (2003. jan. 17); Magyar Krónika (2003. jan.23): 1, 4; Napsziget (2003. feb. 24)

Princz András: Gumipitypang vetés

Az ötvenes évek elején Miska János szüleinek a párttisztviselők kiadták az utasítást, hogy gumipitypangot kell ültetniük. A szülők földművesek voltak, de még sosem hallottak gumipitypangról, és fogalmuk sem volt, miért olyan fontos ezt a növényt termeszteni, hiszen nem is honos Magyarországon és látszólag semmi haszna nincs. De a rendelkezés így szólt: minden földművesnek gumipitypangot kell termesztenie, és a termelőszövetkezetnek fel kell vásárolnia a termést – de hogy mi történik vele, azzal ne törődjenek. Miskáék nem álltak egyedül bosszúságukkal: a környék minden gazdájának neki kellett fognia, és – hiába vonakodva – elültetni a gumipitypang-magokat.

A szüleimnek másfél hold földet kellett beültetniük ezekkel a gumipitypangokkal. – emlékszik vissza János. – Csak annyit tudtunk, hogy ez valami egzotikus növény, amit az Egyesült Államokban termesztenek, de Magyarországon nem.

Az egész vállalkozás kudarcot vallott. Tavasszal sokat esett, és a nyár se volt kedvező. A gumipitypangokat kimosta az eső. Az apámat emiatt végül behívták egy bírósági meghallgatásra.

János fiatal újságíróként jobbnak látta, ha ő megy el képviselni a családot, azt remélve, hogy valamivel kedvezőbb irányba terelheti az ügyet. A bíróság talán engedékeny lesz. A tárgyaláson azonban a szigorú tisztviselők ellentmondást nem tűrően felolvasták a határozatot, és már el is küldték Jánost – de előbb még kiróttak a rájuk egy meglehetősen magas, 1700 forintos bírságot. A család el volt keseredve. Nem csak teljes szegénységbe taszították őket, de most már bűnösek is voltak a meglehetősen haszontalan gumipitypang-ültetvény elhanyagolásában.

Esélyt sem adtak, hogy megvédjem magam – emlékszik vissza János. –, sajnálom, hogy nem volt bátorságom felszólalni. El akartam nekik mondani, hogy milyen szerencsétlen ötlet Magyarországon gumipitypangot termeszteni.

Néhány hónappal később, mikor János elhatározta, hogy megszökik Magyarországról, ennek a tapasztalatnak a keserű emlékei serkentették abban, hogy vízzel teli árkokat ugorjon át vagy kerülgesse őket a teljes sötétségben – útban egy ésszerűbb élet felé.

Az élet Nyírbélteken
János és az öccse, Károly földműves családba születtek Nyírbélteken, e középkori eredetű településen a Nyírség déli részén. Szó szerint nagyon közel voltak egymáshoz, hiszen az év nagy részében az egész család egyetlen szobában élt. Nem engedhették meg maguknak, hogy egy szobánál többet fűtsenek a hideg téli hónapok alatt.

János apja 50 hektár, nehezen művelhető földet vett haszonbérletbe az egyháztól. Amikor a kommunista rezsim átvette a hatalmat Magyarországon, a birtok mérete miatt kuláknak bélyegezték a családot. A magántulajdonban levő földek tömeges államosítása után kényszerítették őket, hogy belépjenek a termelőszövetkezetbe.

Ezen a vidéken nem sokat ért a föld, – emlékszik vissza Károly – mert a talaj köves és dombos volt, ráadásul háromszáz kilométerre feküdt a fővárostól.

– Az emberek nehéz körülmények között éltek ezen a környéken; tényleg nagyon szegények voltak.

Az élet még akkor sem vált könnyebbé, mikor az 1950-es évek elején elkezdtek feloszlani a termelőszövetkezetek. A családnak a korábban kisajátított földért cserébe egy silányabb földdarabot adtak, tíz kilométerre a falutól, ami nem volt elegendő ahhoz, hogy javítsanak a sorsukon.

Jánost egy jóhírű iskolába íratták be Hajdúböszörményben, ahol kollégiumban lakott. A napjaik szigorú fegyelemben teltek, reggel hatkor keltek, hogy testmozgással kezdjék a napot, esetleg gyalogoljanak a hóban vagy fekvőtámaszokat végezzenek. Ezután egy óra csendes tanulás következett a reggeliig, ami két szelet mézes kenyérből és kávéból állt. Népdalokat és kommunista indulókat énekeltek a „rohadt kulákokról, akik felhalmozzák a készleteket és elrejtik a nép és az ország elől”.

Ez a rendszer elméletben olyan szép volt – emlékszik vissza János. – A jelszavak: egyenlőség, testvériség, a jelmondat, hogy mindenkinek megvan a joga az alapvető szükségletekhez és igényekhez – mind csodálatosan hangzottak.

– De amikor hazatértél, minden másképpen volt. Számunkra a legszörnyűbb élmény az volt, amikor hazalátogattunk Kanadából nyaralni és rájöttünk, hogy a családom és a szomszédjaik milyen szegénységben élnek.

Egy másfajta élet reménye
János apja azt szerette volna, hogy a fia egy napon átvegye a gazdaságot, de az anyja érezte, hogy János erre nem nagyon hajlik. A fiú verseket és novellákat írt, a képzelete valahová a nyírbélteki köves földeken messze túlra repítette. Író szeretett volna lenni, és szívbemarkoló történeteket írni a falusi emberekről.

Mikor az érettségi után hazamentem, megmondtam anyámnak, hogy újságíró szeretnék lenni – emlékszik vissza János. – Az anyám figyelmeztetett, hogy az apám iszonyú dühös lesz, ha megtudja. De amikor az apám hazajött, azt mondta, végül is ez nem egy rossz foglalkozás.

János hátrahagyta a gazdaságot, és Budapestre ment egyetemre, ahol újságírást tanult. Egy nap, mikor egy feladaton dolgozott, kezébe akadt néhány újság az 1930-as évekből, és akkor hirtelen megértett valamit.

- Megtaláltam az apám írásait az egyik újságban – emlékszik vissza –, akkor jöttem rá, hogy életének abban a szakaszában neki is hasonló ambíciói lehettek, mint nekem.

Az apja sosem beszélt magáról és még csak nem is volt különösen jó történetmesélő. De amikor János rátalált ezekre az újságcikkekre, megértette, hogy azon az úton jár, amin egyszer már az apja is elindult.

1956 októberében János gyakorlaton volt Nyíregyházán, egy helyi újságnál, a Néplapnál. Ma is emlékszik, hogy az értelmiség bizonyos köreiben már hónapokkal a forradalom kitörése előtt merész szellemiségről tanúskodó gondolatok bukkantak fel. – Az értelmiséggel kezdődött minden – emlékszik vissza János. – Elővették a nemzeti drámáinkat, például Madách Imrétől Az ember tragédiáját, Katona Józseftől a Bánk bánt. Azután előkerültek még színdarabok Rákócziról, Kossuthról, Széchenyiről, Görgeyről.

– Újra felfedezték a magyar kulturális értékeket. A népi írók, mint Csoóri Sándor, Végh Antal és mások sorozatot írtak a magyar vidékről, mely monográfiákban Magyarország felfedezése c. sorozatban jelentek meg. Elözönlötték a falvakat az írók, újságírók, költők, akik lesújtó történetekkel tértek vissza arról, hogyan élnek valójában az emberek.

János Budapesten eljárt a Petőfi kör összejöveteleire, ahol értelmiségiek gyűltek össze kritikus hangvételű vitákat tartani a kormányzatról és a reform kérdéseiről. Mikor János Nyíregyházára költözött, ahol gyakrolóévét töltötte, magával vitte a kor bátor szellemét.

János emlékszik, mennyire bátornak és vakmerőnek tartotta magát, mikor leadott egy cikket arról, hány friss diplomás kapott munkát az egyetem után: a kutatás eredménye szerint negyven százalékuk volt munkanélküli. Mikor leadta a történetet, nem volt biztos benne, milyen fogadtatásban részesítik majd a szerkesztők.

– Mi voltunk az első felnőtt generáció abban a rendszerben – emlékszik vissza – és ott volt az a sok munkanélküli fiatal.

Az egyik szerkesztő vállalta a kockázatot és leközölte a cikket. Ezután a főszerkesztő dühösen rontott ki az irodájából: „Hogy írhattál meg ilyesmit, még ha igaz is?” – kérdezte. János félt, hogy feljelentik, mint felforgató újságírót. Néhány nappal később azonban a főszerkesztő, a fővárosból hazatérve, odafordult Jánoshoz és azt mondta neki: „Tudod, nem is volt olyan rossz a cikked.”

János meglepődött, ugyanakkor büszke is volt magára, hogy fel mert szólalni – és hogy ezt értékelték is. Később megtudta, hogy a cikkét felolvasták a Kossuth rádióban, és kisebbfajta szenzációt keltett.

Károly a bátyja árnyékában
Károly a bátyja hírnevének árnyékában élt. Jánost példaképeként tisztelte: a bátyja nem csak jó tanuló volt, de a sportban és a művészetek terén is kitűnt. János volt az első a faluból, aki egyetemre ment, és nagyon nehéz volt a nyomdokaiba lépni. Károly nem nagyon szeretett tanulni, de a bátyja hírnevéből mindig sikerült megélnie.

Károly úgy emlékszik, elégedett volt az életével, bátyjával ellentétben az ő ambíciói nem lépték túl az akkori életkörülményeit. Csak később látta tisztán azt, hogy akkor min mentek keresztül.

– Csak sokkal később jöttem rá, hogy mennyire elképesztően szegények voltuk – mondja Károly. – Abban az időben ezt nem érzékeltük, mert nem ismertünk jobb életet. Mindenki ugyanabban a cipőben járt; alig volt olyan család, akinek akár csak egy kicsivel is könnyebb lett volna.

Az 1950-es években a parasztok nem jutottak pénzhez – emlékszik vissza Károly. – Megfejtük a teheneket, és abból szereztünk egy kis pénzt, hogy eladtuk a tejet.”

De a föld, amin a jószágot legeltették, köves volt és nehezen művelhető. Az állatokat, amiket felneveltek, később levágták és megették, nem nagyon jutott eladásra belőlük. Ráadásul a pénzből, amihez nagy nehezen hozzájutottak, részesedést kellett adniuk a termelőszövetkezetnek.

