Sitemap

Zsurnalisztikai írások Jóvátétel Mindenki örül, mindenki boldog. Az emberek százai szoronganak a díszemelvény körül és figyelmesen hallgatják az előadót. Az pedig dicséretben részesíti a ,,legjobb traktorosokat,” vagyis majdnem mindenkit. Mert a Tiszavasvári Gépállomás traktoristáinak túlnyomó többsége derekas munkás. Ígyhát nem lehet fukarkodni sem a dicséretekkel, sem a jutalmazásokkal. Fel is kerülnek hamarosan az ünneplő kabátokra az aranysárga kitüntetések ezzel a szöveggel: ,,A szakma kiváló dolgozója.” Aztán az oklevelek sokaságát osztják ki, majd a húsz legjobb traktoros pénzbeli jutalmat vesz át. Ki 150, ki 300, ki 400 forintot. Egy idősebb, kerek arcú, alacsony ember áll csak egyedül. Nem szól senkihez, csak néz, néz mereven egy pontra, mintha legdrágább kincsét, ifjú korát keresné. Idős Kovács Gábor a neve. Neki nem adtak oklevelet, mégcsak a nevét sem említették. Kesernyés gondolatok kerekednek benne, egyre terebélyesednek, széles ívben kavarognak emlékezetében, mint a szántóföldön a forgószél. - Megfeledkeztek rólam – sóhajtja magában. S hazaindul, hogy ne is lássák. Útközben nem néz se jobbra, se balra, lesüti fejét, poros lépteire ügyelve. A keskeny járdán haladva, az út ketté ágazik, kis térséget alkot, a térség közepén magasra emelkedő fakereszt, domború bádogtetővel Krisztus feje fölött. A járdát fehérre meszelt cölöpök szegélyezik. Mire haza ért, megered a gondolata a falu életében végbe ment változásokról, a hajdani három-fordulós határról, az igajószággal végzett nehéz munkáról. Hogy apja megóvja a nehéz gürcöléstől, gépszerelő szakmára tanittatta. Elvégezte az inas, a segédéveket, mesterlevelet is szerzett, lakatos üzletet nyitott. Aztán jött a fordulat éve, az államositás ideje, a mezőgazdaság kollektivizálása, a paraszti munka gépesítése. A helyi gépállomás megalakulásával ő is csatlakozott, s éveken át a műhelyben dolgozott mint szerelő. - Én nem vagyok traktoros, nem szántok-vetek éjjel nappal – mondja magában. – Engem nem ver az eső, nem fújja ki arcom a hideg szél... Nem... Igazuk van. Adják csak a kitüntetéseket a fiataloknak. Azok jobban megérdemlik, rászolgáltak. – Megpróbálja elhessegetni magától a gondolatokat, de egyre visszaszállnak azok, mint fecske a fészkére. Nem hagyják nyugton otthon sem. Belép az udvarra. Rendezett porta, gondosan elrendezve a kellékek a kerítésnél, a fészerben, felseperve még a szérű is. Belép a lakásba, ott is szép tiszta minden, az asztalon házi himzésű fehér abrosz, a komódon is terítő, a falon szentképek és családi fényképek a szülőkről, gyerekekről, amíg kicsik voltak. Már csak ketten vannak a feleségével, a három fiú családot alapított, elköltöztek a szülőházból. Erzsi, az asszonya még ott van az ünnepségen, a szomszédékkal ment el. Leült a bejáratnál lévő sublótra, térdére könyökölve az ujjait horzsolgatja. - De mégis, jól esett volna, ha megemlítették volna a nevem – tépelődik. – Hisz ott dolgozom én is. Ha nem is a szántón, a kaszálóban, de műhelyben megállom a helyemet. Jó, ne sorolják fel az újításaimat. Ne kérkedjenek vele, ne dícsérjék az embert égre világra. Eh, ezt nem ajnározásért csinálja az ember... Nem fogta a nyugalom egyedül, itthon csak emésztődne. Felállt, becsukta maga mögött az ajtót, s visszament az ünnepségre. Éppen asztalhoz ült a népség ebédre. Nagy volt a hangoskodás, a csapra ütött hordóból zuhogott a habos sör a kancsókba, a szakács feltűrt ingujjban merte az illatos pórkóltet a hatalmas kondérból, asszonyok, köztük Erzsi is, lányok szolgálták fel az étket. - Gábor bácsi! – köszöntötte Csobák János, az állomás igazgatója. – Itt a maga helye. Fogjon egy korsót, hadd szorítsa ki a csapos belőle a levegőt. Gábor korsót vett a kezébe, teleengedte sörrel a jókedvű Mészáros Sanyi, brigádvezető, aztán leült a kijelölt helyére. Hozták neki a tele tányért gőzölgő étellel, nagy szelet kenyérrel. De nem tudott beilleszkedni a repeső hangulatba. Szótlanul kanalazta a pörköltet, hörpintgette a sört, törölgette szálkás bajuszáról . ,,Három fiút neveltünk fel, mindhárom itt dolgozik mint szakember ezen a gépállomáson. Két unokánk meg a nyírteleki gépállomáson szerelő. Legalább erről eszükbe juthattam volna. Ivott még egy korsó sört, talán kettőt is, hogy megöntözze sajgó sérülését. * Idős Kovács Gáborról megfeledkeztek a tiszavasvári gépállomási napon, még a nevét sem említették meg. Ő ugyan nem traktoros, de a gépállomáson dolgozik, negyedmagával. Mi, az ifjúsági melléklet hasábjain emlékezünk meg róla. Nem véletlen, hogy 64 évével a fiatalok újságjában gondolnak rá. Legyen ez a megemlékezés egy szép mezei virágcsokor, annak jelképéül, hogy mi, fiatalok megbecsüljük és szeretjük őt, s a hozzá hasonló névtelen hősöket. A mi jövőnkért fáradoznak, életünket igyekeznek szebbé, boldogabbá tenni újításaikkal, melyek alkalmazásával egykor egy elfogadhatóbb rendet teremtünk magunknak. (In: Szabolcs-Szatmári Néplap (1956. jún. 14) * * * Verőfény az esőben Borongós őszi délután volt, alacsonyan kúsztak a felhők az albertai préri fölött. Hűvös eső szemerkélt, folyt le az iszapos víz a Tordai-szakadékhoz hasonló coulee meredek partján. A lethbridgi egyetemen lázas élet folyt. Nyári vakációról visszatért diákok, vagy új növendékek hosszú sora kígyózott a tanulmányi osztály előtt. Javában folytak a beiratkozások. Fiatal fiúk és lányok a viszontlátás örömében ölelgették, köszöntötték egymást. ,,Hey, good to see you again!” „Hi there, Jerry! Long time no see!” „There you’re, Nick, you old fellow. So, you didn’t flunk!” (Sziasztok gyerekek! Hé, Jerry, rég nem láttalak! Mi van rád, Nick, ugye nem hasaltál el a vizsgákon!) A hatvanas években alapított egyetem ultramodern épületéről dicshimnuszok jelentek meg az országos sajtóban. Építészeti szempontból merésznek, forradalminak nevezték, tervezőjéről, a vancouveri Erickssen építészről legendákat költöttek. Mesélték, hogy megbízatása idején Lethbridge városába jövet, lepillantott a Szúnyognak becézett kis repülőből, megpillantva ezt a félsivataghoz hasonló terepet, a városon kívüli pusztában, s felkiáltott- - There! That’s where your university shall be! Ott lesz az egyetemük! Akkor szamárságnak, esetleg tréfának vették a dolgot. Ki látott már egyetemet kilométerekre az amúgyis elszigetelt mezővárosban, itt a homoktengerben? De megszületett Kanada legifjabb egyeteme, nagy reményeket és ábrándokat keltve a lakosok képzeletében. Sokat reméltek tőle. Végre, Lethbridge is felsorakozott a világ egyetemi városaihoz, Oxfordhoz, Cambridgehez, Torontóhoz! S az új ,,Harvard” azon a szent helyen épült, ahova pár éve a Mesterművész mutatóujja lebökött volt. Az épület kívülről nézve kissé elszomorító látvány. Messziről úgy nézett ki – bocsánat a vaskos hasonlatért! -, mint fakószínű bunker. Egyenesvonalú kontúrjai belevesztek a végeláthatatlan homokvölgybe. Belülről azonban egészen másként mutatott minden. Tágas négyszintes folyosók, kényelmesen berendezett tanulószobák, tantermek, kutató laboratoriumok, adminisztratív részlegek, könyvtár, koncerthall a modern építészeti elgondolások vívmányait és pragmatukusságát viselte magán. Szorongó érzéssel haladtam végig a városra néző folyosón. Elnéztem a hemzsegő diákokat, hajdani emlékeim nyomait keresve lázas kapkodásukban. A nagy kavarodásban sem tudtam szabadulni a feszengő izgalmaktól. A bőröndben levő huszonkét angol nyelvű, magyar könyv gondolatától, melyeket a Calgaryban székelő Széchenyi Társaság adományaként kellett átadnom az egyetemi könyvtárnak. A főkönyvtáros, Donald Wick, barátságos mosollyal fogadott. Kollégák voltunk, könyvtárosi konferenciákon gyakran találkoztunk, még mielőtt Ottawából Albertába vezetett a hivatásom. Közölte Don, hogy a könyvek átadására meghívták a helyi televíziót, s a könyveket az egyetem elnöke, Dr. Bill Beckel veszi át ünnepélyes keretek között. Mentünk fel a széles lépcsőfeljáraton, bele-beleütközve a tankönyvekkel, jegyzetekkel megrakott, rohangáló diákokba. Szívem a torkomban kalimpált. Új voltam ezen a vidéken, nem ismervén a helyi szokásokat. Ottawában, abban a politikai és sznobságukról ismert állami hivatalnoki városban el sem lehet képzelni, hogy a könyvtárosoknak vidéken mily megtisztelő státusuk van, a tudományok és a kultúra gondozóját, a filoszi értékek megtesetőjét látva bennük. Izgalommal töltött el a rádió és televízió gondolata, az erőszakos riporterek vélt zsibaja. A fogadás a tágas rektori osztályon történt. Az iroda előtt várakoztak nagy felvevő gépeikkel a riporterek. Jött az elnök csinos titkárnője, tollal, jegyzetfüzettel a kezében. Alig jutott idő lélegzetvételre, bemutatásra, máris özönlöttek a kérdések. Éreklődtek a sajtó emberei az adományozott könyvekről, Magyarországról, a kanadai magyarokról, a Széchenyi Társaságról. Mire Dr. Beckel megjelent, máris elemében voltunk. Az elnök rokonszenves alakja, barátságos modora eloszlatta lámpalázamat. Megeredt a beszélgetés - ami inkább társalgásnak tűnt -, könyvekről, kis nemzetek iránti objektivitásáról, s nagy történelmi múltjukról. Szerényen, óvatosan válaszoltam a kérdésekre. A magyaroknak, s általában a közép-európai bevándorlóknak elég mostoha hírük van ezen a vidéken. Úgy tekintették szabolcs-szatmári, borsodi bányász elődeinket, mint hangoskodó, követelődző, sztrájkoló bicskásokat. Sztrájkjaikat ugyan letörték a szénbánya urai, a bajkeverőket szélnek eresztették. Nemkivánatos elemekként éltek tankönyvekben és az öregek emlékezeteiben. A Piros lámpák a préri felett (Red Lights Over the Prairies) könyv szerzője például keveset szólt az itt élő jómódú, magyar farmerekről (van olyan gazda ezen a vidéken, aki háromezer akert nevez magáénak!), akik országos és nemzetközi díjakat nyertek mezőgazdasági kiállításokon fajtiszta állattenyésztésben, öntözéses módszerek alkalmazásában, búza, cukorrépa, burgonya termelésben. A Széchenyi Társaságról elmondom, hogy Calgaryban alapították, de hamarosan országos szövetséggé nőtte ki magát. Célja a magyar nyelv és kultúra ápolása. Máris temérdek élmény fűződik a nevéhez: magyar kutató könyvtár létesítése Montreálban, magyar nyelvű középiskolai fakultás Calgaryban, magyar egyetemi tanszék Torontóban. Nem is szólva a társaság ösztöndíjairól, s a tudományos kutatók és írók erkölcsi és anyagi támogatásáról. - Ez a könyvadomány is ennek az igyekezetnek az eredménye – mutattam az asztalon szép sorjában kirakott könyvekre. A rektor keskeny, bárányalakú arca bizalmat sugárzott. Hegyes állát hüvelyk és mutató- ujja közé eresztette. Mintha megfeledkezett volna a tv lámpák ránk irányuló sugaráról, a fényképezőgépek kattogásáról, ráérős beszédbe kezdett. - Tudja, gyerekkoromban volt nekünk egy nagyon jó szomszédunk, Andrew Kaszás – mondta. – Ez a Kaszás valóságos csodát művelt azon a rossz, rekettyés homesteaden, amit az állam kiutalt volt neki. Évnyitó beszédeimben el is mondom ezt a példát hallgatóink okulására. Mert az akaraterő, s egy kis leleményesség minden akadályt legyőz. A szomszédok, köztük a szüleim is, váltig sajnálkoztak rajta, mert Andrew nagy családdal, apró gyerekekkel jött el Magyarországról. Mondogatták neki: Fogjon jobb földet, Mr. Kaszás, mert ezen a csigabiga álla is felkopik. - Andrew Kaszás azonban nem sokat szólt, nem is nagyon beszélt angolul - folytatta az elnök. - Nekivetette magát, kiírtotta a vén fákat, kiásta a dücskőket, letarolta a rekettyést, s pár év alatt olyan füzeskertet varázsolt a zsombékos helyére, amilyet a környékben nem is láttak. A kosárfonás, mint kisipar, öreg Kaszás képzelőerejéből honosodott meg a vidékünkön, Észak-Albertában. Peregtek a filmkockák, lassan suhogott a rádióriporter kezében a visszafutó hangszalag. A szőke titkárnő, arcán két lukacskával serényen jegyezte a szavakat Kaszás András modernkori regéjéről. A bozontos fejű főkönyvtáros szeretettel simogatta a könyveket. Biztos azon járt az esze, míly hasznára válik a huszonkét könyv, a magyar múlt és jelen krónikája, az új középkelet-európai tanszék számára. Alig egy óra elteltével a helyi televízió és rádió sugározta a hírt a magyar könyvekről és kedves elődünk, Kaszás András és családja példájáról. A magyarok lényéről bizonyára fellebent egy sötét fátyol a környék lakosai megítélésében. Útban hazafelé, az Indian Battlefield parkon áthaladva, a szakadékot átszelő vashíd alatt visszapillantottam az egyetem dobostorta alakú épületére. Kissé szégyenkeztem, hogy az imént betonbunkerré alacsonyítottam alakját, ürgehátú homokbuckák között. Csapkodott a koraőszi eső, szomorkás ég borult a préri tájra. Szívemet azonban napsütés járta át, s verőfényes hangulatban dalolni kezdtem az ablaktörlő egyenletes ütemére. (In: A magunk portáján, 1974) * * * Trianon emléke Nyolcvannégy évvel ezelőtt írták alá a trianoni szerződést, melynek eredményeként elvesztettük hazánk területének kétharmadát, 190 ezer négyzetkilométert, s lakói 58 százalékát, 10.6 millió lelket, három és fél millió magyarral. A szerződés igazságtalan volta nagy visszhangot keltett világszerte, s a heves tiltakozások egy reális revízióra adtak reményt. A békekonferencia elnöke, M. Millerand újravizsgálandó ígéretéből azonban semmi nem lett, s a heves tiltakozások egyre elnémultak az új politikai problémák fellángolásával. A szerződést nem lehet politikai áramlatok alapján magyarázni. Az történelmi tény marad, hogy a diktátum a magyarságra nézve alapvetően hibás megfontolások eredményeként jött létre. Hazánk esetében teljesen figyelmen kívül hagyták a nemzeti szuverénitás elveit. A szerződés létrejöttének hézagos körülményei az újabban fellelt dokumentumok alapján kezdenek ismertté válni a világ számára. Ma már nem csupán az a tény ismeretes, hogy a szomszédos országokat képviselő kapzsi politikusok döntő hatást gyakoroltak az események alakulására, hanem az is, hogy például a románok Nagy-Románia határainak a Tiszáig való kiterjesztése fejében odaígérték a franciáknak Erdély aranybányáit. A trianoni szerződés két alapvetően téves pontra épült. Egyik az, hogy az elcsatolt területeket az osztrák-magyar monarchia területeiként magyarázták, a másik az a felfogás, hogy Magyarország feldarabolását az osztrák birodalom felszámolása mintájára hajtották végre. Az előbbi nézet helytelen, mert Magyarország területei az ezer éves alkotmányos ország területei voltak, a másik is megalapozatlan tény, mert az osztrák-magyar birodalom alkotmányos nemzetek közösségéből állt, míg a tőlünk elszakított területek soha nem rendelkeztek önálló alkotmánnyal. Voltak bennük román, szerb, szlovák nemzeti tanácsok, melyeknek azonban nem volt képviseleti joguk, mivel nem népi választások útján jöttek létre. A szerződés eredménye még ma is fájó pontja a magyarságnak, nem csak azért, mert ott hagyta a megcsonkított, széttrancsírozott országot a gazdasági csőd szélén, hanem azért is, mert a szomszédos államok, közös történelmi múltunkat lábbal tiporva, tücsköt-bogarat kiabáltak rólunk, s kiabálnak ma is, amikor az újra felállítandó szabadságszobrot gyilkosok szobrának vádolják, gyilkosoknak rágalmazzák a vértanú tábornokokat, akik alatt sok-sok szabadságszerető román, szlovák, szerb is harcolt. S amikor a kolozsvári polgármester, magyar ajkú polgárait fasisztáknak nevezi. A nemzetközi történelmi források számon tartják, hogy a magyarok fajgyűlölő politikájára semmi bizonyíték nincsen. Nyelvi megkülönböztetésről nem lehetett szó, mert 1848-ig hazánkban latin volt a hivatalos nyelv. Vallási megkülönböztetésre sem volt példa, mert a nemzetiségek nagy többsége