A hamiltoni egyetemen, a tanórák közötti szüneteket gyakran együtt
töltöttem a könyvtár alagsorában Msgr. Papp Györggyel, a kanadai magyar görög
katolikus egyház esperesével.
Gyurka bácsi, ahogy a hívek becézték az ősz lelkészt, Nyírgelsén
született, s 1949-ben jött Kanadába. Itt kinevezték a hamiltoni felekezet
paróchusául. Később egyházközségeket alapított Montrealban, Wellandon és
Courtlandon. Ez utóbbinak ma Gyurka bácsi unokaöccse, Bodnár István a lelkésze,
aki a szomszédfalumban, Penészleken született papi családban. Gyakran
megfordultam az országútmenti szép parochián könyvtárlátogatásaim és nyári
búcsúk alkalmával.
Ez időben Gyurka bácsi tanulmányon dolgozott Platonról, s ehhez végzett
kutatást az egyetemi könyvtárban. Az olvasóterem szegletében, ahol állandó
asztala volt, halomszám sorakoztak előtte a régi kiadású görög, latin, francia,
angol, német nyelvű könyvek. Szorgalmasan jegyzetelt a házkötésű
disszertációkból, dobozokban tárolt levéltári dokumentumokból. Az alagsorban
elbeszélgettünk a hazai emlékekről. Aggodalommal töltött el bennünket a
kegyetlen megtorlások híre. Érdeklődött Gyurka bácsi apám iránt, aki a háború
után a nagy többségű Független Kisgazdapárt elnöke volt Nyírbélteken, Gyurka
bácsi meg országházi képviselő.
Nagyon szerény, kevésszavú ember volt, egész lénye a falusi pap
közvetlenségét sugározta.
Teológiai tanulmányait Esztergomban végezte, majd a fővárosban jogot
hallgatott, s kánonjogi doktorátust szerzett. Azt követően Rómában, a Pápai Jogi
Intézetben folytatta tanulmányait, majd hazatérve a nyíregyházi görög katolikus
püspöki irodában nyert alkalmazást. Később székesegyházi kanonokká nevezték ki.
Kanadában, kiváló szolgálata jegyében XXII. János pápa pápai prelátussá nevezte
ki, Boreczki Izidor püspök úr a püspöki korona viselésére jogosította.
Az államvizsgák előtti hetekben ismét találkoztunk az alagsorban. Mondtam
Gyurka bácsinak, hogy szeretnék meggyónni, mielőtt továbbtanulás céljából
átköltözöm Torontóba.
- Hogyne – bólintott, cigarettájáról veregetve a hamut az állványos
hamutartóba. – Gyere be vasárnap, szent liturgia előtt.
Be is mentem.
A templom a város közepén, a forgalmas James Streeten volt, a magyar
üzletnegyedben, közel a Kútz utazási irodához, a magyar hentesüzlethez és a
Budapest étteremhez, ahol – pironkodva megvallom – gyakrabban megfordultam
ötvenhatos menekült társaimmal, mint a templomban.
A fakult homlokzatú, a szomszédos épületekkel összeragasztott templom
azelőtt munkáshall volt, Gyurka bácsi a városi szakszervezettől vásárolta meg.
Tatarozást végeztek a hitközség tagjai a hosszú teremből álló épületen. Az
oltárnak dobogót emeltek, a hallban lócákat helyeztek el a híveknek, a
kántornak, illetve kántoroknak, mert kettő is volt, a hall előrészében,
asztalkával ellátott karosülést. Ikonosztázionra, szentjeink aranyozott képeivel
már nem futotta, a krém színű falra s a mennyezetre sem jutott freskókra. Nem is
akartak itt a hamiltoniak túl sokat költeni a külsőségekre, mert új, a hazai
hagyma alakú tornyos templomokhoz hasonló istenházáról álmodoztak. Egy évtized
múlva építettek is szép templomot közadakozásból és az Ontario tartományi egyház
támogatásából.
Szorongó érzéssel járultam az oltár melletti gyóntatószék elé.