Az általános iskola befejezése után Károly egy nyíregyházai építőipari szakközépiskolába ment tanulni. Az első évben minden jól ment, amíg elméletet oktattak. A rákövetkező évben azonban a diákok megkezdték a gyakorlati tanulmányokat, ami azt jelentette, hogy munkába álltak. Károly ekkor jött rá, hogy van egy problémája: tériszonya van. Csupán egy métert kellett másznia ahhoz, hogy a kezei remegni kezdjenek, és szédülés fogja el.

Ezután olvasott egy cikket, amelyben felsorolták, hogy az előtte végzett tanulók hol kaptak munkát az iskola után. Ácsként, kőművesként vagy földművesként dolgoztak. „Minek kell ahhoz tanulni – gondolta Károly – hogy kőműves legyek?”

Otthagyta az iskolát és visszament a szüleihez. Az apjával együtt dolgozott a földeken. – Csak akkor kezdtem el igazán élvezni a paraszti életet – emlékszik vissza. – Élveztem azt, hogy megművelek egy földdarabot, és az egész időmet odakint töltöm a mezőn.

Visszatérés egy megváltozott Budapestre
Mire János befejezte a gyakorlatot és visszatért Budapestre, a város teljesen megváltozott. A politikai és filozófiai kérdéseket boncolgató viták már nyíltan és széles körben folytak. Bírálták a pártot, s központi bizottságát a gazdaság tönkretétele és a zsarnoki intézkedések miatt.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után az emberek még ki is mentek az utcára tüntetni a sztrájkoló kelet-német bányászok és a hasonló lengyelországi megmozdulások mellett. Egyes, kivégzett vezetőket jelképesen újratemették, köztük Rajk Lászlót, akit Rákosi uralma alatt, koncepciós perben halálra ítéltek. Az egész országban terjedni kezdett az egyetemisták és főiskolások új mozgalma. Megérett az idő a nyílt lázadásra.

– Dühösek voltunk és becsapottak – emlékszik vissza János. – Rajk kommunista volt, Rákosi mégis kivégeztette. Felvonultunk és jelszavakat kiabáltunk. Még nem olyan határozottan, mint október 23-án, de már közel jártunk hozzá.”

János eljárt a Műszaki egyetemen tartott gyűlésekre, ahol kidolgozták és megszavazták az egyetemisták később elhíresült, 16 pontból álló követeléseit.

– Október 23-ának reggelén kisebb csoportokra oszlottunk és mindannyian különböző gyárakba mentünk – emlékszik János. Társaival az Április 4. Gépgyárba ment, ahol megpróbálták meggyőzni a munkásokat, hogy lépjenek sztrájkba és álljanak a mozgalom mellé. – Tudtuk, hogy a munkások azt gondolják, a semmirekellő egyetemisták és értelmiségiek ki akarják ragadni a kezükből a hatalmat – emlékszik vissza.

Még át sem lépték a gyár kapuját, mikor kijött egy pártfunkcionárius, hogy elküldje őket.

- Hallgassanak ide, elvtársak – mondta a tisztviselő – menjenek vissza az iskolába. Azt ajánljuk, hogy felejtsék el a délutáni tüntetést, mert azt ennek a gyárnak és az összes többi gyárnak a munkásai el fogják tiporni.

Elképzelésük nem egy forradalom kirobbantása, vagy a kormány leváltása volt, ők reformokat követeltek. Az egyetemisták visszatértek, hogy csatlakozzanak az egyre nagyobbra duzzadó tüntetéshez. Addigra a tömeg már elért a Parlamentig: több tízezren gyűltek össze. Az emberek támogatásuk jeléül kihajoltak az ablakokból és tapssal buzdították a tüntető menetet. Sokan közülük a katonai akadémiáról kerültek ki. – Így vált egyre merészebbé és merészebbé a hangulat – idézi fel a történteket János.

Az, ami csak tüntetésnek indult, még aznap forradalommá vált. A Magyar Rádió székházánál kitört a harc. Mikor Budapestre bevonultak az orosz tankok, a háború már két ország, Magyarország és a Szovjetunió között folyt.

Kiábrándultság
Nyírbélteken Károly egy délutánon hallotta meg a forradalom hírét, mikor hazaért a földekről, ahol a kukoricát takarították be. A faluban csak nagyon kevés rádió volt, de a fővárosi események hírei gyorsan terjedtek szájról szájra.

– Az emberek tényleg nagyon örültek neki – emlékszik vissza Károly. – A parasztok között az a hír terjedt el, hogy eljönnek az angolok és felszabadítanak minket a szovjetek uralma alól, és ez reményt adott nekünk.

Amikor a fővárosban kibontakozott a forradalom, János önként jelentkezett, hogy Nyíregyházára utazik és elviszi oda a híreket. Kisebb csoportok szóródtak szét az országban, vidéki városokba mentek, hogy megszervezzék, elmagyarázzák és kezdeményezzék a reformokat. János Nyíregyházán meglátogatta a helyi forradalmi tanácsot és még a kommunista párt egyik gyűlésén is részt vett.

Felszólaltam, és elmondtam, hogy ha ez a párt azt akarja, hogy súlya legyen, vagy tiszteljék, akkor gondos önvizsgálatra lesz szüksége. – A kijelentést hosszas csönd követte.

November 4-én János kinézett a Városi Tanács ablakán, ahol éppen tartózkodott, és két orosz tankot látott meg, amelyek ágyúcsövei pontosan az épület felé voltak irányítva. Felébresztette a társait és egy hátsó kijáraton át elmenekültek. Nagy Imre a rádión keresztül felhívást intézett a világhoz, hogy a kormánya a helyén van és az orosz erők inváziót indítottak meg. Segítséget kért a nyugati kormányoktól. De a segítség soha nem érkezett meg.

- Ekkor már tudtuk, hogy mindennek vége – mondja János. – Nagyon el voltam keseredve. Teljesen kiábrándultan mentem haza.

– Körülbelül három héttel később a tanácselnök üzenetet küldött nekem, hogy tűnjek el, mert párttisztviselőket küldenek, hogy felülvizsgálják a tevékenységemet. Akkor jöttem rá, hogy muszáj lesz elmenekülnöm.

A család megbeszélte a helyzetet, és belátták: Jánosnak valóban el kell mennie. Károly semmit sem szeretett volna jobban, mint a bátyjával, a példaképével tartani. – Mivel vézna és gyenge gyerek voltam, János félt, hogy nem tudnék megbirkózni az út nehézségeivel és nem vállalta a kockázatot, hogy magával visz – emlékszik vissza Károly.

János anyja csomagolt némi kolbászt és kenyeret és a fiú gyorsan elhagyta faluját. Akkor még nem értette szüleit, hogy miért is örülnek a fiúk távozásának. Nem ismerte fel az önzetlenségüket, és Kanadában még évekig keserűen gondolt vissza arra, hogy csak meg akartak szabadulni tőle.

– Később rájöttem, hogy jobb életet akartak nekem. Nem akarták, hogy én is keresztül menjek azokon a szörnyűségeken, amin ők. Bukott háború, eltiport forradalmak, erőszakos tagosítás… – mondja János halványodó hangon.

Mikor a fiatalember visszatért Budapestre, a várost romokban találta. Kétségbeesett a feldúlt, sötét utcák, a súlyosan sérült házak látványától.

János hazaszerető emberként nem nagyon tudta máshol elképzelni az életét, mint szülőföldjén: majd megszakadt a szíve a gondolattól, hogy el kell hagynia Magyarországot. A saját hősei nyomdokaiba akart lépni, s íróvá válni.

December közepén, egy szürke napon János és egy kis csoportnyi barátja a Déli pályaudvaron várták hogy eljöjjön a szökés ideje. Az éjszakát a vasútállomáson töltötték. A karhatalom emberei felszólították őket, hogy igazolják magukat. János azt mondta nekik, hogy vidékről jött fel újjáépíteni Budapestet, és ekkor elengedték. De János újjá aztán semmit nem épített….

Ezután néhány méterre tőle, a szeme láttára vertek meg egy fiatal bolgár férfit, s otthagyták vérző arccal. A férfi azt kiabálta, hogy „ez az átkozott kormány semmire se jó.” Az egyik verőember azt mondta neki, hogy egy semmirekellő bevándorló, és Magyarország egy jobb életet adott neki. „Idejöttél Bulgáriából és most jobban megy a sorod, lehetnél egy kicsit hálásabb is.” – folytatta. A férfi visszaüvöltött neki: „Nem, elmegyek ebből a rohadt országból.” – ezután a karhatalmiak magukkal vitték őt. Nem tért vissza többé.

Mikor eljött a megfelelő pillanat, a fiatalember két barátjával felszállt egy vonatra, amely Hegyeshalomra indult. Egy határhoz közeli megállónál leszálltak, bort vettek és inni kezdtek, búcsút intve Magyarországnak. Tudták, soká látják viszont ezt a földet. Aztán segítőt kerestek, hogy át tudjanak jutni a határon. Először egy szélhámos vette őket „gondjaiba”: órákon keresztül gyalogoltak körbe-körbe céltalanul – János lábán a könnyű nyári cipője volt.

Újrakezdés
Útban nyugat felé János visszagondolt szeretteire, az egyetemen töltött szép időkre. A távozás gondolata vegyes érzelmeket keltett benne. Nem tervezte a szökést, nem állt szándékában elmenekülni. Ugyanakkor ott volt az állandó félelem, amiben éltek, a bizonytalan jövő, és a feje fölött lebegett a bebörtönzés réme, vagy még valami annál is rosszabbé, ami a forradalomban való részvételéért fenyegette. Visszaemlékezett a gumipitypang-termesztés abszurditására és a rettenetes szegénységre, amiben éltek. Folytatta az utat, mert tudta, hogy kételyei ellenére helyesen cselekedett.

De amikor átért Ausztriába, János titokban abban reménykedett, hogy visszaküldik. Honvágya volt, és szégyent érzett, amiért otthagyta a hazáját romokban.

Mikor már biztonságban volt a határ túloldalán, rádöbbent, mekkora űr keletkezett az életében. El volt keseredve, nem tudta, hogyan kezdhetné újra az életét. Mi lesz az újságírói karrierével?