katolikus felekezetű volt. A görögkeleti ortodox felekezetű románok és szerbek viszont szabadon gyakorolták hitéletüket. Angol és más nyugati nyelvű dokumentumok is hangsúlyozzák, hogy Magyarország a szabad vallásgyakorlás példáját mutatta egész történetén át. Az erdélyi fejedelmek román püspököket neveztek ki, s a román nyelv oktatására buzdították őket. Magyar fejedelmek román nyomdákat alapítottak, s magyarok adták ki Szebenben az első román nyelvű könyveket. A román Szent Bibliát is nem Bukarestben, hanem Budán adták ki. Ezért is fájó pont nekünk, hogy Romániában, de más utódállamokban is, egyre becsukták a magyar nyelvű iskolákat, egyetemeket; hogy a hűségesküt megtagadó nevelőket elűzték szülőföldjükről, s a magyartalanítás minden eszközét felhasznalják jelen korunkban is, amikor a béke az emberiség legnagyobb óhaja, és amikor a nemzeti kisebbségek jogai érvényesülnek szerte a világon Vajda Voevode, volt román miniszterelnök így hasonlította össze a múltat a jelennel 1931-ben: A magyarok alatt az erdélyi román fele annyi igazságtalanságnak nem volt kitéve, mint ma, a románok alatt. A román hivatalnokokat nem kergették el politikai meggyőződésük miatt, s a magyarok nem lopták el a szavazó urnákat a választás napján. Az igaz, hogy a román kandidátusok mostoha gyerekek voltak, de őket éppen úgy védték a magyar törvények, mint a magyarokat... Akkoriban sokkal több képviselőt küldtünk a budapesti legfelsőbb ügyészségbe, mint ma a bukarestibe. Magyarországon nyolc erdélyi román viselt magas hivatalt pénzügyi beosztásban, a mai bukaresti kettővel szemben. Szabadon nyilváníthattuk véleményünket az utcán vagy bárhol, mert a magyar törvények pajzsa védett bennünket. (The Hungarian Question in the British Parliament, 438. old.) Hlinka András páter és szlovák politikus pedig úgy nyilatkozott, hogy a magyarok idején virágzó szlovák iskolák élén szlovák igazgatók és nevelők álltak, s szlovák jegyzők és járásbírók irányították népük sorsát. Az új köztársaságban viszont sokkal kevesebb szlovák nemzetiségű értelmiség teljesít szolgálatot, mint a magyar időkben. A szegedi fogságom – írja Hlinka páter a csehszlovák börtönéveire emlékezve – kedélyes volt a maihoz képest. Ott naplót vezethettem, látogatóim is voltak. Mirov börtönében azonban senkivel sem érintkezhettem,és egy szál papírhoz, ceruzához nem juthattam. Az államfordulattal szlovák népem is hatalmas börtönbe került, melynek folytán több megaláztatásban részesült, mint a magyark alatt ezer esztendőn át... Jelen Magyarországon a szerződés eredményeként nincsen cink, mangán. Oda van só és aranybányászatunk egésze, elvesztettük bauxit, ásványolaj, kő és szén készletünk nagy részét. A nagyhatalmak némelyike attól tartott 1920-ban, hogy hazánk gazdaságilag összeomlik. Az angol parlamentben hevesen tiltakoztak a jóvátétel megszabása, szomszédaink zsarnoksága ellen. Hivatalos döntések szerint jóvátétellel tartoztunk a szerbeknek, cseheknek, románoknak, szlovéneknek, olaszoknak, görögöknek. Már csupán Yukon vidéke maradt ki a szórásból! Viscount Bryce angol képviselő aggodalmát fejezte ki e jóindulatú, igyekvő, ősi nép jövője iránt. A magyarság túlélte ezt a legnagyobb történelmi megrázkódtatást is. Bár egy nemzet értékét nem szükségszerűen területe nagysága határozza meg, fáj nekünk ma is, és nem tudjuk megbocsátani a mérhetetlen igazságtalanságokat. Csalódást okoz számunkra az a tény, hogy a szomszédos népek politikusai, ahelyett hogy együttérzésüket fejeznék ki elődeik irányunkban tanusított kapzsisága és gyűlölködése miatt, ma is, tisztelet a kevés kivételnek, megtetézik további lejáratásokkal és az ellenünk való uszítással. A kisebbségbe vetett véreinknek csupán annyit üzenhetünk, hogy megalázó sorsuk talán véget ér egyszer, ha végre ezek az új államok is felzárkóznak a humánus és szellemi szempontból is megalapozott nemzetek soraiba. (In his: A magunk portáján, 1974) * * * A népi zene sorsa (Dubrovay László emlékére) A kozmopolita szellem és a jelen élet sokrétű integrálódása gyökereiben megváltoztatja a magyar falu szerkezetét és társadalmi összetételét. A régi szokások, normák, dalok, hangszerek átadják helyüket újaknak, idegeneknek. A harmincas évek népi írói, népdalkutatói, szociológusai fájdalommal vették tudomásul, hogy a magyar falu leveti magáról a hagyományosat és ellenkezés nélkül átveszi mindazt, amit a kultúra giccslovagjai a szájába tömnek. Ez a folyamat nem szűnt meg a háború után sem. Az államosított iskolákban a népdalokat kiszorították az idegen mozgalmi dalok. Voltak ugyan néptanítók, mint nálunk Dubrovay László, akik szinte fanatikus féltéssel próbálták megmenteni számunkra a magyar népdalokat, melyektől mi elfordultunk, mint ló a keserű útilaputól. Akkoriban a rabló imperialistákról, a rettegő kulákról szóló dalok járták falun és városban egyaránt. Nem megnyugtatóbb a népi zene sorsa napjainkban sem. Bár a Magyar Tudományos Akadémia, Bartók és Kodály nyomdokain haladva igyekszik megmenteni a népdalokat és népszokásokat, a magyarság továbbra is előtérbe helyezi az idegent. A hajdani fonókat, kender dörzsölőket kultúrotthonok váltják fel, a cimbalmot kiszorítja az elektromos gitár, a népi kórusokat a mopfejű, blue jeanes trubadúrok, s a békés téli estézőket a Bécsből sugárzott televízió műsorok. Veres Péter szomorúan állapította meg egyik tanulmányában, hogy a magyar nép évszázadokon át nemes muzsikán, népdalokon és egyházi énekeken élt, manapság viszont rabja lett a triviálisnak és zenei blöffnek. A megváltozott életforma, melyet ,,haladásnak” nevezünk, a falu szerkezetének gyökeres felforgatása, az ,,ingázás” nemhogy segítené a népi kultúra megmaradását, de egyenesen aláássa azt. Míg a harmincas évek arató-cséplő munkásai, s a távoli földekről hazatérő kiszolgált katonák a félkezű hadnagyocskákról, az aranytükrös kávéházakról, Schneider Fánikról szóló énekeikkel traktálták kedveseiket, a mai fiatalok a nyugati tömegkultúra zenetermékeivel, beatdalokkal árasztják el környezetüket. Veres Péter nem kis nosztalgiával idézi a debreceni diákoknak az ő tiszteletére énekelt ,,Kiszáradt a tóból mind a sás, mind a víz” című népdalt. ,,Bizony Isten kihúllott a könnyem. Nem csak a gyermekkor felidézése volt ez, hanem felismerés is: nem egy közönséges paraszt nóta ez, hanem valóságos ének, pásztorének...” Sajnos, a magyar nép keserves küzdelmeinek és sorsának szinte történelmi hitelességet adó népdalok lassan kiszorulnak még a hajdan nemzetfenntartónak vélt parasztság ismeretéből is. Megható Fűry Lajos Forgószél c. regényének az idevágó gondolata. Az amerikai magyar bányász-gettóban született, s gyermek fejjel iskolázni Magyarországra került fiatal első csalódása az volt, hogy nem talált ott egyetlen lelket, aki ismerte volna azt a szép dalt, melyet amerikai magyar környezetében, édesapja és földijei százszor is az ajkukra vettek nekibuzdulásaik, hazavágyó hangulatuk közepette: ,,Ha én aztat tudnám, melyik uton mégy el...” A hajdani nemzetiségi értelmiség, írja Veres Péter, azért fordult a népi kultúrához, paraszt-mitizáló igyekezettel, mert az idegen befolyás alá került munkásosztály uralmának veszélyétől akart menekülni. Ma azonban Péter bácsi is nehezen találná meg, ha élne, ezt az ősi elemet, mert a magyar paraszt, akit Németh László kisemmizett ,,nemzetalattinak” nevez, elsőnek veti le magáról mindazt, ami hagyományos a zenében és népszokásokban. Mindezt nem hanyagságból, az idegen kultúra majmolásából teszi, hanem tudatlanságból. A múlt télen egybegyűltünk Ottawában, földiek, barátok, ismerősök. Éjfél tájban felengedett köztünk a hangulat, elhangzottak a régi, elfeledtnek, az ember vérét átjáró népdalok. Ekkor éreztem életemben először, a hazától e távoli, hideg városban a magyar népdal elévülhetetlen varázsát. Szerencsére még nem túl későn. Veres Péter szerint sokaknál még a hazában is egész életre van erre szükség. (In his: A magunk portáján, 1974) * * * Akik a tűztől sem riadnak vissza Füst, hamu, üszök, víztócsák szerte az épületben. Megrongált lépcsőfeljárat, tátongó falak, feltépett padlásdeszkák. A pusztító tűz ugyancsak megtette a magáét. A pincében kezdődött a tűzveszély, de szerencsére idejében észrevették, s elfojtották. A klub többi részét nem nagy kár érte. A falon a klub tagjait mutató színes tablók nyári piknikjük alkalmával, az 1901-ben, a lethbridgi magyar asszonyok keze alól kikerült szép magyar zászló ,,Lethbridge Betegsegélyző Egylet,, felírással épségben maradt. Három ember tanácstalanul álldogál a bejáratnál, arcukon szomorú ábrázattal. - Ez pont rosszkor jött – mondja az egyik, simléderes sapkában. Hosszú késő-kamaszos haja a válláig ér. Miskolci Panulics Lajos a neve, a környék népszerű magyar költő-krónikása. A mellette álló, ugyancsak középkorú, borostás arcú, Németh Pál, rábólint. - Harmincezer dollárnál nagyobb kárt okozott a tűz – mondja. – Nem is szólva a havi tízezerről, amit lakbéren és rendezvényeken veszítünk a tatarozás ideje alatt. A tűzeset tegnap este, április 20-án történt. Lipesik József, a Magyar Ház gondnoka vette észre a pincéből bodorozó sötét füstöt és ízzó lángnyelveket. Pillanatok alatt riasztotta a közeli tűzoltóságot és a ház lakóit. Többnyire magányos, öreg magyar férfiak bérelnek itt szobákat. Idős Kovács József és Fero János füstmérgezéssel került kórházba, de hamar kiderül, hogy állapotuk nem veszélyes. Lethbridge lakói nagy részvéttel vették a tűzesetet. A tűzoltó brigád elvonult s a járda szélén csoportokba verődött tömeg, öregek, fiatalok, a nyakukat meregetve nézegettek a préri stílusban épült lapos homlokzatú faépület felé. - Minden rendben van – mondja egy fiatal tűzoltó, izzadt homlokát törölgetve könyökével. A nézők megkönnyebülve oszladoznak. Jó nevet szereztek nekünk A helyi rádió és televízió is beszámol a sajnálatos tűzről. A Lethbridge Herald című napilap elsőoldalas cikket közölt róla több fényképpel. Az egyik felvétel a 83 éves Fero János létrán való kiszabadítását mutatja. Úgy fest a drámai jelenet, mint a hazai gyermekkori tankönyvekben Dugonics Titusz, amint a nándorférvári várfalon magával rántja a mélységbe a törököt. Ezek a hírverések nem magyar tollnokok, de a város angol nyelvű sajtójából jönnek. A délalbertai magyaroknak, az utóbbi években elég jó hírnevük van a környéken. Jó szomszédként, szorgos népként élnek a köztudatban. S ebben a helyi magyar közösségeknek, s főleg az Öreg Kanadások Klubjának nagy szerepe van. Ez a közösség, mint a Betegsegélyző egylet lobogója is mutatja, a század elejére megy vissza. Pionír elődeink az akkor még nagyban működő szénbányákban, vasútnál, a cukorrépaföldeken keresték kenyerüket. Sokat mesél erről Anna néném és sógorom, Olajos Illés, amint a késő őszi esőben, megdagadt csuklóval hétszámra vágták a zuzmarás levelű cukorrépa koronáját. Keményen megdolgoztak a szűkös megélhetésért. De munkájukat áldás kísérte. Leszármazottaik, s az újabb bevándorlók, mint én is, szerencsésebb körülmények között élünk. Tárt karokkal fogadott bennünket a város lakossága, elődeink neve feltételnélküli ajánlólevelet biztosított számunkra. Épülő-szépülő Magyar Ház A Magyar Ház 1960-ban jött létre, amikor a jelen épületet a város központjában megvásárolták. Indulásuk Sarkadi Imre tollára méltó drámai esemény volt. Meghalt itt egy magányos magyar ember 1929-ben, s nem akadt senki, aki eltemettette volna. A város megtagadta a temetkezési költségek fedezését, s a szervezetlen magyarság is vonakodott a kiadásoktól. Az árva tetem heteken át feküdt jégen, míg végre valahogy megkapta a végtisztességet. E lehangoló esemény hatása alatt fogott össze huszonhét magyar család, öreg Tami András kezdeményezésére, hasonló kiszolgáltatottság elkerülése végett. Őt Dobay István üzletember követte az elnökségben, két és fél évtizeden át. Ma beteg állapotban kórházban fekszik Pista bácsi, de talán még nem késő pótolni a mulasztást és köszönetet mondani neki eredményes munkájáért és fáradozásaiért. Huszonhét tagból 382 lett, s a Magyar Ház az évek alatt kibővült, megszépült. 1979-ben avatták fel az otthon új részlegét, mely 193 ezer dollárba került. A maguk erejéből építették, állami támogatás nélkül. A megnyitó ünnepségen jelen volt az albertai kultuszminiszter, s ott volt a helyi tartományi képviselő, John Gogo, és köszöntő szavakat mondott Andy Anderson polgármester is. A klub vezetése demokratikus szellemben folyik. Évi taggyűléseken, zárszámadás idején körbe adják bankbetétkönyvüket, hogy mindenki láthassa gyarapodásukat. Az élet halad tovább A Magyar Ház, mint említettük, otthon helyett otthont nyújt társtalan koros honfitársainknak, s mindnyájunknak, akiket a magyar szellemi és érzelmi közösségi élet felé vonz szívünk. A nagy társasterem, amelyet szerencsére nem rongált meg a tűz, 250 személy befogadására alkalmas. Itt tartjuk nemzeti ünnepségeinket, farsangi báljainkat, bingó nevű társasjétékunkat, s más összejöveteleket. A közösség nem kiáltja ki magát a magyar kultúra végvárának, de Dobay István, és az itt szomorkásan nézelődő Németh Pál elnök hű támogatói voltak a magyar kultúrának és szellemiségnek. A százakra menő könyvtárukban ott sorakoznak a hazai és külföldi magyar írók művei, melyek, akár a bankbetétkönyvük kézről-kézre, házról-házra járnak. A füstszagú három magyar körülnéz, s némi tanakodás után nekilátunk a szétszórt vakolat, padlótörmelék és üszök eltakarításához. Holnap reggel újból felderül az ég, besüt a ragyogó nap az ablakon. Az életnek tovább kell haladnia. (In: Nyugati Magyarság, 1982) * * * Magyar tavasz Kanadában Fut a kanadai TV adásokban egy reklám, mely arról szól, hogy az ország népe, a héthónapos hosszú tél után, megelégelve a ,,kabinlázat,” lelkesen veti magát jeles dolgok mívelésébe. S a képernyőn a sörözőkbe tódulnak öregek és fiatalok. Valószínű, mi magyarok sem vagyunk kivételek e jeles szokások művelése alól, de a tavaszi szezon a mi esetünkben inkább szellemi kirajzásban nyilvánul meg. Az alábbiakban két tartomány és néhány város egy-egy hónapjából merítünk ízelítőt magyar vonatkozásban. Az albertai magyarok hónapja Június az albertai magyarság hónapja. Idén azzal kezdődött, hogy az Edmontonban a tartományi kultuszminisztérium kiadásában megjelenő Heritage című folyóirat e havi számát a magyar kulturális hagyományok ismertetésének szentelte. Három riport számolt be kulturális hagyományaink sajátosságairól, az edmontoni magyar ház aktivitásairól, s az ugyancsak edmontoni Csárdás néptánc együttes sikereiről. A riportokat színes fényképek illusztrálták, a fedőlapon a calgaryi magyar táncosok mutatták be népi hímzésű kellékeiket. A riportereket minden érdekli a magyarsággal kapcsolatban. Az egyik írás a Pelyhe család hétköznapi életéről szól. Június 4-én a Vadrózsa tánccsoport és a vancouveri magyar kórus tartott közös estet Calgaryban, melyet megismételtek június 5-én Lethbridgen is. A műsoron sorra kerültek a legszebb magyar néptáncok és népdalok, kezdve az ecseri lakodalmastól a tiszai gyűjteményekig, a somogyi körtánctól a szatmári csárdásig. A tíz éve alakult vancouveri kórust Schadl Tamás vezényelte, s közreműködött Csáky Violet szólóénekes, Csapó Imréné zongorakíséretével. A Vadrózsa tánccsoportot, mely elhozta a régi emlékek Ecserjét, Rimócát, Szatmárját, Tisza-vidékét, Rada Tibor irányította. A magyar kórus közreműködött a calgaryi Szent Erzsébet templom nagymiséjén is, melyen Father Molnár István celebrált. Június 5-12 hivatalos magyar hét volt Lethbridgen. Ez volt az első alkalom ebben