Letérdepeltem, Gyurka bácsi a fejemre terítette a díszes papi sálat, s halkan
megkérdezte:
- Mikor gyóntál utoljára?
- Hét éve – jött a zavart válasz.
Rövid hallgatás után megjegyezte:
- Akkor ez életgyónás lesz.
Az volt.
Szülőfalumból elkerülve, ahol vallásos körülmények között nőttem fel, -
apám főgondnok volt, Kovács Pál nagyapám paraszt kántor, s kisiskolás koromban
velem mondatta el a Könyörülj rajtam, Isten a Te nagy irgalmasságod szerint,
vagyis az ötvenedik zsoltárt, én meg éveken át ministráltam, néha még a római
katolikus szentmiséken is - Hajdúböszörményben, az első években még el-elmentem
falubeli osztálytársaimmal templomba, gyónásra, áldozásra. Az évek múlásával
azonban, a ,,haladó” materialista eszmék hatására egyre kevesebbet gondoltunk
felekezeti életünk gyakorlására.
Bűnbánattal elsoroltam vétkeimet, volt belőlük bőven, hét hosszú év
leforgása alatt, még olyanok is, amiket az ember csak a gyóntató papjának mond
el. Majd hálát adtam az Úrnak, hogy gyarlóságom ellenére megsegített ebben az
idegenségben.
Vallomásom után Gyurka bácsi elemezte az elhangzott bűnök károsságát,
hangsúlyozta a test eshetősége fölött a lélek tisztaságát. Aztán a fejemre tette
a kezét, megértő szavakkal felmentett vétkeim alól, mielőtt kiadta a
penitenciát.
- Menj békével s többé ne vétkezz – bocsátott utamra.
Lehajtott fejjel, kezemet magam előtt összekulcsolva, félrevonultam a
leghátsó lócára. Alighogy befejeztem a kiszabott imát, máris jöttek a hívek,
halk csoszogással, köhécseléssel, egymásnak integetve. Megteltek a lócák s
megkezdődött a nagymise.
Gyurka bácsira a gondnok rásegítette a bokáig érő inget, amit
sztihárionnak neveznek a teológusok, erre jött a hosszú sál, vagyis az
epitrachelon, két karjára a mintázott kézelő, végül a díszes felon, vagyis a
palást. Evangéliumos könyvét a homloka előtt magasra tartva, az oltár elé
vonult, s kezdetét vette a liturgia.
Kissé fáradt, szürke hangon mondta a szentmisét. A hazai Dr. Sebella
István lelkészünk ajkán oly zengzetes felajánlásokhoz viszonyítva kissé
színtelennek tűntek a Gyurka bácsi ajkán. Szentbeszéde is, szónokiasság helyett
elemző értekezés volt.
A görög katolikus egyház történetéről szólt.
Elmondta, hogy az elnevezés valójában leszűkítő, ugyanis nem csak görögök
tartoznak az őskereszténységhez, hanem sok más nemzetiségi is. Elődeink között
is ott voltak sokan, Géza fejedelem már a honfoglalás előtt az
őskereszténységhez tartozott. Újabb adatok szerint, Árpád fejedelmünk apja,
Álmos alapozta meg a keresztény hitet Kiev környékén. A honfoglalás előtti
Kárpát-medencében a bizánci őshitűek térítették kereszténységre a térségben élő
cseheket, szerbeket, ruszinokat, románokat, macedónokat. István király főleg
politikai és hadászati meggondolásból helyezte előtérbe a kereszténység római
ágazatát.
- Szent királyunk bölcsességére vall – mondta Gyurka bácsi, - hogy oly
megértéssel viseltetett a keleti rítus iránt.
A görög katolikus elnevezés, folytatta Gyurka bácsi, a firenzei zsinat
eredményeként jött létre, amikor a bizánci császár és patriarcha 1438-ban
ideiglenesen egyesült Rómával, a török terjeszkedés megakadályozása reményében.