Jánosnak évekbe telt, mire legyőzte borzasztó honvágyát. Megérkezett Montrealba, ahonnan Hamiltonba ment tovább. Itt beiratkozott a McMaster egyetemre, ahol 1961-ben szerzett diplomát történelemből és filozófiából. Majd a torontói egyetemen könyvtártudományból szerzett diplomát. Ezután a manitobai egyetemen kapott állást, a műszaki könyvtár vezetőjeként. Később a kanadai mezőgazdasági minisztériumnak dolgozott, s különböző kanadai városokban volt könyvtáros.

1972-ben János az Albertában levő Lethbridge-be költözött, mert vonzotta a préri és a tágas, nyílt vidék, amely hasonlított arra a földre, amit még fiatalkorában művelt. Itt töltötte az elkövetkezendő tizenkét évet. Ma Victoriában él, a Kanada nyugati partján fekvő meleg oázisban.

Bár János könyvtárosként dolgozott, az írás, szerkesztés és kiadás iránti érdeklődése és szenvedélye nem múlt el soha. A mai napig ír a Kanada-szerte megjelenő magyar lapoknak, műveit a vidéki Magyarországon eltöltött gyerekkorának emlékei ihletik. Ezenkívül alapító tagja volt a Kanadai Magyar Írók Szövetségének és számos antológia létrehozásában működött közre. Egy bögre tej címmel megjelentetett egy novelláskötetet is, amelyben fiatalkori élményeiről és a Kanadában élő magyarok életéről ír.

Az elvesztett testvér
Károly megsiratta bátyja elvesztését. A forradalom előtt mindig ünnep volt, mikor János hazajött az egyetemről. Most nagyon sokáig nem volt módja hazatérni, és ez a család minden tagjának fájdalmat okozott.

Nehéz volt elviselni – mondja Károly. – Mivel nagyon szegény család voltunk, jobban összetartottunk, mint mások.

De minden nagyon nehéz volt. Amikor elment, az olyan volt számomra, mintha meghalt volna, mintha a számunkra meghalt volna.

– Nagyon sokáig tartott, mire el tudtuk fogadni a hiányát – mondja Károly. – A mai napig fáj a seb, amit a távozása okozott. Hiányoztunk neki, és ő is hiányzott nekünk.

A család annyira büszke volt Jánosra és annyira szerette, hogy talán csak egyetlen módja volt annak, hogy továbblépjenek: ha meggyászolják őt. János elment és csak nagyon soká térhetett vissza, sok évvel azután hogy amnesztiát hirdettek azoknak, akik részt vettek az 1956-os forradalomban. János az évek során többször is meghívta öccsét Kanadába, de Károly nem tudta leküzdeni tériszonyát.

János 1978-ban tért először haza Magyarországra, több mint húsz évvel azután, hogy átlépte a határt a változások idején.

- Bár bennem élt a honvágy, féltem visszamenni – emlékszik vissza János. – Külföldi antikommunista újságokat olvastam, amelyek fényt vetettek az embertelenségre, kinzásokra, kivégzésekre, hogy az ember irtózattal gondolt az országra. Ez közrejátszott abban, hogy annyi évig nem tértem haza.

- Az otthon iránti honvágy azonban fel-felcsillan az ember lelkében még manapság is – tette hozzá révetegen.

In Andrew Princz: Bridging the Divide: Canadian and Hungarian Stories of the 1956 Revolution / Ötven év távlatából: kanadai és magyar történetek az 1956/os Forradalomról. Budapest: OntheGlobe.com, 2006. pp. 93-105.

* * * *

Egy bögre tej

Máté Imre: Életképek a tirpákokról

Miska János írásművészetét költői szabadság és riportszerű szubjektivitás jellemzi. A költészet szabadsága nélkül nincsen művészet. Miska elkötelezetlen író, de a költői szabadsággal nem él expresszionista értelemben. Témái impressziókon alapulnak. Ítéleteit józan objektivitás jellemzi. A riportszerűség jellemző írásaira, ebben rokon a népi írókkal, az elevenekből Szabó Zoltánnal, a holtakból Veres Péterrel. A riportszerűség azonban nem csupán stílus nála. Alaposan szemügyre, vagy fülügyre véve előadásmódját a nyírségi paraszt eszejárása jellemzi. Érti is a nyírségi paraszt gondolkodásmódjának minden csinját-binját. ,,Sulina Jóskában” a nyírségi paraszt egyik jellegzetes típusát, a komótos, csöndes tirpákot, a jó palóc nyíri ikertestvérét nem kisebb hozzáértéssel alkotta meg, mint Krúdy a nyírségi kurtanemesét.

Miska e kötetében három világ elevenedik meg. A háború előtti magyar, az ,,úri Magyarország” kategorizált nyomorával, pl, az ,,Egy bögre tej”-ben. Az említett Sulina Jóskában a marhavész jellegű falusi népidemokratizálódás, a rendszer tipikus falusi alakjaival, Verebész elvtárssal, kinek muszáj osztályharcot vívni, de nincs kivel, aztán Törzsőrmester elvtárssal, kinek vonalas szigorát kisüstön-főtt pálinkával enyhítgetik, Csapó elvtárssal az új rendszer uradalmi mintájú hajcsárával, a sors csapásával a csöbörből-vödörbe jutott népen. ,,Hazajáró”-ban a baloldali romantikában szenvedő, ugyanakkor haszonvadász amerikai magyar fölött tör pálcát a jó tirpák megbocsájtó szigorával. Régi Magyarország... Új Magyarország... Új Világ. Sok élmény édes mustája még nincs teljesen kiforrva, de Miska jó ígéret. Szerkesztésmódja, nyelvezete még sok kifogásolni valót hagy, de a mérleg Miska János javára billen. Jól ír, élvezetesen, érdekesen. Nyert vele irodalmunk. Könyvét Szeberényi Uta rajzai díszítik. Nem tudom, látott-e Szeberényi Uta valaha is tirpákot, vagy a Szentlélek vezette kezét, mert igazi nyírségieket rajzolt. Ilyenek illenek Miska könyvébe.
In: Nemzetőr (1970, július-agusztus): 8.

Simon Lajos: Ismertetés

[…] Gondolatban hazaszállok az otthoni temetőkertjeink virágdíszes, puszpánggal ékesített sírhantjaihoz. Segít az emlékezésben, a felidézésben Miska János Egy bögre tej című gyűjteménye. A fákon félve megbújik egy-két falevél, szomorúságát eltakarja az őszi eső egyhangú kopogása. Az átlátszó sűrű esőfüggönyére rátelepszik az idő, úgy, mint a mindenszenteki vásárosokra halottak estéjén. Körülvesz az enyészet dohos levegője; sipol a tüdőnk, de fújjuk a nótát, mintegy felejtésként. Aztán meglapulunk a kemény kéz mindent elsöprő erejének megsejtése után, riadalmunkban már ott bújdokol az erőstől való félelem. Nincs menekvés a ,,ma nekem, holnap neked” örök törvénye elől.

Miska János novelláskötete úgy hat rám, mint a saját falum emléke. Elevenen tükröződik, életre kel a magyar falu képe. Mert a falusi lélek nem nyílik ki a kíváncsiskodók előtt. Ott kell élni köztük, ott kell születni, hogy megelevenedjenek előttünk a Sulina Jóskák alakjai. Emberábrázolása kitűnő. Élményei riportszerűek, lebilincselők. A külföldi magyar olvasó ha a kezébe veszi a fiatal szerző művét, hosszú időn át nem menekülhet hatása alól, mint ahogy a sorok írója nem menekülhetett.
In: Kanadai Magyar Újság (1971)

Lajossy Sándor: Egy megkésett recenzió

Már a címe is sokat mond azoknak, akik ismerik Miska János írásait. Én A magunk portáján című válogatott esszéi olvasásakor figyeltem fel arra, hogy mennyire következetes és igényes tárgyával kapcsolatban. Az Egy bögre tej-ben életszülte beszámolókat gyűjtött kötetbe, apja emlékének ajánlva a novellákat. A kötet tizenöt írást tartalmaz 140 oldalon. A szerző történeteinek mély pontjait Szeberényi Uta több helyen rajzokkal emelte ki, mert szívesen eleveniti meg a szerző diákkorának vidéki sajátosságait, hiszen nem egy eseménynek volt a szereplője. Ilyen a ,,Mindenszenteki vásárok” népies leírása, melyben a kupec-világ eredeti nyelvezetével gazdagítja irodalmunkat. Búcsújárásra is emlékeztet.

Nagyszerű elbeszélés ,,A templomjáró krónikája”, melyben az örök ifjúság kissé cinikus visszaemlékezésével beszélteti a felnőtté serdült fiút. Asztaltársa, az idősebb, bajuszos férfi megosztja gondolatait és elvezeti a megoldáshoz, a családi élet szükségességéhez. Vagyis előtte áll az élet... A címadó novella, ,,Egy bögre tej” a vidék téli estézőinek megbeszéléseit villantatja fel kis közösségi életük főbíróválasztásának lázában, melyben a megválasztott Papp Miklós hirtelen megváltozik. Pontosan Miskáékkal szemben, pedig Miska papa szorgoskodása nélkül aligha lett volna főbíró. Így az egy bögre ingyenes tejhez az egykori kisdiák, a szerző, csak akkor jut hozzá, ha marad. Egészen rendkívüli Sulina Jóska és családjának a társadalomból való kiútálása és megbecsülése! Hasonlóan érdekes és kedvesen elgondolkoztató az egykori kis Gibisz, ,,A diplomás” esete is az idegenbe szakadt értelmiségi magyarról.

A ,,Hazajáró”-ban pompásan mutatja be a mindig segíteni kész, téridegenné vált jóakarót, aki konokságában mindig ugyanaz marad. Nekem azonban a ,,Betlehemi játék” tetszik legobban! Az az őszi magyar szokás, amely Karácsony előtt Krisztus Urunk születésére emlékeztet bennünket. Kétezer év alakította ki és hozta szívünkhöz annyira közel, úgy, ahogy Miska János is leírta. A kétcsillagos novellák közül ,,Faulkner órája” a szellemes, okos árverezőt állítja elénk, aki furfangos ajándékozásaival bűvöli el vevőit és gazdagszik meg rajtuk. A beígért Faulkner órájára várakoznia kell a szerzőnek, mint ahogy a ,,Tehetségi vizsga” vesztese is ő, de édesapjának volt igaza: ,,Az ember sorsát nem Kisvárdán irják!”