mezővárosban, hogy a Dél-Albertai Kultúregylet közbenjárására magyar zászlókat lengettek a fényes chinook szelek a városháza és a Yates Memorial Központ homlokzatán. A hét gyönyörű magyar divatbemutatóval zárult, melyet a város polgármestere, A.C. Anderson nyitott meg. A hónap végén a földművelésügyi minisztérium keretén belül működő Lethbridge Kutatóintézet új épületét avatták fel. Az intézetben több magyar származású kutató, könyvtáros, technikus és hivatalnok dolgozik. Ez az ország legnagyobb mezőgazdasági kutatóintézete, háromszáz alkalmazottal, köztük 75 tudományos kutatóval. A kétnapos megnyitó idején többezer látogatónak, köztük föderális és tartományi minisztereknek, kutatóintézeti igazgatóknak szerte az országból, helyi vezetőknek és lakosoknak, s a környék gazdálkodóinak mutatták be a modern technológiával felszerelt laboratóriumokat és más kellékeket. E sorok írója a gépesített könyvtárhálózati rendszert ismertette, melyről számos beszámoló hangzott el országos fórumokon és a sajtóban. Az albertai magyarság sikerei bizonyos fokig példás összefogásukban keresendők. Számukra, úgy tűnik, a magyarságérzet fontosabb a felekezeti, politikai és világnézeti elkötelezettségeknél. Ennek a példás együttműködésnek köszönhető a nagy horderejű megmozdulások sikeres lebonyolítása. Kereszténységünk millenáris megünneplésében például közreműködött mondhatni a tartomány valamennyi magyarja. A csodálatos ünnepségen több mint kétezer közönség, magyarok és nem magyarok, vett részt az egyetem Jubilee Aulájában. Példájuk megszívlelendő. (In: Kanadai Magyarság, 1977) * * * Hungarika konferencia Torontóban Az Amerikai Magyar Tanárok Egyesülete ez évben május 12 és 14-e között a torontói egyetemen tartotta konferenciáját. A háromnapos összejövetelen több mint kétszázan jelentek meg, tanárok, könyvtárosok, írók és művészek. A díszvendégek között volt az egyetem dékánja, Dr. Robin Armstrong, aki meleg szavakkal üdvözölte a megjelenteket, s a magyarságot általában, akikhez, mindt mondotta, kellemes élmények kötik őt. Dr. W. Isajiw szociológus a kerekasztali tanácskozáson vett részt, a kisebbségi csoportok kultúrájának megőrzését vizsgálva. E témával kapcsolatban magyar részről Dr. Bisztray György, a konferencia elnöke, Kaslik Péter és Boros Mária tartott beszámolót. A hozzászólók hangoztatták a szülők, a magyar iskolák és a társadalmi szervezetek fontosságát kulturális örökségünk megőrzésében. A hazai magyarságot Ugrai Imre követségi első titkár, Szűts Pál, a Magyarok Világszövetsége főtitkárhelyettese és Lelkes Margit, az MVSz főmunkatársa képviselte. A konferencia tematikája igen gazdag volt. A nyolc témakör magába foglalta a magyarság történetének, kulturális örökségének, irodalmának, tudományos eredményeinek, szociográfiájának, művészetének az anyagát. Történelmi múltunk változó képét Dreisziger Nándor, Kuun Géza, Pásztor Péter és Hidas Péter egyetemi tanárok mutatták be. Az irodalommal kapcsolatban Miska János az angol nyelvű kanadai magyar regényirodalmat, Kenneth McRobbie a hazai újabb magyar költészeti törekvéseket, Boros Kazai András pedig Buda képét mutatta be a századforduló magyar prózájának tükrében. Kulturális örökségünkről Birnbaum Marianna tartott előadást Buda fogalmáról az évszázados okiratok alapján, Hollósi Klára a Corvina könyvtár történetét ismertette. Nagy érdeklődést keltett Barcsay Tamás értekezése az utódállamokban élő kisebbségi magyarság helyzetéről. A vitában részt vett a szlovák származású Joseph Kirschbaum is. Krisztinkovich Mária a hutteritákról, Spira Tamás a magyarországi német nemzetiség társadalmi szerepéről számolt be. Az észak-amerikai magyar települések kérdését Kürti László, Magyar Kálmán, Dreisziger Kálmán, Kovács Márton és Nagy Károly tárgyalta. Az utóbbi felolvasta tanulmányát a magyar sajtó fontosságáról külföldi hírnevünk tudatosításában. Megállapította, hogy a hazai és külföldi magyar sajtó és tudományszolgálat gyakran más-más szempontból világítja meg a magyar eseményeket az igazság vagy a teljesség rovására. Tudományos életünk státusát, a hazai biokémia fejlődését Feuer György ismertette, pszichológia tudományunk eredményeit Füredy János, a magyar földrajztudomány kialakulását Botár Olivér ismertette. Élénk vitát váltott ki Vörös Geraldin tanulmánya a kanadai magyar nők társadalmi befolyásáról, Patrias Carmela beszámolója a kelet-kanadai magyar társadalmi szervezetek kialakulásáról és szerepéről az itteni magyar élet formálásában, valamint Bődy Pál előadása a külföldi magyarság dokumentálásáról, hangsúlyozva Miska János magyarságismereti bibliográfiáját. A magyar településekről Kovács Márton szólt ,,Székelyföld Saskatchewanban” címmel, Andai Ferenc a quebeci magyar dohányvidékről beszélt, Stein Rózsi pedig az Amerikai Magyar Mérnökök Egyesületéről számolt be. Iskolaügyi dolgokról Némethy Magda (természettudományos oktatás hazánkban), Várpalotai Anikó (testnevelés és szocialista ideológia), Csapó Margit (a kanadai magyar nyelvoktatás problémái) tartott előadást. Több mint negyven előadás hangzott el a konferencián. A találkozó fénypontja az ünnepi bankett volt, melyen Korponay Miklós átadta a Rákóczi Alapítvány tanulmányi díjait és diplomáit a magyar tanszék legjobb eredményt elért növendékeinek. Böröczki Mihály a Harcsár Ferenc díjakat nyújtotta át a Hungarian Studies Review folyóiratban megjelent két kiváló tanulmány szerzőjének, Kádár Marlene és Boros Kazai Mária irodalmároknak. Dreisziger Nándor professzor ünnepi beszédében megkapó párhuzamot vont hazánk és Kanada történelmi és nemzeti sajátosságai között, hangsúlyozva az itt élő magyarság életútját, küzdelmeit és elévülhetetlen reménységét választott hazája iránt. A konferenciát, melyen magyar és angol nyelvű előadások hangzottak el, szerzői délután és művészeti kiállítás követte olyan írók, mint Faludy György, Krisztinkovich Mária, Béky-Halász Iván, Zalán Magda, és művészek (Dreisziger Kálmán, Légrády Tamás, Marosán Gyula, Pédery Hunt Dóra) szereplésével. (In: Nyelvünk és Kultúránk, 1983) * * * Ottawai magyar színek Magyar színektől pompázik a tavasz Kanada szép fővárosában. Április elsején, mielőtt a sokszínű tulipánok szélnek bonthatták fejecskéjüket, két költői estnek lehettünk részesei. Mindkettő Várnai Pál rendezésében. Az egyiken Ottawa előkelő kávéházában ,,Magyar költészet Adytól Faludyig,, címmel századunk nagy lírikusai, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, József Attila, Illyés Gyula, Veöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc szólaltak meg magyarul, angolul, franciául, spanyolul, oroszul. Az előadók között szerepelt Judy Young, Pablo Urbán és Várnai Pál. Április 14-én pedig Bakucz József, Kemenes Géfin László és Vitéz György tartott szerzői estet Várnai Pál lakásán. A tágas kondomínium megtelt hallgatókkal, fiatalokkal és korosabbakkal, sokuk talán most halott először Vitézről és Kemenes Géfinről, sokunk azonban már több mint két évtizede figyeli ezen avantárd költők útját. Kemenes Géfinről feljegyeztük, hogy kísérletező költő, hogy lírában igyekszik szabadulni a hagyományos klasszikus költészettől, s hogy az amerikai Ezra Pound éreztet hatást költészetén, akiről doktori disszertációját írta a montreáli Concordia egyetemen. Kezdeti verseit elidegenülés, menekvés (Jégvirág), a későbbieket, mint Bisztray György elemezte volt a multikulturális minisztériumnak készített felmérésében, egyetemes humanitás (Zenit), az újabbakat pedig a magyar pszichébe való mélyebb behatolás (a Fehérlófia-könyvek) jellemzik. Az ugyancsak montreáli Vitéz György is kísérletező költő. Kemenes Géfintől az különbözteti meg, hogy költészetében ott él egy magával hozott népi-elemi panteizmus. Korai verseiben fel-felbukkan a kanadai természet a költő antropomorfikus megjelenítésével (Amerikai történet). Jelen alkotásaiban azonban, mint meggyőződhettünk róla, előtérbe kerülnek a hazai témák, olykor irónikus, olykor epikus méretekben (jel beszéd, Missa agnostica). Történelmi múltunk, s általában magyar kuruckodásra hajlamos jellemünk könyörtelen karikatúrában jelentkezik mindhárom költő (beleértve az Amerikában élő Bakucz József versprózáját is) műveiben. A felolvasó estet éles vita követte, a fiatalabb hallgatók között nem egy kifogásolni valót talált az elhangzott ízelítők letargikus-gúnyoros hangvételében. A különböző irodalmi ízlésektől eltekintve, azzal a tudattal távoztunk, hogy – ha bár sokan ezt a három költőt elvből elutasítanák is -, irodalmunk tehetséges alakjai jártak közöttünk Ottawában. Április 30-án a Magyar Állami Népi Együttes szerepelt Ottawában. Az akusztikai tökéletességéről ,,félelmetes” National Arts Centert az utolsó székig megtöltötte a néptánc és népzene iránt érdeklődő közönség. Az együttes óriási sikert aratott. Az újságok szárnyaló hangon írtak a fürge lábú, káprázatos népviseletű lányokról, a virtusos, életerőtől duzzadó legényekről. A zenét egzotikusnak találták, a kórusszámokat teltnek, fegyelmezettnek és színvonalasnak, a táncszámokat izgalmasnak, lélegzetvisszatartóan szépnek. Az Ottawa Citizen című napilap így kezdte helyszíni riportját: ,,There is a sense of joyous abandon, when the Hungarian State Fold Ensemble performs...” A száztagú együttes feledhetetlen élményben részesített bennünket. A műsor teljesen új összeállítású volt. A kórus Kodály Köszöntő dalát, s a Kállai kettőst, valamint Bárdos Danáját adta elő. A zenekar a Soproni képeket és Lisz 2. magyar rapszódiáját, soha nem hallott új tolmácsolásban, cimbalom szólóval. A táncszámok azonban minden képzeletet felülmúltak. Az epikus kivitelezésű Lakodalmas, Daróci Bárdos Tamás zenéjével és Timár Sándor koreográfiájával a magyar falu lelke mélyét adta a nézőknek. A kalotaszegi legényes, a lőrincrévi mulatság virtusos legénytáncai a vagyok olyan legény, mint te megjelenítésével aratott sikert. A csodálatos zenéjű és komplex összetételű Szatmári táncok (Berki László zenéje, Timár Márton koreográfiája) elkápráztatta még a magyar táncon edzett nézőt is. A felvillanyozott háromezret kitevő közönség felállva, tapsviharral, hangos ovációval négyszer is visszahívta a fáradhatatlan táncosokat és zenészeket. (In: Magyar Élet,1984) * * * Forradalmunk a világsajtóban Az ötvenhatos magyar forradalom a múlt század egyik határköveként él a történelemben. Megjelentek róla vaskos kötetek és elemző tanulmányok, szenvedélyes riportok és vezércikkek, lángoló versek és beható szépprózai írások. Napvilágot láttak vele kapcsolatban beszélgetések és parlamentáris ülések, tudományos konferenciák beszámolói, telítve fényes jelzőkkel, messzemenő következtetésekkel. Nevezték a felkelést világot megrázó 13 napnak, egy politikai tábor felbomlása kezdetének, az első háborúnak, amely két kommunista állam között zajlott le. Nem volt olyan nemzet a világon, amely közömbösen viselte volna az 56-os magyar eseményeket. Lengyelország aggodalmas szimpátiával, az Egyesült Államok nagy lelkesedéssel, a volt Szovjetunió porhintés mellett tankokkal, Svédország önzetlen együttérzéssel. Forradalmunk 50. évfordulója alkalmából emlékezni kívánunk a lélekemelő eseményekre Budapesten és az ország más részein – a világsajtó tükrében. A könyvtárakban levertem a port számos napilap kötéséről, fellapoztam a november 2-i számukat, és más forrásmunkákat, a forradalmunkhoz való viszonyaikat tanulmányozva. Az események dokumentáris megörökítése mellett érdekeltek a különböző szerkesztőségek ideológiai megnyilvánulásai, a riporterek hozzáállása, s olvasóik elvárásai. November 2-án New Yorkban arról olvashattak, hogy győzött a magyar forradalom. Moszkvában arról, hogy Magyarországon minden csöndes, Prágában arról, hogy reakciós felkelés van Magyarországon, Belgrádban arról, hogy rosszul áll a forradalom szénásszekere. Lássuk a lapok viszonyát a forradalomhoz: Le Monde – Párizs Elsőoldalas, elemző cikkben foglalkozik a forradalom fejleményeivel. Magyarország független állam c. vezércikke objektív szakismerettel tárgyalja hazánk politikai, gazdasági és társadalmi helyzetét, s levonja a következtetést, hogy sokat tanulhat ebből a Szovjetunió: A magyar forradalom győzelmi fázisába lépett – írja a lap. – Egy merőben új rendszer van kialakulóban. A hétvégi véres események egy eltökélt felkelés jellegét öltik... A felkelők határozottan látják, ki és mi ellen harcolnak. Programjuk részletes kidolgozására sem idejük, sem lehetőségük nem volt... A SZU kénytelen lesz újravizsgálni a csatlós államok iránti politikáját... A szám első oldalán számos cikk foglalkozik a fenti vezércikk alapgondolatával, beillesztve a forradalmat a világpolitikai események középpontjába, Anglia, Algéria, Tunisz, Egyiptom helyzetéből is megítélve annak alakulását. A 6. oldalon terjedelmes cikk foglalkozik a kormány ügyvitelével: Nagy Imre kormánya útban az antikommunista rendszer felé címmel. Pravda - Moszkva A 6. oldalon tíz sorban tudatja 5.5 millió olvasójával, hogy Magyarországon minden csöndes. A moszkvai egyetemen ugyan, hajdani böszörményi osztálytársam, Szűrös Mátyás és számos külföldi ösztöndíjas társa ülősztrájkot rendezett, Budapest lakosai a tátongó kirakatok áruit félve védték, a Pravda azonban arról értesít, hogy a rádió szerint (melyik?) fegyveres banditák garázdálkodnak. Börtönökből szabadult gengszterek sorozatos betöréseket követnek el... Idézi a lap a belgrádi Politika c. újságot –magától mintha nem is tudta volna! -, hogy több pártrendszer van kialakulóban hazánkban, s a tömeg a szocialista rendszer felszámolására törekszik. A lap első oldalán közölt: El a kezekkel Egyiptomtól c. vezércikket több csatlós állam pártlapja átveszi. Trybuna Ludu – Varsó Egyedüli lap a csatlós országokban, amely részvéttel és őszinte aggodalommal viseltetik a forradalom ügye iránt. A több mint félmillió olvasója gyakorlatból jól tudja, milyen sors vár a magyar felkelőkre. Óvatosan kezelte a tárgyat, hangsúlyozva, a lázadás Sztálin-Rákosi-ellenes voltát, a szocialista rendszer égisze alatt. Teljes szívvel azok oldalán vagyunk – írja az első oldalon -, akik a tirannikus rendszer megváltoztatásáért harcolnak. A felkelés kezdetén az MDP, ahelyett, hogy a bajok orvoslásához látott volna, behívta a szovjet csapatokat... Helytelen lenne azonban a szocialista rendszerrel teljesen leszámolni... Frankfurter Allgemeine Zeitung – Frankfurt Elsőoldalas vezércikk közli Magyarország semlegességét s a szovjet csapatok bevonulását az országba. Tényközlő tónusban ismerteti Nagy Imre rádiónyilatkozatát, s baráti üzenetét az egész világ népének. Nagy kinyilatkoztatta az ország semlegességét s közölte a szovjet nagykövettel, hogy országa biztonságát az ENSZ fennhatósága alá helyezi.... Andropov biztosítja a miniszterelnököt a szovjet be-nem-avatkozásról... A belső oldalon több cikk foglalkozik a magyar eseményekkel – két Bécsből hazatérő repülőre rálőttek a Ferihegyi repülőtéren. Mindszenty József kereszténydemokrata párt megalakítását javasolja stb. A szuezi helyzetről a 13. oldalon olvasható egy rövid riport. Rude Pravo – Prága Első oldalán terjedelmes cikk igyekszik elhárítani a kezeket Szueztől. Az oldal nagy része Csehszlovákia belföldi állapota békés helyzetét ecseteli 800 ezer olvasója számára: a szlovákok csodálatosan túlszárnyalták burgonya-kvótájukat. A Molotov Acélgyár dolgozói legyőzték a Gottwald Gyár dolgozóit munkaversenyükben. A bányászok, a SZU iránti szolidaritásuk jegyében, 20 méterrel mélyebbre fúrnak s 500 tonna szén-túltermelést vállaltak. A magyar ellenforradalom láttán a munkások ezrei kérik felvételüket a kommunista pártba. Közli egy 11 éves magyar származású fiú levelét a laphoz: Hűek maradunk a párthoz, a szocializmus építéséhez, s nagy, erős barátunkhoz, a Szovjetunióhoz... A forradalmat a 3. oldalon ismerteti, Helyzetjelentés Magyarországon címmel. Nem személyes megfigyelés, csupán különböző jelentések alapján. Úgy hangzik a beszámoló tónusa, mintha a távoli Uganda, vagy a szri-lankai helyzetjelentésről lenne szó. De mutat a cikk személyes megfigyelést is. Cestimir Suchi riporter például arról számol be, hogy kapitalista gazemberek garázdálkodnak Budapest utcáin. Látnoki szenvedéllyel ecseteli a riporter Esterházy grófot, amint hetvenkedő hangon, díszmagyarba öltözve, visszaköveteli nagybirtokát. De nincs szükség külföldi beavatkozásra, mert Cestemir jó népe szolidaritását tolmácsolja a vad fasiszták ellen harcoló elszánt magyar nép iránt. Dagens Nyheter – Stockholm Ez a lap talán a legreálisabb képet nyújtotta a forradalomról. Több svéd riporter rótta Budapest utcáit, köztük Bertil Tomberg és Agne Hamrin átélte nem csupán az eseményeket, de a magyar nép érzelmeit, lelkesedését, szenvedését is. Ott meneteltek köztünk, éneklő diákok között, szót váltottak a tizenéves leánykával, aki fegyverrel a kezében a forgalmat irányította. Meghatóan írtak az érzelmi felbuzdulásukban könnyező parlamenterekről, a szovjet hadmozdulatokról: Hétszázezer orosz vonul Magyarország szíve felé. Pánik dúl az országban. Budapest népe azonban elszántan harcol a szovjet végső leszámolás ellen... Nagy Imre drámai kéréssel fordult Vorosilov marsallhoz, hogy állítsa le bevonuló hadseregét... A 380 ezres példányszámú lap első oldalán hatalmas fényképet közöl a Ferihegyi repülőtérről, amint a szabadságharcosok a svéd vöröskereszt küldeményeit védik. A lap 10. oldala egészét a forradalomnak szenteli. Minden sorát autentitás, együttérzés, aggodalom járja át. Borba – Belgrád A jugoszláv riporter, Vlado Testic is ott járt Pest utcáin, személyes benyomásait közölte olvasóival: Nincs minden rendben az országban – írja. – Még ma is bizonytalan itt a helyzet. Még nem győzött a magyar forradalom. Valahogy bizonytalanabb a hangulat, mint pár nappal ezelőtt...