Magyarországon a görög katolikusok 1646-ban csatlakoztak a szövetséghez, s
mindent elkövettek, hogy szertartásukat az ószláv és ógörög helyett nemzeti
nyelvünkön végezhessék. Ennek elfogadása viszont Rómának került kétszáz évbe,
minek eredményeként papjaink anyanyelvünkön énekelhették a szebbnél szebb
zsoltárainkat.
Templombajárásom hosszú távolléte után is jól emlékeztem a szertartásra. A
hívekkel, voltunk vagy negyvenen, együtt mondtam az énekeket és válaszokat a
papnak.
Mint mondom, két kántor működött közre, az egyik fiatal, a másik idősebb.
Az előbbi az énekes könyvből mondta fonetikus kiejtéssel még a közismert
énekeket is, egymást érték az ajkán az ill-jen-oll-jan, az Isten ann-ját
dicsőítő szövegek.
Félmise körül az idősebb kántor nekilovallta magát, egyre hangosabban
mondta az éneket. A nyakán és homlokán kidülledtek az erek. Sietve kezdte az
énekeket, meg sem várva, hogy Gyurka bácsi befejezze a magáét. A nagy igyekezet
vége az lett, hogy az erőltetett énekléstől elfogta a köhögés. Előbb rövid
pásztákban jött, amit el lehetett intézni hangos torok köszörüléssel, később
fuldokló krákogással, mihelyt éneklésre nyitotta a száját. Az arca elvörösödött,
a szeme kidülledt. Egy középkorú hölgy, a felesége lehetett, odatipegett hozzá,
kezét a karjára tette, valamit odasúgott neki. Az ősz kántor bólintott, s
abbahagyta az éneklést.
Attól kezdve az addig is feszült hangulat még jobban úrrá lett a
gyülekezeten. A kelet-magyarországi falvacskákból ide származott hívek, akik
otthon a helyi szokásoknak megfelelő módon tanulták meg a szertartás menetét,
összazavarodtak. Elhalkult az éneklés, a James Streeten, a zajos járda széléig
sem lehetett hallani, hogy idebenn nagymisén dicsérjük az Urat.
Útban haza, végig a King Streeten, a rázós busz ablakán keresztül a
házakat bámulva, felderengett emlékezetemben az otthoni templom, keleti
pompájával. A gyönyörű ikonosztázion elválasztotta a szentélyt a templomhajótól.
Három ajtó volt az ikonosztázon, a középső a királyi ajtó, melyen csak
felszentelt pap léphetett keresztül. A templom falait és mennyezetét a bibliai
jelenetekből vett misztikus freskók ékesítették. Ezer lelket fogadott be a hajó
és a cinterem. Nagymise alatt elől sorakoztak az iskolás gyerekek, a kislányok
jobbról, a kisfiúk balról. Két oldalt magas támlájú székeken ültek, néha
szundiztak a vagyonos gazdák – magas ára volt egy-egy széknek! A gyerekek mögött
álltak egyenes sorokban a felsős lányok és fiúk, mögöttük a fiatal asszonyok,
virágos fejkendőkben. Az oldalszárnyakban és a huzatos cinteremben feketébe
öltözött öregek. A felnőtt legények, fényes diófaolajjal a hajukon, s a kántor
az öreg harmónium előtt a kóruson. ők s a fiatal asszonyok jelentették a
szertartás lelkét.
Nyári nagymiséken, amikor az ajtók és ablakok tárva-nyitva voltak, s a
templom téglás udvara is megtelt hívekkel, nemhogy a járdáig, de még a
szomszédos Penészlekig, Nyírlugosig is elhallatszott a sok szép ének, s
különösen a félmisét jelző:
Szent, szent, sze-ent a Seregek Ura!
Teljes az Ég és a Föld, a Te dicsőségeddel,
Hozsánna, a-a magasságban.
Áldott az Ki az Úr nevében jő,
Hozsánna a Magasságban...
Otthon a szobámban magamra zártam az ajtót. A penitenciát, a Gyurka bácsi
humánusságából megúsztam három Mi Atyánk-kal, három Üdvözlégy-gyel, s az
elmaradhatatlan Szánom és bánom teljes szívemből-lel. Újra elmondtam ezeket, s
elfogott a sírás.