Bizony, Miska János ebben a munkájában is maradandót nyújtott és ezért joggal nevezhetjük őt az élet nyertesének. Az is. Több ilyen írást várunk még tőle.
In: Nyugati Magyarság (1983, augusztus)

* * * *

A magunk portáján: Válogatott írások

Ludányi András: A magunk portáján

A könyv szerzője, akinek a neve az Egy bögre tej c. novelláskötetének, valamint az általa szerkesztett Kanadai Magyar Írók Antológiának beajánlása, továbbá több írásának közlése révén az ITT-OTT olvasói előtt ismertté vált, most tízévi irástermékéből, újságcikkek, esszék és beszédszövegek formájában ad közre egy válogatott gyűjteményt, elegáns külsővel és értékes tartalommal. A magunk portáján cím exkluzivitást: kanadai magyar problémákat jelent, de mivel az általános életjelenségek megnyilatkozása a külföldre szakadt magyar egyének és társadalmi csoportok körében igencsak hasonló, így akár az Egyesült Államokban, akár Ausztráliában, vagy bárhol a földkerekség magyarlakta területén találunk ezekben az írásokban magunkra vehető és megszívlelendő igéket.

Miska János kiváló stiliszta, elfogulatlan kritikus és józan ítélőképessége meghazudtolja életkorát. A magyar életproblémákat oldozgató elképzelései, tervei az adott emberi és matériális lehetőségek gondos felmérésén alapulnak s higgadt megfontolással utasít vissza minden szélsőséges és az egység rovására menő kísérletezést. Értékes írásaihoz, valamint a magyar irodalom és közélet terén kifejtett önzetlen szervezői, kutatói és műfordítói munkásságához őszinte örömmel gratulálunk.
In: ITT-OTT 7, no. 5 (1974)

Domokos Sándor: Új könyv

Új könyv került ki a nyomda kemencéjéből. A frissen sütött, jószagú ízletes magyar kenyérhez tudom csak hasonlítani ezt a gyűjteményt. Írója, Miska János nem ismeretlen a magyar olvasótábor számára. Nekünk, kanadai magyaroknak meg különösen jelentős a neve. ő az, akinek fáradhatatlan munkássága csokorba köti az ideszakadt magyar alkotók gondolatait. Nélküle szegényebbek lennénk. A magunk emlékei, a jövő felmérésének bizonytalansága, félreismert magyarságunk szomorúsága, új hazánkhoz fűződő hálánk melegsége és ugyanakkor az ősi gyökerek elszakításának fájdalma mind benne cseng Miska János írásaiban. De bele illene ez a könyv az otthoni magyarság kezébe is. Mily szemfelnyitó volna otthon egy ilyen kötet! Mennyire más fényben látnák az 56-os magyar fiatalt – nem a kispolgári üldözöttet, nem a nagyhangú ,,szabadságharcost,” hanem azt a barázda mellől felkerekedő ifjút kellene látniuk, aki nem fél otthagyni a múltat maga mögött azért, hogy megkeresse túl az Óperencián is a szabad szó hazáját.

Ahogyan a hal is csak a vízben élhet meg és a szárazra dobva elpusztul, úgy az író is csak a szólásszabadság környezetében válhat igazi íróvá. Ezért kellett Miska Jánosnak 1956-ban eljönnie otthonról, mert a benne csirázó író nem tudott megalkudni. Tisztán és élesen rajzolódik ki írói moralitása az ,,Egy ellentmondásos költeményről” című esszéjében. A könyv ugyanis esszék sorozata. Aki elolvassa, sok értékes gondolattal és adattal lesz gazdagabb. Nálam is nagy hézagot pótolt a kanadai angol nyelvű irodalomról szóló értekezése. Minden témájában az új és a régi haza problémái kerülnek feldolgozásra. A felülemelkedettek érzelmi tisztaságával tudja egységbe foglalni a kettőt. Felismerte az élet nagy matematikai formuláját, mely kimutatja, hogy bármennyi negatívumot adunk is össze, abból soha nem válik pozitív érték!

Olyan ez a könyv, mint a jó magyar kenyér, nem tudunk betelni zamatosságával, jóízével. Aki nem kóstolja meg, maga veszít vele. Ezért legalább mi, akik tehetjük, vegyük a kezünkbe és élvezzük ízét, zamatát, hangulatát.
In: Nemzetőr (1974. November)

Juhász József: A magunk portáján

Most jelent meg Miska János válogatott írásainak gyűjteménye. A kötet kristálytiszta magyarságával, egyetemi színvonalú szerkesztésével, különleges mondanivalójával olyan érzést, élményt kelt az olvasóban, melyre az idegenbe szakadt magyarság örömmel vagy keserű szájízzel, büszkeséggel vagy piruló arccal gondol. Ezt a gyűjteményt a felvetett alapvető problémák tárgyilagos elemzése, az elevenig ható hozzáértés, s nem utolsó sorban a szókimondó író őszinte állásfoglalása teszi értékessé. Ennek illusztrálására hadd álljon itt a Széchényi Társaság torontói konferenciáján elhangzott beszéde befejező mondata: Ime ezek vagyunk- szegények és tehetősek, asszimilánsok és hazafiak, visszavonultak és agresszivek, de mindenek felett – Kanadában élő magyarok!

Könyvében nem dicsér mértéken felül senkit, észrevételeivel nem bunkóz agyon egyetlen lelket sem. Véleményét az igazmondás trapézán oly ügyesen egyensúlyozza, hogy azzal nem lehet vitatkozni. A csokorba gyűjtött írások akkor is mesterművek, ha azokat hellyel-közzel a bogarászó nyelvőrök, történészek, irodalmárok bonckés alá vennék. Írónkat nem a vitatkozás sarkallja, hanem az egyéni vélemény kinyílvánitása. Egyik remekbe szabott cikkében azt irja: ,,Én azt vallom, a magyarság jó hírnevét nem a korrigáló, fél évszázad múltán mentegetődző folyóiratok teremthetik meg, hanem mi, valamennyien, egyéni szorgalmunkkal, mindennapi jótetteinkkel...”

A 120 oldalas kötet nemcsak elvi kérdéseket tárgyal, hanem az írásokban fel-felbuggyan az író hazaszeretetének megkapó tükröződése, amely egyben a jelenhez, az új hazához is forrasztja őt. Nála szebben, markánsabban talán senki közülünk nem mondta el ragaszkodásunk kézzelfogható bizonyítékát: ,,Engem közel két évtized után is hátborzongató gyönyörűséggel tölt el a préri naplemente. Olyan az, mint a robbanásra kész vulkán. Az esti órákban elcsendesül a munkából hazaigyekvő népek zaja, haragos-vörösben úszik az ég alja, s tele van a légkör robbanó elektromos erővel...”

Miska János kerüli a nagy szavakat. Kétéltű ő is, mint a pingvin, annyi különbséggel, hogy a magával hozott szellemi és irodalmi értékeket Kanada egészében oldja fel, s annak leszűrt tartalmát adja az ideszakadt magyarság kezébe. K.D.-nak írt válaszlevelében eképp nyilatkozik: ,,Sírkert vagy bölcső, nevezze ki minek akarja, mi itt teremtünk magyarságot a semmiből, hazai testvéreink igyekezeténél nem kisebb gigantikával...”
In: Nemzetőr (1974. június)

* * * *

Canadian Studies on Hungarians

Fejős Zoltán: Ismertetés

Kanadában 1986-ban ünnepelték meg az első magyar telepesek érkezésének századik évfordulóját. Több város, így Esterhazy, Lethbridge, Edmonton magyar egyesületei emlékünnepélyeket tartottak, visszaidézték a zord kanadai préri első magyar pionírjainak küzdelmeit. A jubileum alkalmából különféle kiadványok láttak napvilágot. A torontoi Hungarian Studies Review például egy külön számot szentelt a kanadai magyarság történetének. Ez évfordulóra készült el Miska Jánosnak a magyar vonatkozású kanadai publikációkat feldolgozó értékes bibliográfiája, amit a multikulturális minisztérium anyagi támogatásával a reginai egyetem adott ki.

Az 1957 óta Kanadában élő szerző – szűkebb szakmáját tekintve agrártudományi szakbibliográfus -, a kanadai magyar kulturális élet fáradhatatlan szervezője. ő az alapítója a Kanadai Magyar Írók Egyesületének, három magyar és két angol nyelvű antológiát szerkesztett. A hungarológia egyik ágát a Magyarországgal és a magyarsággal foglalkozó történeti, gazdasági, kereskedelmi, politikai írások, továbbá az egyetemes magyar irodalmat tárgyaló művek alkotják. E hungarológiai kutatások létrejöttében lényeges szerepük a magyar származású szakembereknek volt. A művek értéke persze változó, a hun-magyar azonosságot bizonygató és másféle őstörténeti csodabogaraktól a politikai vitairatokon át a történeti monográfiákig, irodalomtörténeti értekezésekig terjed. Meglepő viszont, hogy ez a hungarológia idehaza teljességgel ismeretlen, hiszen a kanadai (magyar) kutatók eredményeiből a magyarországi fórumokon semmi nem látott napvilágot. Igaz, néhány műnek idehaza is volt némi visszhangja, mint a montreáli László T. László – a bibliográfiában nem szereplő - kötetének, amely a második világháború alatti magyar katolikus mozgalmakat ismerteti.