- Bár nyugodt, reális képet fest a helyzetről, nem húz szíve a forradalom végső kimenetele iránt. Aggodalommal tölti el az események fordulása: Antiszocialista erők ütötték fel a fejüket. Addig rendben folytak a dolgok, amíg a Sztálin-Rákosi korszak ellen folyt a harc. De most már elég. Ne tovább! Jen-Min-Jih-Pao – Peking A 6. oldalon közli 750 ezer olvasójával, hogy Magyarországon pánik dúl. Hírforrásként a nagyon megbízható prágai hírügynökséget jegyzi, mely szemtanúk jelentése szerint arról számol be, hogy a parlament elé felvonuló kétszázezres tömeg Nagy Imre leváltását követelte. The New York Times - New York A milliós példányszámú lap tizenegy oldalon foglalkozik a szuezi krízissel, az első oldalon és a tizenötödiken a magyar forradalommal. John MacCormack helyszíni riporter tudatja, hogy Nagy Imre kilép a varsói paktumból. A riporter lelkesedéssel győztesnek hirdeti meg a forradalmat, s megállapítja, hogy a szovjet engedmények túl kicsinek bizonyultak és túl későn jöttek. A lap 15. oldala egészét a forradalomnak szenteli. Ismerteti, hogy Románia aggódik, hogy Lengyelország feszélyezett hangulatban él. Moszkva pedig értesíti a csatlós államokat, hogy a magyar felkelés, külső erők hatására, fasiszta jelleget öltött. A fenti lapok további tanulmányozása után jegyzetet készítettem, hogy melyik hány centiméternyi helyet áldozott a magyar forradalomnak és mennyit a szuezi problémának. Íme az eredmény: Le Monde 139-et a magyar forradalomnak, 947-et Szueznek; Pravda 15-öt a forradalomnak, 947-et Szueznek; Tribuna Ludu 142-őt a forradalomnak, 304-et Szueznek; Frankfurter 88-at a forradalomnak, 320-at Szueznek; Rude Pravo 289-et a forradalomnak, 432-őt Szueznek; Dagens Nyheter 800-at a forradalomnak, 784-et Szueznek; Borba 312-őt a forradalomnak, 1,051-et Szueznek; Al Ahram 25-öt a forradalomnak, 2,405-öt Szueznek; Jen-Min-Jih-Pao 93-at a forradalomnak, 645-öt Szueznek; New York Times 396-ot a forradalomnak, 3,103-at Szueznek. A fenti adatok azt jelzik, hogy a szuezi konfliktus átlagosan hatszor annyi érdeklődést váltott ki a világlapok részéről, mint forradalmunk. Egyedül a svéd lap áldozott több helyet 56 ismertetésének. Kedvenc lapunk, a Pravda, 44-szer annyi helyen foglalkozott Szuezzel, mint a magyar felkeléssel. Nem az esemény hírjelentősége miatt, hanem a hallgatás taktikájából. Az ENSZ-ben Sobolev nagykövet is hasonló taktikát választott. Azt a hitet keltette, hogy a szovjet és magyar állam között komoly tárgyalások folynak a helyzet rendezésére. A többi történelem. Adatai könyvtárakban, levéltárakban élnek, lapulnak. (In: Vasárnapi Újság, 1994) * * * Látogatás a Bibliai Múzeumban - Örülök, hogy idetalált – köszönt Nt. Metzger Frigyes, a Regent College bejárata előtt. - Nem volt nehéz – szabadkozom. Pedig aki idegen járt mostanában a város eme részén, az jól tudja, hogy nem is olyan egyszerű a tájékozódás a British Columbiai Egyetem negyvenezer lelket számláló kampuszán. Pláne a téli szezon végén, amikor a diákok lázasan készülnek az év végi kollokviumokra. Olyan a légkör az utcákon és az épületek körül, mint a felbolygatott hangyaboly. - Kerüljünk beljebb – invitál Dr. Metzger, karjával mutatva az utat a bejárat felé. Máris kalauzol be a föiskola kétszárnyas üvegajtaján. A földszinti folyosó tágas aulába torkollik. Idebenn is nagy a sürgés-forgás. Növendékek és nevelők csoportokban konzultálnak. Némelyik magányosan jegyzetel az olvasóteremben, könyveket lapozgat. Látogatásom célja a bibliai múzeum megtekintése. Olvastam már róla évekkel ezelőtt. A Presbyterian Record című folyóirat például a Lényeg Múzeumának nevezte, a vallástani nevelés kisegítő eszközének, laborjának. Az 1986-os vancouveri világkiállításon részt vett ismerőseim is lelkesen beszéltek róla Ottawában. Az Ígéret Pavilonjában (míly találó elnevezés!) elhelyezett bibliai kiállításról azt mondták, ezt feltétlen meg kell nézzem. Egy teremben ízelitőt kap a látogató az emberiség egész történetéről. A hajmeresztő technológiai vívmányok forgatagában oly megnyugvást jelent az emberi történet lényegét megjelenítő kiállítás! A múzeum, Metzger Frigyes maradandó ,,alkotása,” az intézeti könyvtárban nyert elhelyezést. A Regent Főiskola, a Csendes-óceánra a szó szoros értelmében lenéző egyetem központjában áll. Mint felekezetek felett álló intézmény, az UBC kellékeit, s különösen a több millió kötetes könyvtárát igénybe veheti. Ennek ellenére, teljes autonómiát élvez az iskola. Itt folyik a vallástan tudományos szinten való képzése; fiatal teológusok, lelkészek, tudományos kutatók látogatják a tanodát. Ma is, a könyvtár egyik részében élénk szeminárium folyik. Az olvasóteremben egymást érik a növendékek, egyik számítógépen kutatja a helyi, s az egyetemi könyvtár anyagát, a másik a lexikonokat böngészi, a harmadik a könyvtárost faggatja. A könyvtár falain körös-körül függnek a múzeum tárgyai: másolatok évezredes dokumentumokról, a kőkorszaktól kezdve az űrhajós jelenig. Alattuk üveglapokkal fedett vitrinekben ritkaságszámba menő hieroglifák, tekercsmásolatok gondos kiállításban, köztük Mesa király kőbe vésett ,,jegyzetei,” Jeruzsálem városképe, mielőtt a rómaiak lerombolták, Rembrant Keresztfelállítás c. festménye, melybe a nagy mester magát is belefestette a bámészkodó tömegben. A könyvtár szegélyeiben ott állnak a történelem nagyjait ábrázoló domborművek, mellszobrok. Metzger nagytiszteletes elmondja a gyűjtemény keletkezésének krónikáját. Sok év telt el, amíg a gondolat első szikrájából ma már világviszonylatban ismert gyűjtemény lett. Már Debrecenben, mint a Diakónus Intézet fiatal növendéke foglalkoztatta képzeletét a világtörténelem varázsa. Intellektuális érdeklődése tovább fokozódott lelkészi hivatása egész vonulatán. Csodálattal töltötte el az emberiség ügyét szolgáló óriások példája. A harminc évvel ezelőtt megrendezett montreáli Expo adta a gyakorlati indíttatást a múzeum megteremtésére, amikor meglátogatta a brit pavilont. Inspiráló hatást gyakorolt rá az emberiség tudósait, hadvezéreit, teológusait, humanistáit megjelenítő kiállítás. - Útban vissza Vancouverbe, kirajzolódtak képzeletemben a nevelési múzeum kontúrjai – mondja. – A levelek tucatjait írtam a világ vezető múzeumainak. Körvonalaztam számukra elgondolásaimat a gyűjteményt illetően. Segítségüket kértem az emberi értelem és életbölcsesség vizuális megjelenítéséhez. Művészi másolatokat kértem a kőkorszak, az őskor, a közép és modernkor idejéből. Múltunkat illusztráló anyagot a szemita, a görög, a római kultúrán keresztül, végig a közép és újkor gyakorlatán, el napjainkig. Még elgondolásnak is merész vállalkozás volt ez egy etnik származású lelkész részéről, itt a világ végén, ahogy Vancouvert akkoriban tekintették. Meglepően, a kérő szó gyors meghallgatásra talált. Pár hónap leforgása alatt válaszok érkeztek a világ minden részéről, s az ígéreteket rövidesen tettek is követték. Buzdító szavak mellett nagy tömött borítékok, hatalmas kartotékok és ládák érkeztek, telve múzeumi kellékekkel, Berlinből, Párizsból, Rómából, New Yorkból, Kairóból, Budapestről. - Hamarosan megtelt a Szt Columba-i lelkészlakásunk értékes tárgyakkal – emlékezik vissza Metzger lelkész. – Jöttek halomszám a modern technikával készült másolatok, eredeti dokumentumokról, festményekről, domborművekről, képekről. Ma ezrekre megy az időrendi és tárgyi rendszerbe foglalt kelléktárgyak száma a növendékek, a kutatók, s a hozzám hasonló átlag látogatók csodálatára. Az ember lélegzetvisszafojtva szemléli a kiállítást. Itt van az egyiptomi szépséges királynő, Nofretete mellszobra Berlinből. Nem messze tőle a nagy római császárok, Július, Augustus és Tibérius mellszobra. A bejárattól balra megtalálható Comenius, Cromwell és Lincoln elnök fejszobra. Itt van az első emberi jogok ősforrása, a két kőtáblán megőrzött tizparancsolat másolata; itt van az ótestamentumi próféták és főleg Ézsaiás holttengeri tekercse német archeológusok által készített másolaton. Megcsodálhatja az ember a héber, a sinai, az alexandriai, a vatikáni kódexmásolatokat. Az ismert Vellum kódex kézirata például a budapesti kiadók lézermásolata alapján jutott el a fényország városába – ahogy a költő Tamási Miklós nevezte volt Vancouvert. A középkor tárgyai között ott látható a Magyar Iparművészeti Múzeum adományozta, a XVII. századbeli katolikus mise kupa, s az 1590-ben született Vizsolyi Biblia példánya. Metzger múzeológus adottságaira akkor volt igazán szükség, amikor a hatalmas adattárat logikus, a kutatók által is használható rendszerbe kellett foglalnia. Eredeti elképzeléseihez híven, a Szentírás, az evangéliumi gondolat képezi a múzeum központi gondolatát. Az azt megelőző hatalmas anyagot, s az azt követőt is, kronológiai rendszerbe állította. De az ókori leletek is, a modernkori eszmékkel együtt, a Biblia tanításai felé egyengetik az utat. A gyűjtemény második, s legfontosabb része a Szentírás hatását ábrázolja a tudományos, a társadalmi, a nevelésügyi berkek fejlődésében. A dokumentumok, a kéziratok, a nyomtatványok, a képek, azt igazolják, hogy a természettudományok fő irányítói, Newton, Kepler, Boyle, Pasteur, Faraday, Maxwell, Ray, Linneaus; a dinamika, az asztronómia, a kémia, a bakterológia, a taxonómia, a biológia, az elektromosság úttörői egyben a Biblia tudósai is voltak. A múzeumi tárgyak híven tanúskodnak arról, hogy a Biblia serkentő hatással volt a társadalmi tudományokra is. A történelmi jelentőségű Magna Carta, a számunkra még fontosabb Aranybulla, de a későbbi nagy távlatú alkotások és intézmények is, mint a kórházi létesítmények, a Nemzetközi Vöröskereszt létrehozása, s számos ma természetesnek vélt elemi higiénikus szokás, az étkezés előtti kézmosás, az ételek főzés előtti megmosása az evangélium tanítása szellemében jöttek létre A Bibliai Múzeum egy egyetemi tanárok, történészek, múzeulógusok, teológusok tagságából álló igazgatótanács hatáskörébe tartozik. Évi közgyűléseken vitatják meg az intézet ügyviteli, pénzügyi és más adminisztratív kérdéseit. Jelentőségét nemzetközi körökben is ismerik. Metzger igazgató elismerő okleveleket, érméket kapott már eddig is. Ő talán az egyedüli nem izraelita tudós, akinek átadták Izrael fennállása 25 éves évfordulójára kiadott ezüst emlékérmet. Megkapta a pápa bronzérmét, a Terra Sancta emlékérmét, s a napokban tüntették ki a montreáli McGill Egyetem teológiai doktorátusi fokozatával. Meghívást kapott Kaliforniából is a gyűjteménynek az Egyesült Államokba való áthelyezésére. - Ezt természetesen elutasítottuk – mondja. A múzeum áthelyezése nagy veszteséget jelentene Vancouver, s általában egész Kanada számára. Jól tudják ezt az UBC igazgatói is, ezért biztosítanak teljesen önálló helyiséget a múzeumnak egyik új toronyépületükben. Ottawai barátaimnak tényleg igazuk volt. Az alig egyórát kitevő látogatásom eredményeként bepillantást nyertem a világtörténelem vonulatába. Az általuk megjósolt érzelmi megnyugvás helyett azonban némi agónia tölt el. A haladó eszmék e hatalmas víziója láttán, egyéni gyarlóságunk, parányi mivoltunk felismerése mély alázatot, mondhatnók kisebbségi érzést ébreszt az emberben. De a múzeumi gyűjtemény egésze, s annak mondandója hamar elosztja az önlebecsülő képzeletet. Nem kell csüggednünk – jön az üzenet. Valahol, egy aprócska ponton ott van a mi helyünk is ebben az ellenállhatatlanul előrehaladó áradatban. (In: Tárogató, 1996) * * * Megtaláltuk magyarjainkat Elgondolkoztató cikket közöl a Kanadai Magyarság július 18-i számában, “Keressük magyarjainkat – de nem találjuk” címmel. Szerzője sajnálkozva veszi tudomásul, hogy a kanadai magyarok kimaradtak a nemrég megjelent Ethnocultural Community Groups címjegyzékből. Megemlíti azt is, hogy az összeállítás helyet ad 97 különböző nemzetiségi egyesületnek, az albánoktól a vietnámokig, a finn, a lengyel, az észt, a litván nemzetiségiektől a többszörösen is képviselt román népcsoportig. Csupán a magyarokat hagyták ki. Hozzám még nem jutott el a szóban forgó kiadvány, így nem ismerem összeállítóit, s a címjegyzék célját: kiknek készítették? Ha csupán 97 egyesület került nyilvántartásra ebben a 150 nemzetiségű Kanadában, nyilván felszínes munkáról van szó, amit összecsaptak hírnévhajhászásból, vagy ki tudja milyen elgondolásból. Sajnálatos és káros kiadvány az ilyen, mert hasznosság helyett csupán elégedetlenséget, perpatvart kelt a mellőzött népcsoportok soraiban. Mint a mi esetünkben is. A cikk írója ugyanis megrója a magyar intézmények tagjait, elmarasztalja őket, mert megítélése szerint nem sürögnek eléggé a fontos fórumok körül, ahol népek sorsa felett döntenek; mert eddig mit sem tettek a nemzetünket ért igazságtalanságok revideálása ügyében. Azt el kell ismerünk, hogy sok még a tennivaló. A trianoni békediktátum bírálata még vajmi kevés eredményt tud felmutatni. A szomszédaink sugallta rágalmak a magyarságról még ma is napvilágot látnak. Az elmarasztalt egyének azonban azzal válaszolhatnának a cikk írójának, hogy ők igenis sokat tettek népünk jó hírneve tudatosításában. A közelmúltban zajlott le Ottawában a kanadai nevelők idei kongresszusa, s a hatezer lelket számláló összejöveteleken a kanadai hungarológusok is részt vettek nívós műsorral. Sorolhatnánk más példákat is, mint a Dreisziger Nándor-szerkesztette esszégyűjteményeket a nemzeti kisebbségbe kárhoztatott magyarokról, vagy a Hungarian Studies Review számtalan számát, a bennük közölt tanulmányokkal, recenziókkal, felmérve a világ számára a hazánkat ért sérelmeket. A cikkben név szerint ugyan nem említett “professzorunk” is elmondhatná magáról, hogy a kanadai magyar irodalom történetét ő írta meg magyar és angol nyelven elsőnek, s hozzá tehetné még azt is, hogy számos magyar tárgyú előadást tartott, tanulmányt közölt nemzetközi fórumokon és folyóiratokban. Igen, az utódállamokban kisebbségbe került testvéreink sorsa felett egy percre sem hunyhatunk szemet. Szólunk róluk, emlékezünk rájuk s minden lehetőt elkövetünk erkölcsi és anyagi támogatásuk érdekében. Legyünk azonban őszinték, s lássuk be, hogy egy kanadai egyetem nem tűrne meg olyan tanszéket az égisze alatt, amely a Kanada által elfogadott, s aláírt, a magyarok számára igazságtalan diktátumokat a magyarság javára itt akarná megváltoztatni. Erre a magyar tanszéknek sem meghatalmazása, sem anyagi, sem emberi kerete nincs. S be kell látnunk azt is, hogy ebben az özönlő néptengerben, a realitásokat figyelembe vevő szerény igyekezettel is sokat tehetünk fajtánk érdekében. A bibliográfiai összeállításokkal kapcsolatban, remélem nem tűnik szerénytelenségnek, ha elmondom, hogy én évtizedeken át dolgoztam egy-egy könyvészeti összeállításon, melyek úttörő munkának számítanak ma is, több évtizeddel megjelenésük után. A Torontoi Egyetemi Kiadó gondozásában megjelent kanadai nemzetiségi bibliográfiámban például 65 nemzetiséget soroltatok fel, 75 nyelven, közel ötezer tételben. Ebben a magyar irodalmi rész, minden partizánkodás nélkül, az élen jár. Egy másik összeállításom, Canadian Studies on Hungarians címmel is egyedüli forrásmunka, s 1987 óta három kiegészítő kötet követte, a legutóbbi a torontoi Hungarian Studies Review és a budapesti Országos Széchényi Könyvtár kiadásában, mely felkerült a világhálóra is. E kötetek szakszerűen annotálják, csoportosítják a magyarsággal foglalkozó kanadai tudományos és ismeretterjesztő munkákat, a fellelhető dokumentumok, kéziratok, fényképalbumok könyvtári és levéltári elérhetőségével. Az angol nyelvű sajtó nagy érdeklődéssel fogadta e kiadványokat, s az észak-amerikai könyvtárak szinte mindegyikében megtalálhatók példányai. A magyar sajtó, néhány kivétellel, figyelembe sem vette ezeket, s a hozzá hasonló forrásmunkákat. Az ünnepi kiadású centenáris bibliográfia egy része eladatlanul porosodik a reginai kiadó raktárában. Csalódás érte a torontoi egyetemi kiadót is a kanadai magyar irodalomtörténet iránti közömbösség miatt. Bezzeg a háromkötetes ukrán-kanadai enciklopédia háromezer példányát hónapok alatt elkapkodták az itt élő ukránok, 700 dolláros példányonkénti áron! Hasonló lelkesedéssel éltetik az ukránok, észtek, lettek, olaszok saját íróik és tanult embereik munkásságát is. A kanadai magyarságkutató viszont 15-15 (tizenöt!) példányban kénytelen kiadni, saját költségén az esszégyűjteményeit, melyekben az itt élő magyarság eredményeit méri fel, beleágyazva jelentőségüket a hazai hagyományokba és a kanadai életviszonyokba. Az egyre szűkülő kanadai állami dotációk folytán a szépirodalmi alkotó is, a kutató is magára hagyatottan munkálkodik, a Széchenyi Társaság és a Rákóczi Alapítvány segítségét remélve. A Kanadai Magyarságnak igaza van. Tehetségeink rendre megfáradnak, elnémulnak – ha nem is válnak - mint írja, Pató Pálokká. S mégis, kevés nemzetiségi csoport vallhat magáénak olyan színvonalas folyóiratot, mint az immár negyedszázados életévébe lépő Hungarian Studies Review, az ugyancsak 25 éves Tárogató, a nemrég indult Magyar Krónika, a Kalejdoszkóp, a megjelenő antológiák, a magyar nyelvű rádióállomások, a szépművészeti stúdiók szerte az országban. Az Ethnocultural Community Groups szerkesztőinek és kiadójának azt üzenjük: ha nem tartják ezeket, s az ezekhez hasonló eredményeket számon, pironkodhatnak szellemi tunyaságukért. Bűnösségi érzés járhatja át őket felszínességükért, mert megrövidítették olvasóikat fontos adatok mellőzésével, amit azok előbb-utóbb a szemükre vetnek majd. Mert feltételezhető róluk, hogy szélesebb látókörrel rendelkeznek, mint a címjegyzék szerzői. (In:Tárogató,1998, Földiek között, 1999 ) * * * Molnár Ferenc Vancouverben Brit Columbia magyarsága a közeljövőben adózik államalapításunk ezer évének. A fesztivált a vancouveri Roundhouse Community Performance Centreben tartják, a victoriai és nanaimoi magyarok közreműködésével. A kétnapos ünnepségen sor kerül a tartomány magyar művészeti, szellemi és kulturális alkotásai kiállítására. Az emlékünnepélyen beszédet mond Papp Sándor kanadai nagykövet, s üdvölő szavaikat hozzák el a föderális, tartományi és városi hivatalok képviselői. Előadják Molnár Ferenc The Play’s the Thing (Játék a kastélyban) című vígjátékát, helyi szereplők alakításában. Jelen tudósítás Molnár Ferenc irodalmi munkásságát igyekszik felidézni az olvasó képzeletében. 1926-ban, életpályája magaslatán írta a Játék a kastélyban című darabját. A kritika ezt tartja egyik legsikeresebb alkotásának. Kitűnő sikere volt nemcsak Magyarországon, de külföldön is. A vígjáték a századkori magyar burzsoázia életmódját mutatja be enyhe iróniával. Tárgyát a középosztály morális élete képezi, telve a korabeli dráma Oscar Wilde, George B. Shaw, Pirandello-szellemű kis intrikáival, szerelmi kalandjaival, hitvesi hűtlenséggel és békés megoldásokkal. P.G. Woodhouse műfordítása alapján készült, Vancouverben Vásárhelyi Bálint, Jákóy Endre, Jahutka Péter, Szohner Gábor, Adamovich Ilchi, Ava Stone és Kerti János alakításában, valamint Karakas Andreé és Padányi Miklós rendezésében. Molnár Ferenc 1878-ban született Budapesten, jómódú orvosi családban, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán kortársaként. Csodálatos korszak az övék. A magyar szellemiség, az irodalom, a zene, a kabaré, a trianoni megrázkódtatás ellenére, vagy éppen annak hatására, virágkorát élte. Molnár fiatalember volt, amikor Jókai és Mikszáth elhunyt. Megélte a nyugatosok és a fiatal mozgalom első, aranykornak nevezett szakaszát, s ott volt Nagy Endrével a kabaré műfaj megszületésénél. Jogot hallgatott Genfben, de abbahagyta tanulmányait. Tizennyolc éves korában újságíró lett s a nagy háborúban haditudósító volt. Neumann családi nevét Molnárra változtatta, mert megítélése szerint a magyar olvasó magyar nevű írót érdemel. Szenvedélyes hazafi volt nemzetközi magaslatán, new-yorki éveiben is. Első sikereit prózaírásban érte el. Az éhes város, a Csókok éjszakája, az Egy gazdátlan csónak története című gyűjteményeivel. De megtisztelő fogadtatása volt a Pál utcai fiúk című ifjúsági regényének is, mely pár év alatt 35 nyelven jelent meg, s ez a kamaszkor ,,életszabályait” oly hűen megtestesítő írás még ma is mesterműnek számít a világirodalomban. Igazi sikereket azonban drámaírásban ért el. Negyven darabot írt, köztük jó pár maradandó alkotást. Átütő sikert Az ördög című darabjával aratott, mely egy kicsapongó szépasszonyról szól, akit maga az ördög segít szerelmi kalandjaiban. A közönség rajongott érte. Ezt követte a még sikeresebb Liliom (1909, mely később Carousel musicalben vált világhírűvé, hollywoodi filmváltozatban), s A testőr (1910). Ezekkel világsikert aratott. Molnár, Wilde, Shaw, Pirandello, s főleg a francia tézisdráma ismeretében újat alkotott a magyar színpadon. Szándéka a könnyed, vidám szórakoztatás volt, egy-két könnycseppet is csalva a néző szemébe, mint mondta. Újszerűsége a szinpadi technika alapos kihasználásának tulajdonítható. Merész fogásokkal vitte színre a valós élet alakjait a túlvilági elemekkel keverve. Vaskos realista ábrázolása gyöngéd szentimentalizmussal, kevéske cinizmussal, megannyi iróniával és jó adag melankóliával párosult. A közönség mulatott a drámai csintalanságra, jasszizmusra, pajzánkodásra hajló dialógusán. Mindezeket a fakultásokat bravúrosan kihasználva, sikeresen vitte színpadra a századeleji Budapest bohém légkörét. Alkotó fénypontját a két háború között érte el, a Hattyú (1920), s a szóban forgó Játék a kastélyban c. darabjaival. Az előbbi egy lányról szól, akit fiatal korától kezdve hercegasszonyi szerepre nevelnek. Angol változatát 1956-ban filmesítették meg, a bájos Grace Kelly alakításában, aki éppen akkor ment feleségül egy igazi herceghez. A 30-as évek végén, a fasizmus elterjedése idején hagyta el az országot. Rövid franciaországi és svájci tartózkodása után New Yorkban telepedett le, ahol tovább alkotta a kizárólag magyar tárgyú drámáit. Mint rendező és vallomásíró is jelentős volt. Népszerűségét jelzi az a tény, hogy otthon is, külföldön is követőkre, gyakran epigonokra talált. Színes jellem volt. Háromszor házasodott, mindhárom esetben magyar hölgyet vett feleségül. Bohém éjszakázó életet élt, különösen budapesti évei alatt. Egy alkalommal, a szájhagyomány szerint, a városi bíróságra idézték, ,,hajnali” 11-kor! Útban ámulattal töltötte el a városi zajos élet. Megkérdezte a taxisoffőrt, a rája oly jellemző ártatlansággal: Tán ezek is a bíróságra mennek? (In: Magyar Krónika, 2000. nov. 24) * * * Világkereskedelmi Központ, 2001 szept. 11 (Elsőévi megemlékezés) (A Magyar Krónika munkatársai megemlékezéséből közölt válogatást a newyorki borzalmas merénylet első évfordulója alkalmából. Az alábbiakban az eseménnyel kapcsolatos élményeimről így írtam a lap 2002. szeptember 12-i számában): Minden olyan jól összejött! Már napokkal előtte kiterveztük az utazást. Kedden, 11-én reggel készültünk volt nekivágni az észak vancouver-szigeti túránknak, útba ejtve Nanaimo, Parksville, Qualicum Beach, Comax és Campbell River városokat. Előtte való délelőtt, az idő rövídsége s Mailáth Mária szerkesztő asszony sürgetésére sikerült befejeznem az októberi forradalom megemlékezésére kért cikket, mely ,,Magyar regék – 1956” címmel jelent meg lapunk első oldalán. A délutánt a Beacon Hill Parkban töltöttük, élvezve a békés napsütést. A mesterséges tavak partján gágogó vadlibák tollászkodtak. A fényes tollú kaliforniai sirályok szárnyrebbenés nélkül keringtek a szálas duglász fenyők fölött. Sétánk hamar véget ért, a feleségem sürgetésére. Az elutazás előtt szilvalekvárt kellett főznünk, majd el kellett mennünk a bankba, kivenni az automata gépből az útravaló összeget. Este számos telefonhívás érkezett, egyik Ottawából, Demmer György barátomtól, s megbeszéltük egy tervezett cikksorozat részleteit. A lakótömbben is tudattam a házi tanács pár tagjával tervezett utazásunkat. Másnap reggel korán keltünk. Mosakodás, gyors reggeli, lakás rendbetétel, végső csomagolás. Útraindulás előtt kinéztem a tágas ablakon, mely a százholdas parkra, s délre, a Juan de Fuca tengerszorosra néz, panorámás képet nyújtva az amerikai örök hósipkás Olimposzi hegyekre. Máris honvágyat éreztem csöndes és biztonságos otthonunk iránt. - Hallgassuk meg az időjárás jelentést – javasolta a feleségem. Bekapcsoltam a televíziót. Rövid sercegés, a szokásos vibrálás után megjelent a kép, égigérő épülettornyot mutatva, sötét füsttel ablakaiból. - No, már kora reggel is rémfilmekkel traktálnak bennünket?! – zsörtölődtem. Idegenkedve néztem a képernyőn mutatott hatalmas tolongást, rohangálást, jajveszékelést. Lenyűgöző látvány volt a film. A TV bemondó egyre emeltebb hangon adta a közvetítést, azt a gyanút keltve, hogy nem mese ez, gyermek, hihetetlen dráma játszódik itt le, mégpedig New Yorkban és Washingtonban! S hogy mennyire nem mese volt a jelenet, egy gép, ez volt a második, elképesztő suhanással belesiklott egy másik égigérő toronyépületbe. Alig húsz perc múlva, a szemünk láttára mutatta a képernyő, hogyan omlik porba a két épület, mint kiderült, a Világ Kereskedelmi Központja, a nyugati világ büszkesége, az ember szellemiségének és zsenialitásának jelképe. Minket, akik átéltünk pusztító háborúkat, megértünk kegyetlen megszállásokat, embertelen zsarnokságokat, reménykeltő, de eltiport forradalmat, talán az átlagos észak-amerikainál is lesújtóbb érzéssel töltött el ez a borzalmas látvány, figyelmeztetésül arra, hogy a megalapozottnak vélt békés életünk nem is olyan biztonságos, mint a tegnapi verőfényes parkban véltük volt. Mintha egy világ omlott volna össze az emberben. Utazásunk elmaradt, mélységes megrendülésben telt el a nap, szívszakasztó érzéssel gondolva a romok alá temetett ártatlanok ezreire, fájdalom-gyötörte hozzátartozóikra. Iszonyattal gondoltunk a jövő bizonytalanságára, a bennünket körülvevő világmindenségben érzékelt összekuszált káoszra. Örökre nyomot hagyott lelkünkben a képernyőről, majd a sajtóból kiáramló borzalmas látvány. Ma is, ha toronyépületet, vagy az ablakunkon át vastag kondenzcsíkot húzó repülőt látok az égen, megfoghatatlan aggodalom, lelket marcangoló borzongás vesz erőt rajtam. Ha újabb felvételt mutatnak a hiányzó tornyok helyén, s a térségben bizakodó népeket, feldereng bennem az élet értelmét jelző remény. Az ember alapjában véve jó teremtmény, elméje leleményes, s a jövőt illetően, történelme egész folyamán mindig megtalálta túlélésünkre a bölcs megoldást. Talán még kedvet kapunk az egy évvel ezelőtt tervezett utazásunkra is! (In: Magyar Krónika, 2002. szept. 12) * * * Hungarológia Kanadában (Wojatsek Károly köszöntése) A múlt század közepétől számos maradandó munka jelent meg az egyetemes magyarság és a kanadai magyarok történelméről, szociográfiájáról, irodalmáról. Ezek közül említést érdemel Kosa János Land of Choice: The Hungarians in Canada (1957) című könyve, mely 115 Torontóban élő magyar család integrálódását örökíti meg tudományos szinten. Ezt követték olyan történelmi monográfiák, mint Kovács Márton Esterházy and Early Hungarian Migration to Canada (1974), a Dreisziger Nándor szerkesztésében angol és francia nyelven megjelent átfogó munka, Struggle and Hope: The Hungarian-Canadian Experience, és Bisztray György Hungarian-Canadian Literature című irodalomtörténeti könyve. Van a kanadai hungarológiának egy másik ágazata is, amely az egyetemes magyarság történetét nyújtja az ókortól napjainkig. E hungarológusokra az jellemző, hogy hivatásuk mellett mint egyetemi tanárok a magyarságkutatást másodfoglalkozásként végzik. Ennek ellenére azonban elérték azt a megtiszteltetést, hogy a kanadai hungarológia elfogadott tudománnyá vált nem csak Kanadában, de bárhol a világon. Wojatsek Károly emeritus professzor egyike ennek a tudósgárdának. Négy évtizedes nevelői pályafutása alatt megőrizte kapcsolatát a magyar történelemmel, nyelvészettel és irodalomtörténettel. Folyóiratokban megjelent tanulmányaiban olyan tárgyakkal foglalkozott, mint a Rákóczi szabadságharc története és irodalma, Madách Imre, Arany János, s általában a klasszikus magyar irodalom hatása a környező államok irodalmi fejlődésére. Az évek során jelentős szerepet játszott az óhaza és a külföldön élő magyarság kapcsolata kialakításában. A hetvenes évektől kezdve részt vett a Magyarországon rendezett anyanyelvi konferenciákon, mely intézmény a hidegháború alatt az egyedüli hidat képezte a két táborban élő magyarság között. Az összejöveteleken hírt adott a kanadai magyarság kulturális, nevelésügyi, társadalmi, felekezeti és irodalmi eredményeiről. A multikulturális - magyar, német, szlovák - légköréről ismert felvidéki Udvardon született 1916-ban. Tanulmányait a Pozsonyi és a Debreceni Egyetemeken végezte történelem és nyelvtudományi szakon. 1948-ban elhagyta az országot. Svájcban a Fribourgi Egyetem hallgatója lett. 1951-ben Kanadába vándorolt, s a Montreáli Egyetemen folytatta tanulmányait, 1956-ban Ph.D. diplomát nyert. Magyar és cseh irodalmat tanított az amerikai Colorado Egyetemen. 