A ,,kanadai tanulmányok” terjedelmes hányada a kanadai magyarokkal foglalkozik. A bevándorlás hullámait, a lokális csoportokat, a szervezeti-egyesületi-egyházi életet, az asszimiláció kérdéseit a történészek, szociológusok, néprajzosok és pszichológusok vizsgálták. A ,,pionírkorszak” mellett különösen az 56-sok letelepedésére, beilleszkedésére irányult a figyelem. Mindezen kutatások eredményeit és forrásait bőséggel tartalmazza a bibliográfia. Imponálóan gazdag a szépirodalom adattára, s igazolni látszik a szerző többször hangoztatott véleményét, hogy a mai kanadai magyarságot a szellemi megújhodás jellemzi. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a kanadai magyar irodalom egyre értékesebb művekkel gyarapszik, s a műfordítások, illetve az angolul született alkotások révén mind sikeresebben gazdagítja a kanadai irodalmat. A hazai olvasót nem is a már ismert szerzők mellett feltűnő új nevek, a hozzánk el nem jutott kötetek lepik meg, hanem az angol nyelvű címek sokasága. Ki tartja nálunk számon például a klasszikus John Marlynt, aki gyerekként került Nagybecskerekről Winnipegbe? Az 1957-ben megjelent Under the Ribs of Death (A halál szorításában) című regénye a kanadai széppróza kiemelkedő alkotása. A szerző a húszas évek bevándorlóinak a szorított asszimilációját egy fiatalember, Hunyadi Sándor Alex Hunterré alakulásán mutatja be.

Miska János igyekezett a mai irodalom előzményeit is feltérképezni. Gondos anyaggyűjtése ellenére számolhatunk elfeledett művekkel, köztük a Károlyihoz, Jászihoz közel álló Czakó Ambrus alakja pár évtized alatt kikopott a kanadai magyarság emlékezetéből. Sem angol nyelvű könyveiről, sem ,,Az ember tragédiájá”-hoz írott bevezetőjéről nem tud a bibliogáfia. Elfelejtődött lapja, a Tárogató is, mely a negyvenes évek derekán helyet adott Jászi több tanulmányának. A bibliográfiák tulajdonsága, hogy ritkán teljesek. Így Miska János munkáját is kiegészíthetnénk, a szerző azonban nálunk ismeretlen forrásmunkák, elérhetetlen kanadai információs rendszerek feldolgozásával értékes kézikönyvet készített. Méltóképpen összegezte a magyarságkutatás egy távoli ágának eredményeit és az egyik jelentős nyugati magyar diaszpóra életútjának dokumentumait.
In: Élet és Irodalom No. 11 (1988. márc. 11)

Dénes Elemér: Könyvek a kanadai magyarokról

[…] Kanada magyarsága a múlt évben ünnepelte bevándorlása centenáriumát. Jelenlétünk érezhető a befogadó ország társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai életében egyaránt. Virágzó magyar közösségek, iskolák, egyházi felekezetek, kultúrotthonok működtek és működnek ma is szerte az országban. Magyar származású tudományos kutatók, írók és egyéb magánvállalkozók tekintélyes eredményeket értek el. Mégis, a kanadai történelmi forrásmunkákat lapozgatva elég kevés maradandó alkotást találni az angol és francia nyelvű dokumentumok között. Feljegyezték már mások is, hogy Kanada szociológusai, néprajzosai, történészei vaskos kötetekben adóznak ez ország bevándorlóinak, a szláv, a germán, a skandináv, a baltikumi eredetű népeknek, a magyar bevándorlók azonban nagyon sok esetben még a szóban forgó kötetek lábjegyzeteiből is kiszorultak.

Ezt a történelmi mulasztást igyekszik pótolni néhány magyar származású kutató, köztük Dreisziger Nándor, Kovács Márton, Papp Zsuzsa, Patrias Carmela, Bisztray György, Miska János. Ez utóbbi bibliográfus sok évi kutatás eredményeként gyűjtötte össze a magyar vonatkozású kanadai forrásmunkák anyagát, s az angol, francia és magyar nyelvű könyvek, monográfiák, disszertációk, tanulmányok bibliográfiai adatait kellő annotációkkal ellátva elérhetővé tette a hungarika tudománnyal foglalkozók számára. A 245 oldalas, szép kiállítású könyv magába foglalja a kanadai sajtó listáját, a magyarságra vonatkozó országos és tartományi levéltárak anyagát, a magyarokkal foglalkozó angol és francia nyelvű regények listáját, valamint a kanadai magyar irodalom alkotásait, beleértve az írók életrajzát s a róluk szóló tanulmányok adatait. A bibliográfia hasznosságát növeli a név és tárgymutató. […]
In: Nyelvünk és Kultúránk 81 (1991. márc.)

Bali Brigitta: Miska János két könyvéről szeretettel

Miska János bibliográfiája a kulturális perspektívák legjelentősebb gyűjteménye, melyet új otthonteremtésük időszaka alatt a magyarok adtak Kanadának. Sőt mi több, e könyv a legteljesebb listáját nyújtja a Magyarországról és a magyarokról szóló kanadai írásoknak, melyek a bibliográfia első részét alkotják, míg a második rész a magyar-kanadaiak által és a róluk írt sokrétegűen gazdag anyag jegyzékét tartalmazza. A könyv egészét véve remek példa Kanada többkultúrájú jellegére: a mű kiadását a federális Államtitkárság Igazgatósága tette lehetővé.

Az ,,új felvilágosodás” orosz jelszavakat világsikerré hangosító éveiben ez a bibliográfia a történelmi-szociológiai munkára vonatkozó alaposan szerkesztett annotációkkal megvilágosítja azt a rejtett igazságot, hogy a ,,peresztrojka” nem a Szovjetunióban vette kezdetét, hanem a fájdalom-gyötörte Magyarországon, amely oly hosszú időn át szenvedett orwelli szövetségesének ,,testvéri támogatásától.” A Keleti Blokk úgynevezett ,,glasznosty”-éráját jóval megelőzve Magyarországról keltek szárnyra a szabadság fényes szellői. Miközben a nyugati hírközlés naponta járja a bókokat, ,,Kelet-Európa legizgalmasabb országának” nevezte hazánkat, az igazság sokkal szimplább és egyben szövevényesebb. Magyarország mint eredendően szabadságszerető és bár megtöretett, de függetlenségét akarásában meg nem törhető nép otthonát csak nemrégiben fedezte fel a Nyugat, amikor figyelme a második világháború utáni évek valóságos tényei felé fordult, amiket a szovjet diktatúra igája alatt nyögő keleteurópai csatlósállamoknak sokáig sikerült eltussolnia.

Az annotációk közül számos vonatkozik olyan könyvekre, melyek felfedik a különösen érzékeny helyzetben lévő emigránsok élményeit – talán ez a témakör keltheti a legjobb érdeklődést, kiváltképp a bevándorlók előtt kapuját kitáró Kanadában. Miután Miska János bibliográfiája megjelent, még ugyanabban az évben az olvasók elé került Bisztray György Hungarian-Canadian Literature című könyve, az emigráns irodalom szocio-pszichológiai elemzése. E könyv, mintha Miska János óriástérképének egy ujjbökésnyi pontjára irányított mikroszkóp lenne, életnagyságúra nagyítja a Miska mappáján láthatatlanságba vesző részleteket. […]

Kanada ártatlan ifjú a sokat megélt államok között, mely jóformán semmi ismerettel nem bír – mondjuk, hogy szerencséjére?! – az európai államok véres történetéről. Ezért is volt nehéz számára adoptálni a boldogtalanságot, hivatlan vendégeinek szomorúságát és kielégületlen ambícióit, ami talán megmagyarázza, miért voltak-e bevándorlók ,,persona non grata”-ként kezelve Kanada történetének bizonyos szakaszában. Mindazonáltal, az együttélés kölcsönösen gazdagító kapcsolattá változott – tanúságtétel erre Miska János bibliográfiája.

Ez a szigorú szerkezetű, ezért könnyen kezelhető bibliográfia, mint az annotált anyagok össz-egésze tükröt tart a kanadaiak elé, valódi arcukat mutatva kendőzetlenül, egyúttal alkalmat nyújtva nekik a szükséges önbecsülésre, ami e növendék nép számára identitástudata kialakításához nélkülözhetetlen. A kivonatolt könyvek közül jópár a kanadai magatartás jó és rossz jellemzőinek élethű lefestése.

Miska János bibliográfiája rendkívül előnyös lehetőség a Magyarországon élő magyaroknak, hogy informálódjanak, emigráns honfitársaik közül, kik és mely könyveket írtak a nemzet életének legfontosabb történelmi eseményeiről. Habár az otthonmaradottak tanúi és túlélői egyben e forradalmi változásoknak, mégis, csupán az elmúlt egy-másfél évben kezdtek birtokába jutni részletes, korrekt és torzítatlan adatoknak. Korábban el kellett fogadniuk (ha nem fogadták el, ez mit sem változtatott az agymosás mesterlegényeinek szándékán) a hazugságokat ezeréves történelmünkről, és viszonzásul magasztalni kellett a ,,Nagy Testvért,” dicső szövetségünket, akihez a ,,megbonthatatlan” barátság (tipró) láncai fűztek több mint négy évtizeden át.

A Miska János által listára vett (és angolul írt) könyvek egy részét kétségtelenül érdemes volna elolvasni (ős)kanadaiaknak is, mivel lévén a szabadságba szerencsésen és ingyen beleszülettek, nem ártana tudatosítani bennük e szabadság elveszthetőségének tragédiáját. A magyarul vagy angolul írt könyvek listáján szereplő többsége pedig a magyarországi magyarok figyelmére volna érdemes, akik most ízlelgetik először azt a szabadságot, ami Kanadában élő honfitársaik mindennapi kenyere, hogy e könyvekből útmutatást olvassanak ki, miként fejleszthetik lehetőségeiket erőteljesebben, hogy végre helyet foglalhassanak a világ szabad népei sorában. E komoly szakmai felkészültségre valló bibliográfia a Magyarország és Kanada között épülő híd újabb erős pillére: alapvető mértéket ad a magyar diaszpórának arra, hogyan szilárdulhat egy közös kultúrába, helyreállítva ugyanakkor a nemzet szellemi egységét. [...]
In: Szivárvány 31 (1990): 182-184.