1966-ban kinevezték Kanadában a Lennoxville Egyetem történelem szakos tanárává, ahol 1986-ban történt nyugalomba vonulásáig tanított. Nevelői és tudományos munkásságát elismeréssel fogadta a befogadó ország. 1982-ben a Canadian International Academy of the Humanities and Social Sciences díszdoktori státussal jutalmazta. Utána kinevezték a Conseil pluriculturel des ethnies du Québec dísztagjául. Mint történész, több ösztöndíjat nyert, köztük az American Fulbright-Hayes Fellowship és a neves Canada Council stipendiumot. Számos tudományos társaság tagjául választotta, s illusztris lexikonok szócikkekben foglalkoztak munkásságával, köztük a Dictionary of American Scholars, Dictionary of International Biography, a Hungarian Who,s Who in America, s e sorok írója Canadian Studies on Hungarians című, Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár gondozásában megjelent bibliográfiája. A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság 1977-ben, Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián rendezett alapító közgyűlésén tartott előadást. A múlt évben, az MTA Határon Túli Magyarok Köztestületi tagjává választotta. Kultúrtörténeti tanulmányai kiterjednek a közép-európai régióra, s különösen az ott élő népek történetére. A magyarság számára egyik legjelentősebb munkája a From Trianon to the First Vienna Arbitral Award (1980) című könyve, melyben a tárgyalt kor történetét, diplomáciai, politikai döntéseit ismerteti új forrásmunkák, külföldi levéltárakban őrzött dokumentumok felhasználásával, hangsúlyt fektetve az utódállamokban élő népek: magyarok, németek, ruszinok kiszolgáltatottságaira. E könyv példányai ott vannak a világ sorsát intéző államférfiak asztalán, s megtalálhatók az egyetemi és tudományos könyvtárakban. Másik maradandó munkája a négy kiadást megért Hungarian Textbook and Grammar. Én magam is ezt használtam Albertában, főiskolai nyelvtanításom éveiben. Nyugalomba vonulása után Victoriába költözött feleségével, Mariettával, aki középiskolában francia nyelvet tanított. Dr. Wojatsek új környezetében is hamarosan bekapcsolódott a közösségi életbe. A Bishop's Egyetem kiadásában megjelent Alumni Newsletter szép megemlékezést közöl Wojatsek emeritus professzorról. A cikk írója, Janice Parsons elmondja róla, hogy hajdani növendékei, s kollégái alapos felkészültsége mellett humánusságát, segítőkészségét, buzdító termémészetét is nagyra értékelik. Victoria magyarságát is sokban gazdagítja megtermékenyítő jelenléte. Önzetlen támogatása főleg azok számára jelentős, akik közelebb állunk hozzá. Nagy elfoglaltsága mellett - hathatós szerepet játszik nemzetközi körökben a Benes-dekrétum hatálytalanításában - időt szakít számunkra. Tudásával, élettapasztalataival segít bennünket szervezeti életünk eredményessé formálásában. Magyarságtudományi eredményei elismeréséül a Szent László Rend, a Magyar Vitézi Rend tiszteletbeli és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjául választotta. Kollégái, barátai és honfitársai nevében kívánunk Károly bátyánknak további jó munkát. (In: Szigeti Magyarság, 2002) * * * Aranylakodalom Július 30-án ünneplik Kádárék, Ignác és Emma házasságuk 50 éves évfordulóját. Együtt tölti majd a házaspárral a jeles napot öt gyermekük, négy fiú, egy leány és házastársaik, nyolc unokával. Megjelenik majd a barátok, ismerősök sokasága is, kiknek – köszönet Ignác és Emma asszony kiterjedt közösségi életének - se szeri, se száma. Az aranylakodalmas pár aktív szerepet játszott a victoriai magyar társadalmi életben közel fél évszázadon át. Ignác éveken át vitte-hozta a kioszkot a folkfesztekre. Emma tevékenységeit pedig felsorolni is oldalakra menne, kezdve a Társaskör 1980-81-ben 1984-ben betöltött elnökségétől a Búzavirág Tánccsoport megalakításáig, az éveken át tartó táncfesztiválok rendezésében való részvételétől a folkfeszteken való munkájáig. Ez utóbbin nyolc éven át mint koordinátor szolgált. Mindezt öt gyermek nevelése és a kimerítő háztartási munka mellett végezte, esti műszakon történt éttermi alkalmazása tetejében! Ignác építőipari munkásként dolgozott, később saját vállalatát vezette, mely az 1994-ben sajnálatosan visszatért pólió betegsége idejéig virágzásnak örvendett. Sopron gyönyörű városában esküdött a fiatal pár örök hűséget egymásnak, 1955 július 30-án, mit sem sejtve, hogy alig egy év múltán, piciny fiúgyerekükkel a hontalanságot, majd az új honalapítást kell vállalniuk az akkor kietlennek vélt Kanadában, s annak is egy istenhátamegetti eldugott szigetvárosában. Átestek ők is az új otthonteremtés kezdeti traumáján, az idegenség, a hontalanság gondolatával járó bizonytalanságokon. Egymás iránti szeretetük, kitartásuk, s származástudatuk azonban szépen kamatoztatta magát. Ignácot kiváló szakemberként ismerték a betonformázó ágazatban. General Concrete Finishing nevű vállalatát igénybe vette számos helyi építőipari létesítmény, köztük Nagy János és a Farkas fivérek vállalata is. Emma néptáncos volt szülővárosában, Sopronban. Ezirányú tehetségét hamarosan latba vethette Victoriában is. Egyik fesztiválon német barátnőjével néptáncbemutatót néztek. Mikor a következő csoportra került a sor, azt mondja társnője: - Gyere menjünk innen. Ezek nem jók! Hát enyhén szólva, sajnálatos képet vágott a kis csoport. A lányok némelyike papucsban, némelyike magas sarkú cipőben, tarkabarka alsóneműjük kilógva a szoknyájuk alól, a férfiak szalmakalappal, simléderes sapkával a fejükön, gumicsizmában, némelyik szöges talpú bakancsban, rojtos szárú farmerben ropta a magyar táncot. Mert legnagyobb megdöbbenésére akkor derült ki, hogy magyarok voltak. Emmának sem kellett egyéb! Kézbe vette a fiatal csoportot, rendet teremtett köztük. Néhány társával szép magyar ruhákat varrt a hölgyeknek. Kihasználtak minden lehetőséget, nyújtották a tésztát lángosnak, ünnepségeken árulták a magyaros kolbászt és süteményt az anyagi javak előteremtésére. Ebben, mint alcsoportnak, az 1966-ban alakult Victoriai Magyar Társaskör is segítséget nyújtott. Gyakorlott oktatókat hívtak meg Albertából, később Magyarországról is. Az egylet szépen fejlődött, díszes egyenruhájuk, az árvalányhajas kalapig párját ritkította. Az 1979-ben, Vancouverben megrendezett első nyugat-kanadai táncfesztiváltól, a Magyarországon való fellépéstől a ma napig tartó szereplésig megtisztelő érdeklődésnek örvend az egylet. Elismerésük egyik fontos záloga gazdag repertoárjuknak köszönhető. Minden alkalommal, mint sajtóbeszámolóinkból is kiderül, új számokkal lépnek fel még ma is. Emma hozzáértő kezdeményezésére kiérdemelték a várostól a bingóengedélyt, amely ha rengeteg munkával járt is, megalapozta anyagi bázisukat. A victoriai magyarság az Emma idejében élvezte első virágkorát. A tartományi és szövetségi erdészeti minisztériumokban fiatal magyar tudósok és adminisztrátorok töltöttek be vezetői állást. Brit Columbia premierjeit és minisztereit népszerű rendezvényen magyar hölgyek társaságában mutatta a helyi sajtó. Emma a parlamenti étteremben dolgozott éveken át, s való igaz az a bölcs megfigyelés, hogy a férfiak nem közömbösek a kulináris művészetek iránt. Mert ezek a hölgyek panorámás fesztiválokon, gála bálokon művészetté avandzsálták a magyar konyhát. Elismerő szerepet játszott Emma a város multikulturális életében is. Részt vett az 1994-ben rendezett Commonwealth sporteseményekben, mint kulturális rendező. Az ICA vezetősége mindig bizalommal számíthatott rá bárminemű, s főleg magyar vonatkozású ügyek besegítésében. Tehetségét, odaadó munkáját a legnagyobb elismerés övezte. Vastag dossziéra megy a város polgármestereitől, tartományi vezetőktől, szövetségi multikulturális miniszterektől érkezett köszönő levelek, kitüntetések sokasága. Elismerő oklevelet kapott az 1984-es Canada Day alkalmával. Talán legnagyobb kitüntetésnek számít az ország főkormányzójának (Governor General) díszes kivitelezésű nagydíja, a Merit Award. Szívből gratulálunk a Kádár házaspárnak. Köszönetünket fejezzük ki fajtánk ügyeit szorgalmazó igyekezetükért. Büszkék vagyunk eredményeikre, s főleg arra, hogy gyermekeiket, de még azok kanadai házastársait is magyar szellemben nevelték. További boldogságot kívánunk magán és közösségi életükben. Áldás szálljon ötvenedik házassági évfordulójukra. (In: Szigeti Magyarság, 2003) * * * Nyáreleji kedves dolgaink A hagyományokhoz híven, mondhatjuk, hála Istennek, sikeresen lezajlott Victoriában a FolkFest és a nyári piknikünk. Az előbbire július 1 és 10-e között került sor a belvárosi kikötőben. Társaskörünk és a Búzavirágosok lángossütéssel (az utóbbiak néptánccal is) ismét kivágták a rezet. Sajnos, az égiek és a városi atyák lehettek volna kegyesebbek is az éghajlat ügyében, az utóbbiak pedig mindenféle rendezvények fékentartásában. De ezektől eltekintve, a magyar kioszk az idén is a leglátogatottabb színhely volt. Asszonyaink fürge keze nyomán térültek le sütőről a sistergő piros lángosok, a besegítő férfiaknak is kevés idő jutott álmélkodásra. Kótyagos szerkesztőnk a hosszú, hármas sor közepén elrikkantotta magát: - Hajrá magyarok! Hajrá magyarok! A körülötte sorakozók előbb elcsodálkoztak a nekibuzdúláson, majd ők is rázendítettek: - Harrá madzsarok! Harrá madzsarok! Lassan elcsitulva azon fundálóztak, vajon mit jelent ez a furcsa hangzású skandálás? A rendezők, Kövér Katival az élen, s a szorgos besegítők az idén is jól vizsgáztak. Mindannyiunk nevében, hálás köszönetünket tolmácsoljuk nekik, szeptember 17-én pedig ízletes vacsorával honoráljuk majd áldozatos munkájukat. Nyári piknikünk ismét az Elk-tó partján zajlott le, július 17-e délután. Ezúttal tűző napfénnyel megemberelte magát az Ég is, a gyakori szellő meg csendes nyugalmával a mexikói Jukatán félszigeten keresztül száguldozó nagynénikéje, Emily hurrikán pusztításait csodálva. Jöttek tagjaink, nyári lengébe öltözött asszonyok és hajadonok, rövid nasztrókban sportlábaikat fitogtató férfiak társaságában, duzzadó karokkal cipelve batyúikat, hűtős ládáikat, kosaraikat tele finomsággal, ilyen-olyan zacskókba csavart üvegekkel, kiskorsókkal. A kezdeti ölelkezés, csókolózás után lett is terülj, terülj asztalkám! Volt ott szemet-szájat ámulattal töltő istenáldásából minden. Rántott csirke, csirke pörkölt, sertésoldlas, feledhetetlen pacal, jobbnál jobb körítések, főzelékek, saláták sokasága; házisütetű púpos falusi kenyér, melyről szegéskor áldott kezek nyomán a hagyományos keresztvetés sem maradt el. Voltak sütemények, ropogós pogácsa, s minden más elképzelhető jó. Nem maradt el a rostélyos lazac sem. Sorfalat alkottak a piknikezők a füstölgő tűzhely előtt, Kövér Feri alíg győzte fogdosni a halakat (a Safeway üzletben) Balázs Sanyi ínyencmesterünk keze alá. Messzire áradt a pirosra sült hal illata. A közösség tagjai ettek-ittak, jöttek-mentek, kezükben megrakott tányérokkal, poharakkal. Majd kis csoportokat alkotva megbékélten társalogtak a külvilág gondjait kirekesztő békés témákról. Az alkonyat bíborpiros órájában az elmaradhatatlan ölelkezés-csókolózás közepette szedték magukat s üres edényeik, üvegjeik csörömpölésével-kolompolásával kocsiba szállva haza hajtottak, végig a Pat Highway sávjain, egyetlen dudaszó nélkül. Az irígység sem lelt hibát ebben a piknikben sem. (In: Szigeti Magyarság, 2004) * * * A világ legújabb otthona Kellemes ünnepség volt Victoriában január 9-én. Ekkor tartotta a Victoriai Magyar Társaskör új otthona megnyitását. Közel fél évszázada álmodoztak erről az eseményről. S végre, kemény munka, szorgos takarékosság és jóadag szerencse folytán megszületett a világ legfiatalabb klubhelyisége, a Magyar Kultúrközpont. Nem kell többé idegen fedél alatt énekelniük a Himnuszt, nem kell kis iskolásainknak bérelt teremben betűzniük a magyar szavakat, s nem kell az irodalombarátok körének klasszikus verseinket privát otthonokban szavalniuk. Igazi család lett végre Victoria magyarsága. Mert család nem létezhet otthon nélkül. Az ünnepségre felderült három napos hóesés után az ég is. Tiszteletét tette több közéleti személyiség, köztük David Anderson volt kabinetminiszter, Sheila Orr, tartományi képviselő, és Őexcellenciája Alan Lowe polgármester. A technológiai vívmányokkal ellátott kultúrközpont a belvárosban helyezkedik el, a Bay Bridge Business Parkban. A város eme negyede hatalmas városfejlesztés előtt áll, új üzletekkel, lakónegyedekkel és toronyépületekkel övezve. A teljesen újjáalakított otthon első szintjén van a modern berendezésű konyha, a tágas tanterem, mely kisebb összejöveteleket, irodalmi esteket, számítógép-kúrzusokat, olvasói igényeket hivatott szolgálni. Itt vannak a raktárhelyiségek, fürdőszobák is. A második szinten van a nagy előadóterem, a vezetőségi iroda és a szerkesztőség. Ezek ablakai a tengerre és a tartományi parlamentre nézve csodálatos kilátást nyújtanak. A pohárköszöntőben koccintottak a Canada/B.C. Infrastructure Programra, mely 250 ezer dollár anyagi támogatást nyújtott az otthon átalakítására. Ugyancsak köszöntötték az áldozatos egyéni adakozókat, s poharat emeltek a Társaskör jövőjére. A másfélórás műsorban az elnök áttekintést nyújtott a Társaskör közel fél évszázados történetéről, nyelvünk és kultúránk megőrzéséről, az új környezetbe való beilleszkedésről, alcsoportok - iskola, tánccsoport, énekkar, irodalmi csoport, magyar nyelvű újság – alapításáról. A díszvendégek lelkesen üdvözölték a Társaskör tagjait. David Anderson parlamenti képviselőt közvetlen szálak fűzik a magyarokhoz. Szülei két 56-os fiatalt fogadtak be, akik a szemük láttára képezték ki magukat Kanada-szerte elismert zeneművészekké. Sheila Orr, maga is bevándorló, együttérzéssel szólt az ünneplőkről, kikhez hasonlóan ő is átélte az új fészekrakás különböző fázisait. Alan Lowe polgármester pedig származásánál fogva első kézből ismeri a kisebbségi élet fortélyait. Anderson képviselő a változó világról szólt, s abban Magyarország és Kanada szerepéről. Említést tett a két ország történelmi kapcsolatairól, melyek jobbításában ő maga is sokat tett. Madam Orr brit-columbiai képviselő pedig a kanadai magyarság eredményeit méltatta, s örömmel tölti el, hogy szerepe lehetett az állami támogatás kiutalásában. Alan Lowe polgármester úr mérföldkőnek tekinti az új kultúrközpontot Victoria város társadalmi mozaikjában.. A műsor színvonalas volt, lendületes, változatos számokkal. Az énekkar szép népdalokat adott elő Kabáth Judit vezénylésével. Könnyet csalt a hallgatók szemébe a megható Bújdosik az árva madár, Madárka, madárka, Erdő, erdő de magas a teteje. Hallottunk klasszikus zeneszámokat, Aram Hacsaturjan négykezes zongoradarabját és Brahms 2. és 5. magyar táncát Dolhai Anthony és Michael Drislane előadásában; az érzelmekre ható áriát Erkel Hunyadi László operájából, Kabáth Judit művésznő tolmácsolásában és Ruth Williams zongorakíséretével. Sor került az újjáépítési munkában nagy szerepet játszott egyének, Kárpáti Gyula, Nagy János, Vaszkó József és Blazkow Péter kitüntetésére is. Az elismerő okleveleket Sheila Orr és Anderson országházi képviselő adta át. Miska János derűs történeteket mondott el az építkezés idejéből. A műsor a Himnusz eléneklésével ért véget. Kellemes társalgás következett, finom sütemények, kávé és tea fogyasztása közepette. Csodálatos élmény volt. Manapság egyre a megöregedésről, fáradságról, viszályokról hallunk világszerte. Új otthonok helyett inkább a régiek megszűnéséről