* * * *

Kanadából szeretettel

Bali Brigitta: Az előző recenzió folytatása

A bibliográfia ,,Feszty-körkép”-tablója után a Kanadából szeretettel című kötet darabjai miniatúrákhoz hasonlítanak cirógató elfogódottsággal megrajzolt arcképeikkel. Az író minden sorában hűséges krónikása a Kanadába települt magyarok immár 100 évessé duzzadt historiájának. Az élethalál harc drámaisága anekdotázó-emlékidéző mesévé szelidülve jelenik meg a lapokon, úgy láttatva az idegen környezethez alkalmazkodás folyamatát, mint egyik írásában Szabó Tibor kandidátus kutató vizsgálta a californiai meleget kedvelő méhek meghonosodásának esélyeit a rideg éghajlatú Albertában. A kötet első része a Kanadában kibontakozott magyar irodalmat tekinti át, felismerve és okosan hangsúlyozva ,,irodalmi termékeink gondos betakaritásának” fontosságát. Minden irodalmi és emberi értéket számba vesz a szerző, rájuk lehelve fényesítgeti őket, hogy írásai vitrinében ékszerezüstként csillogjanak. Miska János The Sound of Time című, általa szerkesztett antológiában így mutatkozott be: ,,I have no need for searching for national identity, for my Canada and my Hungary are what I make them to be...” És gyengéd vigyázatossággal közeledik a dolgokhoz-emberekhez, a világ körülötte napsütötte térré, egy humánus létezés bátorító szinterévé barátságosul.

E karcsú kis könyvnek küzdelmes fennmaradásunk kanadai történetei csörgedező patakként sietnek az elkövetkező idők bibliográfiái tudásösszegező folyamába, ,,idegenbe szakadt hazánkfia” életjeleinek kanadai gyűjteményeibe, mert elbűvölők, mint a megpróbáltatásokat kiállni kényszerülő legkisebb királyfi csodás győzelme hősi kalandok végén. Miska János reménye túlélésünkre indokolt: a bizakodáshoz eggyel több okot munkásságával éppen ő adott.
In: Szivárvány 31 (1990): 182-184.

Adamik Jászó Anna: Kanadából szeretettel

Ez a címe egy kék fedelű kis könyvnek, melynek szerzője egy Kanadában élő magyar író, Miska János. Nekünk szól a könyv – mint ahogy a címe is jelzi -, híradás a kanadai magyar irodalom irányzatairól és a kanadai magyarok életéről, mindennapjairól. Ha nekünk szánta a szerző szeretettel, illik megismerkednünk tartalmával: fogadjuk hát hasonló szeretettel.

A könyv Miska János 1975 és 1985 között írt válogatott tanulmányait, esszéit és riportjait tartalmazza, a Kanadai Magyar Írók Szövetsége adta ki Ottawában, 1989-ben. ,,Az itt közreadott írásoknak főleg dokumentum- és történelmi jelentőségük van, bepillantást nyújtanak a Kanadában élő magyarok szellemi, kulturális és társadalmi életébe” - írja az Előszóban a szerző. A kötet első része nyújt áttekintést irodalmi örökségünkről, a kanadai magyar költészetről és szépprózáról, sőt angol nyelvű szépprózánkról is. Megtudjuk azt is, hogy Miska János egy teljes kanadai magyar bibliográfia elkészítésén dolgozik. A kötet második része riportokat tartalmaz, s témája a magyaroknak Kanadában betöltött szerepe. Ez a riportsorozat minden hazai olvasó érdeklődésére számot tarthat, ezért ezt ismertetem. A riportsorozat cime: Jelenlétünk Kanadában.

A sikerekre mindnyájan büszkék lehetünk. Büszkék lehetünk a korszakalkotó méhészre, Szabó Tiborra, aki Észak-Alberta zord éghajlati körülményei között meghonosította a méheket, s kísérleteire az egész országban felfigyeltek. A genetikus professzor, Rajháthy Tibor egy rádióriport jóvoltából már ismerős az itthoni fiatalabb generáció számára. Kevesen tudják viszont, hogy a soproni erdőmérnöki fakultás 1956-os növendékei Kanadába kerültek, s nem egy komoly beosztásban tevékenykedő tudományos kutató került ki közülük. Annak idején a British Columbiai Egyetemen külön Sopron Divisiont szerveztek számukra. Ezt írja Miska János: ,,A mezőgazdaság és az erdészet néhány kérdésében az ide származott magyar kutatók évtizedekkel előbbre jártak a befogadó ország kutatói előtt. A soproni erdőmérnökök elképedve látták az itteni erdészeti gyakorlatban folytatott rablógazdálkodást. S hogy manapság a kanadai erdészetet gazdaságosság, a kiírtott erdők újra telepítése jellemzi, abban nagy szerepet játszottak a soproniak, a hazulról hozott erdőgazdálkodás hagyományaival. Hasonlóan a környezetvédelemben is élen jártak a magyar kutatók. Rajháthy Tiborék már fél évszázaddal ezelőtt a környezetszennyeződés és a környezetvédelem gondolatával Németh László író és más magyar gondolkodók nyomában.” Ezek a sorok, a kötet többi megállapításához hasonlóan – elgondolkoztatók.

Miska János kötetét hungarológiai szempontból értékes fejezet zárja le: híradás a Torontóban tartott Hungarika konferenciáról (1983); fontos forrásanyag a hungarikák felmérése, a könyvtárak, a levéltárak, a magángyűjtemények, a tankönyvek és egyéb kiadványok számbavétele. A szerző kanadai üzenete nemcsak az itthon élőkhöz, hanem az egész világon szétszóródott magyarokhoz is szól. Közelebb hoz bennünket egymáshoz. Talán ha a jövőben több ilyen üzenetet olvashatnánk – az Egyesült Államokból, Ausztráliából és mindenünnen, ahol magyarok élnek -, közelebb kerülnénk egymáshoz. A kis kékfedelű könyv címe jelképpé válhatna: Kanadából – és mindenünnen – szeretettel!
In: Magyar Nemzet (1989. júl. 22): 14.

Bisztray György: Kanadából szeretettel

,,Miből él?” Avagy eredetiben: ,,What do you do for a living?” Kanadában nem szokás új ismerősöknek munkájukra vagy anyagi viszonyaikra vonatkozó kérdéseket föltenni, de a fenti érdeklődést nem veszik zokon.

Nem tudom, mit válaszolna Miska János a kérdésre, valószínű a körülményektől függne a válasza. Egyrészt az ottawai szövetségi mezőgazdasági minisztérium vezető beosztottja ő, jelenleg az ontárói agrárkönyvtár-hálózat igazgatója, mintegy tucatnyi nemzetközileg méltányolt szakbibliográfia szerzője. Másként a legjobb Kanadában élő magyarnyelvű novellista és kiemelkedő kritikus, aki a hatvanas években megszervezte a Kanadai Magyar Írók Körét, két könyvméretű, kanadai magyar kultúrát feltérképező bibliográfia szerzője, a kanadai magyar irodalom három magyar és két angol nyelvű antológiájának szerkesztője. Anyagilag valószínű ,,hivatalos” állásából él, de szellemi lételeme az irodalom.

Jelen kötet második a maga nemében, az 1974-ben megjelent ,,A magunk portáján,, folytatása, melyet a szerző 1963 és 1973 közt megjelent írásaiból válogatott össze. Ez a gyűjtemény 1975 és 1985 közt megjelent esszéket, tanulmányokat tartalmaz. Időtállóbb az előző kötetnél, és tárgyilagosságánál, adatokkal alátámasztott következtetéseinél fogva különösen érdekes lehet a magyarországi olvasónak, aki a ,,külföldre szakadtakról,, mindeddig lényegesen több futó benyomást, általánosítást, szólamszerű tételt talált az itt megjelent írásokban, mint tényeket.

A kötet erősségét a kanadai magyar irodalmat bemutató tanulmányok képezik. Nemcsak a gyakran ismertetett műfajról: a költészetről, a költők ,,szent megszállottságáról” ír hozzáértően a szerző, hanem a lényegesen kevésbé értékelt szépprózáról is. Ennek megjelenését a harmincas évekre vezeti vissza. 1980-ra kialakult méreteit azzal illusztrálja, hogy az addigra kiadott negyvennégy kötet magyar nyelvű szépprózát a nem angol, nem francia kanadai irodalomban a számszerűleg igen népes német és ukrán nyelvcsoport után a harmadik mennyiségileg legfejlettebb nemzetiségi irodalommá avatja. A prózai művek, főként a regények közismert előállítási és terjesztési nehézségei miatt különösen méltánylandó ez a helyezés.

Egyedülállóak azok a tanulmányok, melyekben Miska a kanadai próza egészének perspektívájából vizsgálja az ország magyar irodalmi vonatkozásait. A John Marlyn, George Payerle, Gabriel Szohner, és meglepően sok más magyar származású szerző által képviselt angol nyelvű prózát Miska a kanadai magyar irodalom második dimenziójának nevezi. Szerinte ezek az írók objektivebben (és hozzátehetjük érdekesebben) mutatják be a ki- és bevándorlást, valamint a valóságot, mint a magyar nyelven alkotók. Ezt annak tulajdonítja, hogy az angol nyelv használata elidegenítést, intellektualizálódást, kritikai távolságtartást eredményez. Talán legkiemelkedőbb e regények sorában John Marlyn ,,Under the Ribs of Death” (A halál szorításában) című, 1957-ben megjelent műve, melyet a kanadai próza egyik klasszikusaként tartanak számon. A két világháború közt Winnipegben fölserdülő, asszimilálódni vágyó Hunyadi Sándor (alias Alex Hunter) szívszorító története a világirodalom kivándorlással foglalkozó regényeinek sorában is megkülönböztetett elismerésre tarthat számot. Ennek ellenére magyar nyelven mindeddig nem jelent meg.

Az irodalomtudományban manapság fölöttébb divatos ,,imagológia” érdekes alkalmazására példa Miskának az a tanulmánya, mely az angol nyelvű, részben magyar szerzőktől származó kanadai széppróza magyar szereplőit tárgyalja. Papp Carrington Ildikó 1982-ben közzétett felmérésére hivatkozva megállapítja, hogy a kanadai irodalom számos magyar regényalakja két kevéssé behízelgő sztereotípia: a ,,szexbomba” vagy a gyorsan beolvadó körébe esik. Miska sajnálatosnak tartja, hogy minél sikeresebb az író, és főként ha magyar származású, annál inkább hajlik az ilyen igazságtalan leegyszerűsítésre.

Míg Miska esszégyűjteményének első felét irodalmi tárgyú tanulmányok teszik ki (melyekből csak a kanadai vonatkozásúakat említettük, jóllehet több foglalkozik a húszadik századi magyarországi irodalom különböző jelenségeivel is), addig a második fele a kanadai magyarság kultúrájának egyéb eredményeivel ismerteti meg az olvasót. 1980 és 1985 közt évről évre haladva, örömmel regisztrálja a magyar kultúra kutatásának izmosodását. Mig 1886 és 1950 közt mindössze 39 (részben vagy egészében) magyar vonatkozású kiadvány jelent meg Kanadában, addig csupán az említett fél évtizedben 392 látott napvilágot. Ezek sorában külön is megemlíti a kanadai magyarság első szakszerű, átfogó angol nyelvű történelmét, a Dreisziger professzor által szerkesztett ,,Struggle and Hope,, (Küzdj és bízva bízzál) című kötetet. Rendszeresen foglalkozik ugyanennek a kultúrcsoportnak történelmével az immár tizenhatodik évfolyamába lépő angol nyelvű szakfolyóirat, a torontói egyetemen szerkesztett ,,Hungarian Studies Review,, (Magyarságtudományi Szemle) is. Konferenciák sora teszi lehetővé a szakemberek találkozását a művelt nagyközönséggel. Ezek közül Miska ízelítőül a torontói egyetem 1983-as Magyarságtudományi Konferenciáját, a Középkelet-európai Társaság 1984-es gyűlésének magyar vonatkozású ülésszakait, és az ugyanezen évben Ottawában állami kezdeményezésre rendezett kongresszust a kanadai magyar és egyéb nemzetiségi irodalmakról. (Kiegészítésül kivánkozik Miska lelkes értesítéseihez az a további két örvendetes fejlemény, hogy a torontói egyetem magyar tanszéke most már rendszeresen szervez háromévenkénti magyarságtudományi konferenciákat, a közbeeső években pedig az 1985-ben alakult Kanadai Magyarságtudományi Társaság tartja rendes gyűléseit. Kanadában tehát minden évben sor kerül egy magyarságtudományi kongresszusra.)

A kanadai magyarság kultúrájának összképét természetesen nemcsak a magyarságkutató szakemberek, hanem a tudományos és szélesebb közösség tevékenysége is gazdagítja. A Nyírbéltekről származó, mezőgazdasági érdeklődésű szerző jogos büszkeséggel mutatja be két írásában Szabó Tibort és Rajháthy Tibort, a kanadai méhészet illetve a gabonanemesítés magyar származású megújítóit. Mint egy évtizedig a nyugat-kanadai Lethbridge lakosa, Miska egészséges lokálpatriotizmussal tárgyalja ennek a kanadai magyarság történetében is jelentős mezőgazdasági és bányavárosnak hagyományait és eredményeit. Az 1901-ben alakult Betegsegélyző Egylet emlékét még fenntartják azok a későbbi bevándorlók, akik felépítették a helyi Magyar Házat, a maga 250 személyes dísztermével, könyvtárával. Ugyancsak újkeletű az 1956-ban tanáraival együtt Vancouverbe települt Soproni Erdőmérnöki Kar története. 1957 és 1961 között a hallgatók anyanyelvükön (egyidejűleg angol nyelvi tanulmányokat is folytatva- vettek tanfolyamokat az óhazából ismert professzoraiktól egy, a kanadai állam által jóváhagyott különleges tanrend alapján. A csoportból összesen száznegyvenketten végeztek, közülük huszonkettő még mindig a tartományi és federális erdészeti minisztériumokban dolgozik.

Minthogy e sorokat ugyancsak kanadai magyar írja az óhazai olvasó számára, nem egészen bizonyos, hogy az alábbi kritikai összefoglalás egyetértést vív ki. Az 1988 májusa óta bekövetkezett magyarországi változások alaposan háttérbe szorították azt a kibontakozó érdeklődést, melyet az évtized folyamán az óhaza az észak-amerikai és nyugat-európai magyarság iránt tanúsított. Az aktuális politikai viták és leleplezések, az elszakított történelmi területek magyarsága iránti cselekvő aggódás jóformán letörölte a sajtó hasábjairól és a könyvpiacról a nyugati világ magyarjairól szóló értesítéseket. Kétségtelen, hogy legtöbben tisztes körülmények közt élünk ,,odaát”, és nagy érdeklődéssel kísérjük az eseményeket ,,ideát”. Szeretném azonban azt hinni, hogy egy független, megújult Magyarország kialakultával ismét felénk (is) fordítja tekintetét. Reméljük, ez bekövetkezik még mielőtt a számba vehető magyar jelenlét megszűnik Észak-Amerikában. Akkor talán Miska János avatott és ihletett kötete is helyet kap a magyar könyvesboltok polcain, az utcai árusok asztalán, és megérdemelt ismertetésre kerül a sajtóban. Hiszen már a cím is féltő, reménykedő üzenet a szülőhazának, amely úgy látszik, egyelőre bevattázta fülét felénk.
In: Forrás (1990. március): 91-92.

* * * *

Többnyire magunkról

Fáy István: Többnyire magunkról

Miska János, a bibliográfia jeles tudósa új könyvét a fenti címmel jelentette meg. Ez a munka, mely a Kanadában élő magyarság szellemi életét méri fel egy fajtájához szakember hű látószögéből, egészen kivételes értéket jelent mindazok számára, akik előtt nem közömbös nemzeti kultúránk helyzete. A könyv írója Szabolcs megyei kisgazda családból származik. 1932-ben született Nyírbélteken. Szülei buzgó görögkatolikusok és keresztény szellemben nevelik gyereküket. János Hajdúböszörmény évszázadok magyar és népi hagyományait őrző gimnáziumában végzi középiskolai tanulmányait és ezt a szellemet viszi magával Budapestre, ahol az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészeti karán az újságíró szak hallgatója. A szabadságharc leverése után elhagyja hazáját és Kanadában telepszik le. A hamiltoni McMaster Egyetemen szerzi meg diplomáját történelemből és filozófiából, majd a torontói egyetem könyvtárszakán végez és állami kutató könyvtárakban szolgál, a Földművelési Minisztériumban mint könyvtárhálózati igazgató és a miniszter igazgató tanácsának tagja. Innen megy nyugdíjba harminc évi szolgálat után. Mint maga mondja: ,,Egész pályámon át két-három reszorton is igyekeztem helytállni, mint hivatásos könyvtáros, mint az agrártudományok és humanisztikus tárgyak bibliográfusa.”

Ugyanakkor minden szabadidejét a kanadai magyar értékek felkutatására, rendszerezésére és közzétételére fordítja. Ez a megfeszített nemzetmentés igen nagy hitet, szívósságot, akaraterőt és nyelvének szeretetét igényli. Bizonyíték erre műveinek széles skálája, mely szépprózától a legnagyobb tudással és felelősséggel összeállított bibliográfiákig terjed. […] Mindezek mellett nagyszámú szakmai tanulmánya jelent meg angol nyelven. Többnyire magunkról című könyvét részletesen kívánom ismertetni, hogy ezáltal betekintést nyerjünk a több mint száz esztendeje tartó bevándorlás és ennek hullámai által kialakult hazátlan kultúránkról. A magas színvonalú munka 142 oldalon feltárja értékeinket, melyekkel befogadó hazánk kultúráját is gyarapítottuk.

Mint a szerző meghatározta: ,,A bibliográfia szótári jelentése olyan felsorolás, mely egy adott tárgyra, korszakra, vagy alkotóra vonatkozik, műveik leíró, vagy értékelő adatai alapján. Mint irodalmi műfaj, fontos szerepet játszik egy nemzet szellemi értékeinek feltárásában és adataik megőrzésében...” S ezek után rendszerbe foglalja tudományos, művészeti és irodalmi eredményeinket, bemutatva a szakmai és természettudományok kanadai magyar kiválóságait, élükön Kátó László, Selye János, Aczél János, Hajnal Zoltán tudósokat, s számos más kutatót. A humanisztikus alkotóink ugyancsak méltó értékelést kapnak a kötetben, nemcsak magyar, de nemzetközi vonatkozásban is. Ezek közül kiemelkednek a képzőművészek, Hornyánszky Miklós, Kay Lajos, Pédery Hunt Dóra; zeneművészeink közül Kresz Géza, Légrády Tamás, Polgár Tibor és sokan mások. Ugyancsak nagy elismerést kapnak történészeink és irodalomtörténészeink: Baráth Tibor, Kovrig Bence, Kovács Márton, Dreisziger Nándor, Bisztray György etc.

Ezek után következik a kötet gerince: ,,Magyar irodalom Kanadában.” Tömör tárgyilagossággal mutatja be a tárgyat a szerző: ,,Az elmúlt évek óta gyakran hangzik el olyan kijelentés, hogy a kanadai magyar irodalom virágkorát éli. Bibliográfiai felmérések hűen igazolják ezt a feltevést...” Kétségtelen, hogy nincs Kanadában még egy olyan etnik csoport mint a magyar, mely arányszámához képest hasonló termékenységgel gyarapította volna az irodalmat. A hatalmas kiterjedésű tárgyat műfaji és nemzedékbeli szempontból tárgyalja, Fáy Ferenc, Tűz Tamás, Kemenes Géfin László, Vitéz György, Bebek János, Simándi Ágnes, Bali Brigitta költők munkái elemzése útján. Bár szépprózánk nem ért el olyan magas színvonalat mint a költészet, itt sem szégyenkezhetünk, ha megfontoljuk, hogy 1993-ig 38 novelláskötet és 58 regény látott napvilágot. A szépírók közül Domokos Sándor, Bisztray György, Sárvári Éva, Naphegyi Imre és mások irásait elemzi. Az új gyűjtemények közül Andrásik Gyula, Samu Margit, Kristóf Sándor, Horváth Loránd versesköteteit mutatja be.