értesülünk. Legyen Victoria mindannyiunk lelkesítő példája. Sok sikert, békés együttélést kívánunk nekik a világ legifjabb kultúrotthonában. (In: Szigeti Magyarság, 2005) * * * A magyarok barátja – Watson Kirkconnell Tíz ujjunkon megszámolhatjuk az észak-amerikai földrész ama kiemelkedő nagyjait, akik ismerték és igazán szerették a magyar irodalmat. A nagyon kevesek közé tartozott az Egyesült Államok hajdani elnöke, Teddy Roosevelt. Kedves olvasmánya volt Mikszáth Kálmán regénye, a Szent Péter esernyője. Kanadában él pár angol nyelvű költő és műfordító, köztük John Robert Colombo, Margaret Avison, Raymond Souster, s mindenek fölött Kenneth McRobbie, akik szintén nagyra becsülték a magyar irodalmat és sokat tettek terjesztése ügyében. A hajdan a manitobai egyetemi tanár – a préri fővárosa, a kanadai Debrecen mindig is kedvező szellemi központ volt a magyar kultúra számára - s ma Vancouverben élő Kenneth McRobbie például, maga is jeles költő, több kötetet írt, fordított, szerkesztett a modern magyar irodalommal kapcsolatban. Írásaiban azt vallja ma is, hogy az irodalomban nincsenek kis és nagy nemzetek. S ha mégis volnának, akkor Magyarország határozottan a nagy nemzetek sorába tartozna! Az őket megelőző Watson Kirkconnell azonban egyedülálló óriásnak számít irodalmunkhoz való ragaszkodásában. Ő nem csupán gyöngyszemeink fordításában, de azok magas színvonalon való propagálásában is elévülhetetlen szerepet játszott évtizedeken át. Rajongott a magyar költőkért! S talán ezért is, külön fejezetet érdemel irodalomtörténetünkben. Az angol olvasóknak ő mutatta fel elsőnek legszebb arcunkat, nagy alkotásainknak, eposzainknak e világnyelvre való átültetésével. A magyarságnak 1938 óta személyes ismerője volt. Pár évtizeddel ezelőtt felkerestem a Nova Scotiában lévő Wolfville-i Arcadia egyetemen, ahol elnöki – rektori – tisztet töltött be. Elmondta, hogy legmaradandóbb élményei közé tartozott Az ember tragédiájá-nak szegedi szabadtéri előadása. És a debreceni szabadegyetemen végzett irodalmi tanfolyam. Ennek oklevele, számos kitüntetetés, díszoklevél, állami nagydíj, egyetemi díszdoktorátus mellett ott függött szépen bekeretezve dolgozószobájában. Nosztalgiával beszélt magyarországi élményeiről. Elismeréssel emlékezett az egyik debreceni előadóról, aki a szabadegyetemen külföldi látogatóit tizenhárom különböző nyelven köszöntötte tökéletes stílusban. Hihetetlenül hangzik, de ő maga 73 nyelvet ismert, s ötven nyelvből fordított verseket angolra. Csodálatos közéleti és nevelői munkássága mellett 150 könyve jelent meg nyomtatásban! 1895-ben született az ontáriói Port Hope kisvárosban. Tanulmányait a kingstoni Queen’s, a torontói és az oxfordi egyetemeken végezte. Nevelői pályafutását, akárcsak az előző számunkban bemutatott Jack Pickersgill, vagy a fentebb említett Kenneth McRobbie, Winnipegen kezdte. Tizennyolc évi szolgálata egybeesett a kanadai etnikai irodalmakkal való ismerkedésével. Itteni évei alatt fordította angolra és adta ki a The Hungarian muse: an anthology of Hungarian poetry 1400-1932 (1933), Canadian overtones: an anthology of Canadian poetry written originally in Icelandic, Swedish, Hungarian, Italian, Greek, and Ukrainian (1935), Arany János: The Death of King Buda (1936), és A little treasury of Hungarian verse (1947). Bámulatos irodalmi termékenysége mellett gazdag közéleti munkát is végzett. Alapító tagja volt a Kanadai Írók Szövetségének, melynek elnöke, s örökös tiszteletbeli elnöke is volt. Szerepet játszott a Humanities Research Council, s a Canada Council megalapításában. Ezeknek döntő szerepük volt a kanadai nemzeti ébredés serkentésében, az ország legjobbjainak a gyarmati mentalitástól való szabadulásában. Az előbbi tudományos intézmény engem is támogatott hathatós ösztöndíjjal (75 ezer dollárral), a kanadai nemzetiségi irodalmak bibliográfiája megírásában, mely a Torontói Egyetemi Kiadó gondozásában jelent meg 1990-ben. Mint költő is nagy elismerésben részesült. Több verseskötete jelent meg. Igyekezett a klasszikus és a modern stílusokat házasítani. Közéleti, irodalmi, nevelői és műfordítói munkássága mellett foglalkozott még közgazdaságtannal (egyetemen matematikai lángész volt), természettudományokkal, pedagógiával, politikai tudománnyal és multikultúralizmussal. Hogy Kanadában enyhébb színezetet öltött a rasszizmus, a bevándorlók elmarasztalása, abban Kirkconnell közéleti vezetőnek nagy szerepe volt. Huszonnyolc éven át szerkesztette a nemzetiségi irodalmak bibliográfiáját, mely a University of Toronto Quartely c. lapban jelent meg. Az általa szolgáltatott könyvészeti adatok és a hihetetlenül szerteágazó tárgy tematikai és stílusbeli törekvéseinek elemzése nélkülözhetetlen forrásmunkának számítanak ma is. Irodalmi csúcsteljesítménye 1985-ben valósult meg, amikor posztumusz kiadásban megjelent a Hungarian Helicon című antológiája, a Calgaryban székelő Széchenyi Társaság gondozásában. A közel 800 oldalas gyűjtemény Watson Kirkconnell évtizedeken át végzett műfordításait, a halotti beszédtől el a kanadai magyar költők munkásságáig, szólaltatja meg. Korai magyar tisztelői, mint a költő Kerecsendi Kiss Márton, százakra tették műfordításait. E kötet azonban azt igazolja, hogy inkább ezrekre mennek azok a munkák. A kanadai magyar költők külön hálával adóznak Kirkconnell professzor emlékének. Az ő tolmácsolásában szólalt meg először angol nyelven Fáy Ferenc, Tűz Tamás, Németh Ernő, Domokos Sándor, Kerecsendi Kiss Márton, Tamási Miklós, és sokan mások. Az 1977-ben bekövetkezett halála nagy részvétet váltott ki mind a hazai, mind a kanadai magyarok körében. Dreisziger Nándor történész, az általa szerkesztett Hungarian Studies Review c. folyóiratban tanulmányt írt munkásságáról: Watson Kirkconnell: Translator of Hungarian Poetry and a Friend of Hungarian-Canadians címmel (1977). Én lelkiismeretessége folytán emlékszem ma is kegyelettel Watson Kirkconnellre. A hozzá írott levelekre – tanulhatnának tőle hazánkban a nála törpébb szellemóriások! – lelkiismeretesen és haladéktalanul válaszolt. Itt sorakoznak könyvállványomon a szeretettel dedikált könyvei, monográfiái. Némelyikhez papírszeleteken kiegészítő magyarázatot is fűzött. A Slice of Canada című memoárjában két fejezetet áldoz magyarságismereti dolgoknak, s kisebb monográfiájában az ősi Kirkconnellek magyar vonatkozásairól is említést tesz. Rokoni ragaszkodással vonzódott hozzánk. (In: Tárogató, 1998) * * * Számunkra mindig is hős volt Két évtizeddel ezelőtt, 1985. május 29-én történt. Ezen a napon mártotta műlábát Fonyó István, rákos betegségben szenvedő fiatalember, a Victoriában lévő Juan de Fuca tengerszoros vizébe, miután befejezte a 425 napig tartó maratonfutását, melyet Journay for Life címmel őrizett meg a kanadai köztudat. Ott volt a jeles eseményen a város lakossága, lelkesen adózott az ország népével együtt fiatal hősének, kinek sikerült Terry Fox álmát valóra váltania. Steve Fonyó a legismertebb egyén lett az országban. Kanada népe rajta tartotta a szemét hónapokon át. A sajtó rendszeresen mutatta kálváriának is beillő útját, amint 7924 kilométeren át nyargalt végig az országon. Kezdetben voltak tamáskodók és irígyek is, akik kissé lebecsülve vállalkozását, Terry Fox epigonnak tartották. De a nagy többség együtt érzett vele, s abban reménykedett, hogy a fiatal bevándorlónak sikerül valóra váltania a rákos betegségnek idejekorán áldozatul esett Terry álmait. A Vernon városkából indult Istvánnak valóban erőt adott az Úr a hatalmas távolság leküzdésére. Naponként foglalkozott maratonjával a sajtó. Mutatták a képernyők, amint ritmikus ütemben, két rövid lépés ép lábbal, egy hosszú lépés műlábbal, bicegett a forgalmas műutak szegélyén. A népes településéken tisztelgő tömegek fogadták, a városok vezetői tetemes adományokat nyújtottak át az elcsigázott maratonfutónak. István 13 millió dollár adományt szerzett a borzalmas betegség gyógyítására. Minél közelebb került victoriai célpontjához, annál extázisosabb érdeklődést tanúsított az ország népe iránta. Keveset hallottunk azonban az emberfölötti küzdelemről, mely egy ekkora vállalkozással jár. Volt idő, amikor elgyengülten, keserves kínok között haladt esőben, szélviharban, rekkenő hőségben, olykori havazásban, ziháló tüdejébe lehelve a kipufogó csövek szennyét. A nap végén kimerülten kapaszkodott fel kocsiházukba, és sírva kérlelte édesapját, hagyják abba a tortúrát, mert nem bírja tovább. Az apa tartotta benne a lelket a távfutás minden percében. Az apa, aki röviddel a hőstett után maga is rákos betegség áldozata lett. Victoriában, a lakásunkhoz pár száz méterre, ma is ott magaslik a felirat: ,,Steve Fonyo Beach.” Kingston városában pedig ,,Steve Fonyo Drive” utca őrzi az emlékét. Hősnek kijáró megtiszteltetés övezte hónapokon át. Ösztöndíjak, városi és országos kitüntetések, munkalehetőségek kínálkoztak mindenünnen. Legnagyobb elismerést az Order of Canada elnevezésű nagydíj jelentette számára. Előtte állt a világ. S ekkor váratlan törés szakította ketté az életét. Az emberfölötti tett végrehajtása után hirtelen támadt űr tátongott előtte. Az idegeire ment a zsivajos sajtó, az érdeklődés kereszttüze. Elveszítette édesapját, a családi üzletük is romlásnak indult. Istvánt felkészületlenül találta a szűnni nem akaró népszerűség. Akkor talán nem is gondolt a bölcs mondásra, hogy nagy tetteket könnyebb elérni, mint a velük járó népszerűséget elviselni. Alkoholban, majd kábítószerekben keresett menedéket. Kihágásokat követett el, fogházi büntetésben is volt része. A sokaság megdöbbenve fogadta kilengéseit, s hamarosan kiábrándult fiatal hőséből. Szigorú morállal letaszította a piedesztálról. Mialatt példaképe, Terry Fox emléke egyre szárnyalt, nemzetközi méretekre vitte a maraton jelképét, mert szellemi alkata kiállta a nemzeti hős próbáját, addig Steve Fonyó a feledés homályába merült. Neve a rákos maraton-mozgalommal kapcsolatban mellőzésre kárhoztatott. Egy nemzet nehezen tudja megbocsájtani hősének az általa okozott csalódást. Növelte az elutasítást az a tény is, hogy két dudásnak nincs helye egy csárdában. A múlt évben, június 1-én a vancouveri Global News televízió beszélgetést folytatott Steve Fonyóval, amit sugárzott is esti programján. Ebből megtudhatta a tartomány népe, hogy István maga mögött hagyva fiatalkori kilengéseit, mesterséget tanult, s Surrey városban mint nehéz-mechanikai felügyelő dolgozik egy vállalatnál. Hálásak vagyunk a televízió stábjának az emberséges hangvételért, s hogy nosztalgiába illő tónusban idézték fel István emlékét. Számunkra pedig, mindenek ellenére is, megmaradt hősnek az évtizedeken át. (In: Szigeti Magyarság, 2005) * * * A harmadik Forrai Eszter, Franciaországban élő költő hősnője, harmadik gyerek a családban. Népi hiedelmeink szerint a hármas számjegy, akár a 21 a kártyajátékban, nyerőszámnak számít. Ha próbálkozásaink kétszer is kudarcot vallanak, harmadszorra egész biztos hogy sikerrel járnak, mert, tény és való, három a magyar igazság! A népmeséinkben is, a két első szülöttnek ritkán sikerül végrehajtania a szülői megbizatást. Általában a harmadik gyerek, a ,,vakaró” tudja meghódítani, s móresre tanítani ezt az önző világot. Eszter esetében a harmadik számjegy kétszeresen is visszájára fordul. Alanya a családban csupán ráadásnak, mostoha gyereknek számít; gyermekkori környezete, valamint a kegyetlen történelmi, háborús időszak keserű hatással lesz egész életére. A harmonikus légkör hiánya lázadó természetet eredményez a leányban, s felnőtt korában is hiányérzete van egy kiegyen-súlyozott, biztonságos élet iránt. Szeretetre vágyik. A hármas szám azonban ekkor is ellene szolgál, három nagy szerelme közül egyik sem hoz tartós boldogságot. A budapesti Széphalom Könyvműhely gondozásában megjelent A harmadik: válogatott prózai írások és válogatott versek című gyűjtemény Forrai Eszter legújabb írásaiból ad ízelítőt. Adhatnánk könyvének A tizedik címet is, ugyanis a 65 oldalas válogatás Eszter tizedik kötete. Az első, s emlékezetes versválogatása a londoni Szepsi Csombor kiadó gondozásában jelent meg 1961-ben, Faágak tánca címmel. A kedvező fogadtatást újabb kötetek követték, Münchenben jelent meg a Napóra mögött (1972), Korallzátony és Lázgörbe, című gyűjteménye 1980-ban. Majd Magyarországon látott napvilágot Villámok árnyéka (1989), Hullámlépcső (1991), Lépcsők: Múlt és Jövő (1994), és Felhőszakadás (2001), című négy kötete. Megjelent egy gyűjteménye Párizsban is francia fordításban, Déchtrure de Ciel címmel, 2002-ben. Jelen gyűjtemény első részét a költői ihletésű ,,A harmadik” című memoár teszi ki., melyben a leánygyerekből önkéntes száműzetésbe került asszony vet számadást hányatott életéről. Mint Gülch Csaba írja bevezető tanulmányában, Forrai Esztert elsősorban a gyötrő gyermekkor, a halál partján való bizonytalan létezés, a háború még ma is lángoló emlék-jajkiáltásai, az elveszett édesapa emléke nyomasztják... A gyermekkori keserű emlékek, nélkülözések, háborús pusztítások, sárga-csillagos megaláz-tatások kihatnak a költő felnőttkori életére is. Prózában és versben a fagyos Dunába lőtt ártatlanok képe (Lépcsők), az idegen földön jeltelen sírban nyugvó munkaszolgálatosok, köztük édesapja emléke okoz számára gyötrelmet (Apám emlékére, Gyerekszobám, Évfordulóra, Egy sírkőre). Mint elmondja ars poeticajáról, gyötrelmek adják költői ihletését. Vegyes érzelmeket jelent számára a nagyon áhitott idegen föld is. Franciaország sem válik az ígéret földjévé. Oda menekült ifjúkori szerelme, későbbi férje is csalódást okoz hűtlenségével az érzékeny lelkű feleségnek. Választott új hazájában is csalódások érik, válások, szerelmi kalandok, ábrándozások jutnak osztályrészül. A meghitt családi élet csupán egyre halványuló vágyaiban él tovább. Egyedüli boldogságot Anna nevű gyermeke jelenti számára. A gyűjtemény harmadik része az Annának írt, vagy a róla szóló gyönyörű, olykor Szabó Lőrincre emlékeztető versekből áll. ,,Szentelj föl magad mellé / Hogy belőled szülessek / Anyád-gyermeked / Egyszemélyben legyek / Sziromgyenge karoddal / Szorítsd ki szívem zakatoló köreiből / A nekedjáró legtisztább sejteket...” Hasonló ihletésű, bár szerényebb tónusú költemény az Anna jár, Anna az erdőben, Sietsz, Nyíló virág, Anna köszöntése és több más anyai szívből fogant verse. A gyűjteményt Eszter életrajzi illusztrációi gazdagítják. Az olvasónak olyan érzése támad a kötet lapozgatása közben, hogy A harmadik mégiscsak jó uton halad a szerző mesebeli küldetése felé. Reméljük, újabb írásaiban kiegyensúlyozott boldogságról, általa a rideg világ megszelíditéséről olvashatunk. (In: Magyar Krónika, 2005) * * * Tudósavatás Ottawában Örömmel értesültünk a kellemes hírről, hogy Dr. Szathmáry Emőkét, a Manitobai Egyetem elnökét a Kanadai Tudományos Akadémia (Royal Society of Canada) tagjául választották. Az avató ünnepség a Civilizációs Múzeumban zajlott le november 27-én. Az akadémia elnöke, Dr. Patricia Demers köszöntötte a vendégeket és a kandidátusokat, számszerint hatvanhármat. Elmondta, hogy az akadémia ez évben is azokat választotta soraiba, akik tudományos munkásságukkal hozzájárultak az emberiség haladásához. A hűségeskü letétele után az új tagok átvették a hivatalos dokumentumokat és a tagsági érmét, majd egyenként a pódiumra vonultak, mialatt felolvasták munkásságuk lényegét. Az akadémiai hivatalos ünnepséget követően, a múzeum főatriumában volt a fogadás és az ünnepi vacsora. Szathmáry Emőkével kapcsolatban elhangzott, hogy mint biológiai antropológus, az északi-sarki és szubarktikus aboriginál népek számos témájával foglalkozott: származásukkal, más népekkel való élettani kapcsolataikkal és egészségügyi állapotukkal. Ő volt az első a világon, aki az említett népek származását genetikai adatok alapján tanulmányozta. Az őslakók leszármazottainak génjei kimutatták, hogy azok egy része azonos azon génekkel, amelyek csak Ázsiában találhatók. Ugyanezt az eljárást alkalmazta számos ázsiai néppel kacsolatban, és génadataik ez esetben is hasonlóságot mutattak. Nemzetközi elismerést váltott ki azon megállapítása, hogy az amerikai kontinensek benépesítése nem egy időben zajlott le, 12,000 évvel ezelőtt, mint a régészek, etnográfusok, filológusok képzelték. Emőke tételét igazolta az a felismerése is, hogy az északi-sarki eszkimók élettani adatai megegyeznek számos északi-sarki indián törzs géneivel, de eltérnek más törzsekéitől. Ezzel azt igazolta, hogy bevándorlásuk évszázadokon át történt, egyes rokon csoportok az utolsó jégkorszak előtt érkezhettek Beringiába. (Reméljük, a magyarságkutatók is alkalmazzák majd a Szathmáry genetikai modellt országalapításunkkal kapcsolatban.) Másik jelentős munkája az aboriginálok körében elhatalmasodó type-2 cukorbaj okozója. Ezzel előkészítette a talajt a további egészségügyi kutatás számára. Több mint 80 tudományos munkája jelent meg, s előadásokat tartott nemzetközi konferenciákon és más fórumokon. Munkássága elismeréséül a Torontoi, a Trenti és a Szent Mihályról elnevezett egyetemek díszdoktori kitüntetéssel jutalmazták. Az Amerikai Antropológiai Szövetség pedig a legmagasabb elismeréssel, Distinguished Lecturer címmel tüntette ki. Emőke 1944-ben született Ungváron. Az ő szüleit is a második világháború égése tette hontalanná. 1951-ben érkezett a család Kanadába. Egyetemi tanulmányait a Torontói Egyetemen végezte antropológia szakon, B.A. és Ph.D. fokozaton. Több egyetemen tanított. 1985-ben a Nyugat-Ontarói Egyetemen a dékánná, 1994-ben a McMasteren provosttá és helyettes elnökké, 1996-ban pedig a közel 28 ezer növendéket számláló Manitobai Egyetem elnökévé nevezték ki. Mint elmondja Emőke, célja az, hogy kartársaival egyetemben előkészítse a növendékeket arra, hogy megállják a helyüket jelen századunkban. Elnöksége alatt sokat öregbedett az egyetem jóneve. A 2004-2005-ös tanévben például az egyetemi kutatásokból származó bevétel megközelítette a 110 millió dollárt. Az egyetem maradandó eredményei közé tartozik az Rh(negatív) betegség megszüntetése és a repce növény nemesítése. Ezek gazdasági értékük mellett társadalmi jelentőséggel is bírnak, mondja, ,,ha megfontoljuk, hogy az Rh(negatív) szülőanyák ma egészséges Rh(pozitív) gyermekeket szülnek, s a lakosság egészséges, jó tápértékkel rendelkező canola olajjal készíthetik ételüket. Származását hűen megőrizte egész pályafutásán át. Nevéről nem hullottak le a magyar ékezetek. A magyar hagyományok iránti érdeklődést édesanyjuktól, született Legány Lenke okleveles tanárnőtől kapták, aki takarítás-főzés közben magyar regéket, történelmi eseményeket mondott a származásuk iránt egyébként is fogékony négy gyermeknek, s szép népdalainkkal tette feledhetetlenné gyermekkorukat. Édesapja, v. Szathmáry Károly, volt százados alapította a Magyar Királyi Erők Múzeumát. Ennek nagy része a hazai Hadtörténeti Múzeumban nyert elhelyezést, a megmaradt része pedig a torontói Magyar Házban lévő Hungarológiai Múzeum alapját alkotta. Mint elmondja, boldog családi életet él. Férje, Dr. George Reilly geológus, és két gyermekük, Colleen Tünde Frances és Géza Arthur George minden támogatást megadott gyorsan ívelő pályáján át. Domokos Sándor írótársam említette telefonon: ,,Ó, Szathmáry Emőke?! A winnipegi magyarok nagy tiszteletben tartják. Gyönyörű magyar asszonyként él a köztudatban. Támogatja hazafias és kulturális kezdeményezéseinket.” Gratulálunk Emőkének és további sikereket kívánunk pályáján. (In: Szigeti Magyarság, 2005) * * * Árpád-kori templom Nyírbélteken Szülőfalum, Nyírbéltek nagyközség a Nyírség déli részén, Ligetalján fekszik. Hétezer kataszteri holdas, futóhomokos határa – szinte hihetetlen! - emlékezetünk óta 3000 körüli léleknek nyújtott megélhetést. A ma virágzó nagyközség, lakosai igyekezete, s a hazai talajból nevelkedett vezetők hozzáértése eredményeként modern egészségházzal, helyi orvosi szolgálattal, gyermek- és fogorvosi szakrendelőkkel, laboratóriummal, gyógyszertárral rendelkezik. A hajdani félvégű, becsúrgó szalmatetős házakat, gidres-gödrös utcákat ma gyönyörű parkok, rendezett utcák, takaros porták helyettesítik, s községünk nevelési és kulturális igényeit tizennyolc tantermes iskola, művelődési ház és jól felszerelt könyvtár szolgálja. Az Árpád-kori község közel ezer éves történelme során sok megpróbáltatáson ment át. Vidékét végig pásztázták tatárok, törökök, labancok, németek, oroszok; lakosait gyakran egyidőben adóztatták a kállói vitézek és a váradi török pasa. Véres harcokat vívtak itt az ellennel Nagy László király, Bocskai, Thököly, Rákóczi hadai. Emléküket megőriztük olyan határnevekben mint Pogány-kert, László-verés, Tábor-hegy, Halomány. Volt idő, midőn lakossága majdhogy kipusztult, sokuk védettebb helyeken, a szomszédos Encsencs és Piricse községekben keresett menedéket. A túlélők, betelepülő ruszinokkal, kisorosznak nevezett ukránokkal és románokkal újra és újra lelket leheltek a közösségbe. Fent említett szép középületei mellett, a község hírnevét növeli a gyönyörű freskókkal díszített, hagyma kupolás görögkatolikus templom mellett, a műemlék-értékkel bíró rómaikatolikus Szt. Márton templom, mely az 1779-es Canonica Visitáció szerint 1222-ben, vagyis az Aranybulla évében, hét évvel az angol Magna Carta után épült. Jellegzetességéről annyit, hogy az épület a falu központjában, kisebb magaslaton áll, nyugati toronyával a Nagyrét legelőre lenézve. A középkori eredetű, keletelt épület egyhajós tervezésű. Benne egyenes záródású szentély, a keleti falán támpillérekkel, a homlokzatból előugró nyugati toronnyal, melynek harangjait én is gyakran megszólaltattam kamaszkoromban. Utánoztuk is néha őket. A csintalan hangzású kisharanggal ezt mondattuk: Nin-csen-só, hoz-Jan-kó! Mire fel, ha annak kötelét is meghúztuk, a nagyharang bölcsen leintette kis öccsét, mondván: Van-só! –Van-só! A feljegyzések szerint az istenháza a tatárjárás során megrongálódott. 1773-ban Dombrádi György által készített urbáriumban említik a romjait, melyet a törökök felgyújtottak. Ekkor már a templom boltozata és a torony megvolt. Egy 1769-es feljegyzés tudósít a templom helyreállítási munkálatairól. 1787-ben a falu egyharmadával leégett, még 1801-ben is kéregettek felépítésére. Végül Kállay Ignác földesúr tette istentiszteletre alkalmassá. Nyugati tornya 1925-ben épült. Volt idő, midőn a hívek egésze elköltözött, a templom üresen állt. Ötven éven át a betelepült reformátusokat szolgálta. Majd a görög katolikus is igényt vetettek rá, de használatára nem kaptak engedélyt. Ma újból eredeti felekezete tekinti istenházanak. Külső leirása: Sarkain egy-egy támpillérrel megtámasztott építmény. Nyugati homlokához tartozik a torony. A hajó déli homlokzatát két ablak tagolja. Itt a vakolat alatt kivehetők a középkori bejárat, valamint egy ablak nyomai. A hajónál keskenyebb, egyenes záródású szentély déli falát egy, a keletit két jellegtelen ablak töri át. A szentély északi falához jellegtelen sekrestye csatlakozik. A hajó északi fala egyszerű, vakolatlan. Belső leírása: Síkmennyezetű, jelen formában teljesen átalakított hajóját egykor diadalív választotta el a szentélytől. A hajó nyugati oldalán jellegzetes fakarzat áll. Szentélyében a déli oldalon megtalált román kori ablak bontás nélkül van bemutatva. Keleti falán falképek és két újabb kori ablak alatt két kisméretű fülkét találunk. Az északi oldalon a félköríves, román kori, egykorú sekrestyebejáratot találunk. A felmenő falakon látszanak a román kori dongaboltozat lenyomatai. A szentélyt jelenleg síkmennyezet fedi. A hajó keleti és déli falszakaszain ornamentális töredéket, illetve többablakos kompozíció töredékeit láthatjuk. Ez utóbbiak a XV. század második felében készülhettek. A szentélyt borító falképek a Golgota jelenetről 1420 körülire datálhatók. A jelenetből a középrész látható. Krisztus keresztje alatt Máriát, Magdolnát, Kleofás Mária nevű feleségét láthatjuk, a másik oldalon Szt. János apostol alakját. Az ismertetett nőalakok felett egyszerű ruhás, sarus férfialak áll, egyik kezében dézsa, másikban hosszú fapálca – a Krisztusnak ecetes szivacsot nyújtó bibliai figura. Szemben vele lovagi ruhába öltözött lovas. Mögötte lovascsoport, elől páncélos vitézzel. Ő a Krisztus testét őrző százados. A falkép északi oldalán lovaskatonák csoportja látható, köztük egy lándzsás férfi, aki megnyitotta Jézus mellét, melyből vér és víz folyt ki. A festő tehát a Golgota ábrázolásakor az evangélium ide vonatkozó szöveg öt mozzanatát ábrázolta. A központi témához csatlakozott jobbról és balról a 12 apostol alakja. Az alakok piros rozettával díszített fehér háttér előtt állnak. A megmaradt töredékek alapján a Credo 12 ágazatának megfelelő mondatszalagokat tartották kezükben. A Zsigmond-kori ábrázolásnak összefüggő ikonográfiai programja van: a keresztrefeszítés, az áldozat, ill. megváltás mint alapvető hittétel ábrázolása, amelyhez csatlakoznak a Credoba foglalt hittételek. A falképek színei: angolvörös, cinóber, fehér, kékesszürke és okker. Nagy harcok idején a templom menhelyül szolgált lakosoknak és harcosoknak. Ezt igazolják a falán ma is kivehető bekarcolások. Georgius Fekethe kedves elődünk 1581-ben szorongatottságában ezt véste a falra: Isten tudja, mi lesz velünk! De itt járt 1589-ben ,,Hic fuit Joannes Literatus Domahidi” is. Paulus Koncs pedig 1689-ben hagyta ránk névjegyét. Elgondolkoztató, hogy utcákat nevezünk el népszerű államférfiakról, költőkről, de egy időben még szovjet marshallokról is. Nagyobb településeken egyikről-másikról néha többet is. Gondolni lehetne a fentiekre is egy-egy utcával vagy középülettel. Az én időmben, amikor görögkatolikus létemre gyakran itt is ministráltam, még nem is sejtettük a kistemplom – ahogy neveztük - műértékét. A szentély képeit egy oda kinevezett új lelkész, Szendrei Zoltán fedezte fel, s restaurálása 1957-ben, hontalanságom első évében fejeződött be. Kezdetben a hívek egy része kétségbe vonta a szép fehérre meszelt falak levakolását. Ma azonban szeretettel osztják meg a templom történelmi értékeit a messze földekről oda sereglő látogatókkal. (In: Szigeti Magyarság, 2006) * * * Hídverők (Az 50 éves évforduló könyve) Az 56-os menekültek történetében Kanada megtisztelő helyet foglal el. Miután a nyugati államok a nagy lelkesedés után kezdtek visszahúzódni a hatalmas menekült hullám láttán, Kanada kormányfője kijelentette, hogy az ország kapui nyitva állnak a hontalan magyarok előtt. 37 ezer menekült választotta új otthonául ezt az áldott országot. Évekkel később J.W. Pickersgill, akkori külügyi és bevándorlásügyi miniszter úgy nyilatkozott, hogy ez a népcsoport jelentette a legértékesebb ajándékot, amit Kanada valaha is kapott. Ma, az 50 éves évforduló méltó megünneplésére számos kezdeményezés indult szerte az országban, köztük egy postabélyeg a Canada Post kiadásában, mely az ötvenhatosoknak állít emléket. Aztán készülőben van egy tudományos konferencia a magyar forradalomról az Ottawai Egyetemen, s egy emlékgyűjtemény az 56-os menekültek ajkáról, a torontói Rákóczi Alapítvány és az Ontáriói Multikulturális Történelmi Minisztérium égisze alatt. Nem is szólva a számos helyi jellegű rendezvényről Kanada-szerte, magyarok és a befogadó ország inditványozására. Jelen beszámolónkban egy sajátos vállalkozásról szólunk, melynek vezető egyénisége, Princz András, egy kanadai ötvenhatos családból származó, de a szülei pátriájába áttelepült író. András azt a célt tűzte maga elé, hogy a forradalom 50 éves évfordulója méltó megünnepülésére felkutatja a Kanadában élő szabadságharcos nemzedék számos tagját, interjút készít velük, s megvilágításukban felidézi a magyar forradalom szellemét, hogy az új nemzedék rajtuk keresztül ismerje meg a múlt század egyik legtisztább és legnemesebb eseményét. A gyűjtemény, melynek Bridging the Divide címet adta, magyar, angol és francia nyelven jelenik meg kiadásban ez év októberében. Az elgondolást a kanadai nagykövetség magyarországi képviselete lelkesen fogadta, s a befogadó ország anyagi támogatását előre bocsátotta. E sorok írója, mint a huszon valahány interjúalany egyike, Victoriában találkozott Princz Andrással és Sándor Katalin fotoművésszel március elsején. A több órás beszélgetés után szó esett a vállalkozás részleteiről is. Elmondta András, hogy országjáró beszélgetéseik folytán a forradalmi események, a menekülés és az új otthonalapítás számos témája került felszínre. - Huszonegy személlyel találkoztunk Montreálban, Torontóban, Brantfordon, Calgaryban, Vancouverben, s most itt veled és Dr. Ötvös Imrével, Victoriában. Megható – mondta elérzékenyülve -, hogy ezen csodálatos nemzedék lelkében mily elevenen és sokszínű megvilágításban élnek az ötven évvel ezelőtti események. Sokótok számára még ma is mély érzelmi átélést jelent a hazai élmények, a gyermekkor, az iskolai évek, a lélekben örökre fészket vert emlékek, boldogság, szorongatottság felidézése. Hálásak vagyunk, hogy élő szóban szerezhettünk ezekről tudomást. S megvallom, most érezzük csak igazán vállalkozásunk komolyságát s az előttünk álló feladatok súlyát. A velünk folytatott beszélgetések angol nyelven zajlottak le, s három fő téma köré csoportosultak: (1) Gyermekévek és családi körülmények. (2) A forradalom emlékezete. (3) Menekülés a hazából és a Kanadában való gyökéreresztés folyamata. A vállalkozás annyiban jelent újat, hogy az interjúalanyok otthon maradt családtagjai is hangot kapnak a kötetben s ezáltal a három, magyar, francia és angol nyelven megjelenő kötet hidat képez majd a két világrész között. Ehhez hasonló kaliberű könyvre eleddig kevesen vállalkoztak! Princz András, mint említettük, Montreálban született, 56-os magyar családban. Szülei újságírók voltak, s a forradalom leverése után menekülniük kellett. András képzőművészetből szerzett egyetemi diplomát, s hivatásában folytatott szolgálatot a Magyarországra való pár évvel ezelőtti áttelepüléséig. Budapesten újságíró lett, bejárta a világot, negyven országról szóló tudósításait német, magyar és kanadai angol nyelvű lapok közölték. Új hazájában megalapította a DT – Diplomacy and Trade című folyóiratot. Jelenleg Frommer’s Budapest and the Best of Hungary című gyűjtemény 6. kiadásán dolgozik. A kötet 2006 októberében jelenik meg, s a hazai, valamint az angol és francia nyelv-világban nyer majd terjesztést. - Célunk az – mondja András, - hogy elérjük az iskolákat és a könyvtárakat. Ezáltal a mai fiatalság is megismerheti a magyar forradalom szellemiségét, az új bevándorlók beilleszkedését s az új honteremtés hatását mindennapi életükre. Beszélgetésünk a victoriai magyar kultúrközpontban zajlott le. Katalin fotoművész egyre-másra készítette a felvételeket az új otthonunkról is, mely 2005. januárjában nyilt meg, hathatós állami támogatással. Vendégeink elismeréssel szóltak a szép helyiségről, mely ezen a távoli szigeten igyekszik megőrizni nyelvünket, hagyományainkat, két haza szolgálatában. Sok sikert kívánunk hídverő munkájuk megvalósításában! (In: Tárogató, Amerikai Magyar Panorama, 2006) John Miska index