Megítélésem szerint e tudományos gyűjtemény legfontosabb része az, melynek az író ,,A magyarságismeret globalizálása” címet adta. Ezek a kiadványok átfogó bibliográfiák, évkönyvek, lexikonok mind magyar, mind nemzetközi viszonylatban képviselik irodalmunkat. Szerzőik közül F. Almásy Éva, Basa Molnár Enikő, Borbándi Gyula, Nagy Csaba, Bagossy László érdemel figyelmet. A könyv rendkívül érdekes fejezete a Szabadhajdúnak adott interjú, mely ,,Hódolat böszörménynek” címmel jelent meg 1991-ben. Ebben Miska János nemcsak a magyar múlt és jelen, de a jövő kérdését is tárgyalja nemzetpolitikai, gazdasági és szellemi síkon. A beszélgetés során egy nagyon lényeges kérdés hangzott el az ún. demokratikus változás enyhébb légkörének lehetőségeiről, melyben a kérdezett válasza igen megfontolt:

Kérdés: ,,A rendszer változással más megítélés alá esnek a diaszpórában élők és már nem használják, vagy egyre kevésbé a disszidens szót, ami egyfajta bélyeg volt. Hogyan látja ezt a megváltozott helyzetet?”

Válasz: ,,Ez kettős értéket eredményezett. Egyrészt a diaszpórában élő magyarság erkölcsi elégtételt talált a megvető kifejezés eltörlésében, s ebben a kialakuló humánusabb légkörben lelkileg közelebb is kerül szülőföldjéhez. Ugyanakkor a befogadó országok is nagyobb megbecsülésben részesíthetik az olyan kisebbségi csoportot, amelyet az elbocsátó nemzete is tisztelettel kezel. Az új egymásratalálásból a hazának is haszna lehet, részben mert régi tartozását rótta le idegenbe szakadt fajtája iránt. Ez jó érzést kelt számos honpolgárban otthon is, kiknek külföldre szakadt hozzátartozóit, ismerőseit, de főleg saját józan ítélőképességét sértette a lealázó megbélyegzés...”

Könyve befejezéseként az író ,,Fifty Years of Hungarian Populism 1930-1980” című angol nyelvű tanulmányát tette közzé, mely a népi mozgalom analitikus tárgyalása minden részrehajlás nélkül. Az irodalom, zene, képzőművészet, a szociális és szellemi élet helyzetének megvilágosítása egy nemzet életében. Ennek kapcsán foglalkozik Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Kodolányi János, Tamási Áron, Illyés Gyula, Németh László, Féja Géza, Kodály Zoltán, Bartók Béla s az irányzat több nemzetépítő kiválóságának céljaival, azonkívül műveik értékével, melynek egyedüli célja a magyar nép kulturális, társadalmi és gazdasági felemelése. Olyan értékű ez az írás, hogy tanítani kellene nemcsak angol olvasóknak, hanem minden magyar fiatalnak, akiket szülőhazánkban hosszú éveken át félrevezettek, azonkívül az emigrációban élőknek is, kikkel sajnos nem törődtek, így magyarságtudatuk jóformán semmi sincs.

Miska János alaposságára, lelkiismeretességére és tudására jellemző, hogy könyve megírásához 57 forrásmunkát használt fel, névmutatója pedig 503 szellemi kiválóságunk nevét tartalmazza. Hasznos lenne, ha a magyar iskolák felső osztályai, a cserkészet és társadalmi intézményeink, egyházaink könyvtárai beszereznék ezt a közérthető, szép stílusban írott gyűjteményét. Gazdagabbak lettünk vele.
In: Tárogató (1996. május); Kanadai Magyarság (1996. jún. 1)

* * * *

Földiek között: válogatott írások

Dancs Rózsa: Válogatott írások

Miska János újabb könyvvel ajándékozott meg bennünket: Földiek között, válogatott írásainak gyűjteményével. Az életének különböző állomásain kalauzolja végig az olvasót. Kötetnyitó történetével az egyetemre készülő diák nyári élményeit eleveníti fel, a nyírségi falu életét megkeserítő hatalom visszásságait a háború utáni időszakban. A cséplésnél ellenőrként dolgozó fiatalembert a begyűjtési hivatal vezetője, az ügybuzgó Száva durván vonja felelősségre: ,,Maga nem számolt le egy százalékot nedvességre... Én magát lecsukatom, az már szent.”

Fenyegetése nem volt alaptalan, hiszen ,,Debrecenben az eligazitáson figyelmeztettek bennünket arra, hogy a legcsekélyebb kihágásért is évekre szóló fegyházbüntetés jár.” A munkások kiállása azonban nemcsak megmentette a goromba számonkéréstől, hanem az emberség nagyszerű példájával bizonyította, hogy a mindenhatónak tetsző bürokrácia is kijátszható. Ez az egyszerű emberek iránti vonzalma vezeti el torontói egyetemista korában is az otthonról távolrakerült atyafiakhoz, a ,,földiek” közé. Hiteles portrékat fest a korabéli magyar emigráció alakjairól, életviteléről, amely többnyire a Munkás Hallhoz vagy a Szent Erzsébet templomhoz kapcsolódott. Megismerjük a McMaster-i éveket, a dohányvidék mindennapjait és azt a szívós küzdelmet, amelyet egy gyökereitől elszakadt magyar értelmiségi vív, hogy otthon megálmodott álmait idegenben megvalósítsa. Ebben a törekvésében a kezdeti nehézségeken is a magyarokkal való kapcsolata segítette át. ,,A földiek között, az egyszerű látogatások idején, vagy a dohány földeken eltöltött hónapok alatt visszanyertem önbizalmam, friss erővel vetettem magam munkába, jól ment a tanulás,” mondta telefonbeszélgetésünk alkalmával.

A könyv második része ,,Áldott kikötők” címmel indul. Az emigrációban élő kortárs író és értelmiségi magyarok előtti zászlóhajtás minden itt olvasható írás. A harmadik rész címe ,,Minket ünnepeltek,” amelyben a nyugat-kanadai magyar közösségi élet néhány pillanatát villantatja fel. Tudományos igényű, bibliográfia értékű, angol nyelvű tanulmánya a kanadai könyvtárrendszerrel foglalkozik, mely eredetileg magyar és angol nyelven az Országos Széchényi Könyvtár sorozatában jelent meg. Nemcsak tanulságos, de élményt nyújtó is Miska János könyve, amely remélhetőleg eljut a könyvtárakba és az olvasók kezébe.
In: Kalejdoszkóp 5-6 (1999): 31.

* * * *

Blessed Harbours: An Anthology of Hungarian-Canadian Authors

Szabó Kata: Kanadai könyvészeti fesztivál magyar kötettel

A nyomtatott szó ünnepe Kanadában amolyan ünnepi könyvhét, egyetlen napba sürítve. A rendezvények öt városban egyidőben zajlanak, performanszokkal, gyermekműsorokkal, írótalálkozókkal, koncertekkel, és a helyi nyomtatott sajtó különprogramjaival. Idén – Margaret Atwood és a kanadai literatúra hírességei mellett – a magyar irodalom is képviseltette magát.

A kiadók, forgalmazók, irodalmi szervezetek, könyvtárak, és írószövetségek idén tizenharmadik alkalommal szervezték meg a ,,Word on the Street” fesztivált Kanada szerte, hogy egy napra mindenki figyelmét az olvasás örömére fordítsák. Vancouver, Calgary, Toronto, Kitchener, Halifax, évente átlagosan 250 ezer embert mozgat meg a fesztivál napján. A transzkontinentális programok különösen fontosak lehetnek az itt élőknek, tehát jelen esetben nem pusztán könyvbarátságról, nívós kerekasztal-vitákról, író-olvasó találkozókról van szó, hanem valamiféle ,,nemzeti egységről” is igyekszik tanúbizonyságot tenni a kanadai pajzs mindkét szeglete.

Kanada multikulturális társadalma továbbá nem csak arra fordít figyelmet, hogy miképpen viseljük el egymás nyelvi, kulturális, vagy szokásbeli különbségeit, hanem arról is gondoskodik, hogy mi módon ismerhetjük meg azokat. Számtalan kiadó foglalkozik a bevándorlók, első generációsok szépírói vénájával megáldott szerzőinek munkáival, azok fordításával, kötetbe rendezésével. Így tett/tesz a huszonötéves torontói Guernica kiadó is, amely a közelmúltban jelentette meg a kanadai magyar írók antológiáját, ,,Áldott kikötők” (Blessed Harbours) címmel. A kötetet, a szerkesztő, Miska János mutatta be a könyvfesztivál ideje alatt a vancouveri nagyközönségnek.

Legutóbb 1974-ben jelent meg hasonló angol nyelvű kiadvány, ,,The Sound of Time” címmel, amely szintén a kanadai magyar írók munkáiból válogatott.

,,Azóta sok idő telt el, sok minden történt az életünkben, a világban – mondja Miska János. – Azt szeretnénk bemutatni, hogy a kanadai magyar írók hogyan reagáltak az elmúlt évekre, a világ eseményeire... Korábban úgy terveztem, hogy konkrét tárgykörben kérem a szerzőktől az írásokat, de idővel elálltam ettől a gondolattól, mert úgy éreztem, hogy az antológia színvonala és sokoldalúsága szenvedne kárt a megkötöttségtől. Tehát szabad kezet adtam az íróknak, költőknek, s így a kötetben többnyire a hazai hagyományok megőrzése, az emlékekhez való visszatérés témája jelentkezik nagyobb súllyal. De ugyanígy hatással volt rájuk a nagy népvándorlás, a letelepedéssel járó kellemes izgalmak, bizonytalanság, beilleszkedés gyakorlata is. Másodsorban pedig a nemzetközi eseményekre reagálnak az írók: az Afrikában, vagy a Balkánon lezajlott genocídiumokra, a humanitásra, vagy annak hiányára.”

Miska szerint távol az óhazától, idegenben másként kell értelmeznünk a magyar irodalom fogalmát, magyarnak kell tekintenünk azokat a szerzőket is, akik magyar származásúak, de már csak más, a mi esetünkben angol nyelven értek el kimagasló sikereket. Példát kell vennünk más népektől, a lengyelektől, olaszoktól, németektől, akik felkutatják a külföldön élő alkotóikat és besorolják őket a hazai irodalmi vonulataikba. Jónás György, Gottlieb Pál, Dobozi Tamás, Farkas Endre, Kálmán Judit, akik ugyan angolul írnak, de tárgyuk főleg magyar és írásaikban kifejezésre jut számos magyar irodalmi eszköz és képzettársítás. ők magyarnak vallják magukat. A kötetben többek között Faludy György, Simándi Ágnes, Tűz Tamás, Fáy Ferenc, Kemenes Géfin László, Vitéz György és mások írásai is olvashatók.
In: Terasz.hu 13/14 (2005)

Miska János index