A konvokáció után Emily telefonált, s gratulált az egyetemi diplomájához.
Karcsi megköszönte a jókívánságot s biztosította a lányt hálája tartósságáról a
buzdításért és erkölcsi támogatásért. Emily vörös hajú, szikár középiskolai
latin szakos tanárnő volt, s a menekült magyar diákok patrónusa. ő volt a Newman
Club helyi elnöke, gyűjtést indított az 56-os diákok megsegítésére. Kijárta,
hogy az egyetemre felvett fiúk kölcsönt kapjanak a klubtól tandíjuk fedezésére,
s igyekezett személyi kapcsolatot létesíteni a hontalan diákok és a klub
befolyásos, jómódú tagjai között. Gyakran meghívták a növendékeket felekezeti és
családi összejövetelekre, segítettek nekik munkaszerzésben, s igyekeztek
megkönnyíteni beilleszkedésüket a kanadai életbe. Most szerette volna Emily
együtt tölteni az estét Karcsival.
- Néha árt az egyedüliség – mondta kétértelműen.
Karcsi azonban fáradtságra hivatkozva elutasította a meghívást. Az elmúlt
négy esztendő idegölő megpróbáltatásai, a sok gond és nélkülözés, a kemény nyári
munkák az anyagiak előteremtésére, a tanulással és vizsgákkal járó izgalmak most
éreztették hatásukat rajta.
- Bocsáss meg, kérlek, de szeretném az estet egyedül tölteni –
szabadkozott.
Röviddel utána felvette ünneplő ruháját, lenn megnézte magát a folyosón
lógó tükörben, kisimította szeme alatt a mély karikákat, s a Madison Streeten
levő parkba indult. A ház előtt megállt, felnézett az ablakra, melyen ott voltak
a lemenő nap sugarai. De sok izgalmas napot, hónapot töltött abban az emeleti
albérleti szobában, amint törökülésben a vaságyon készítette, lapozgatta a
jegyzeteit a Niagara Escarpment talajtani rétegződéséről, középkori európai
történelemről, s az összehasonlitó valláselméletekről. Az egyetemi első év
Kanadában megfelelt az otthoni utolsó gimnáziumi évnek, ezen készítették fel a
növendékeket a felsőoktatással járó követelményekre.
Ötvenhét tavaszán, húsz diáktársával érkezett Montrealból Hamiltonba, ahol
a McMaster Egyetem fogadta őket gyámságba. Családoknál helyezték el a diákokat,
nyelvkúrzust indítottak számukra. Első alkalommal, amikor kinézett azon az
ablakon, s megpillantotta az utcán áramló tömeget, félelemérzés járta át. Bár a
kanadai család, ahol kvártélyon élt, önzetlenül befogadta, hosszú időn át
magányosnak, idegenül érezte magát. Dideregve gondolt az ismeretlen életre, mint
jeges óceánra, melybe előbb-utóbb bele kellett gázolnia. Az angol nyelvet nem
beszélte, s további tanulmányokra sem kapott társaival együtt biztos garanciát.
Fizikumában elég gyengén érezte magát, amihez nagyban hozzájárultak az elmúlt
hónapok zavaros eseményei. Az osztrák lágerekben önmarcangoló kételyekben élt,
nem tudott napirendre térni a forradalom eltiprásán. A kohéziós lágerélet, a
bizonytalanság, társai vaskos tréfái is lehangoló hatással voltak rá.
Tréfálkoztak, heccelődtek egymással, neki meg, ugyancsak mókából, mint volt
irodalom és újságíró szakosnak az ELTE-n ragyogó jövőt jósoltak, mondván, a
Torontó Star főszerkesztője éppen ilyen tehetséges íróra vár, mint te vagy.
Az évek azonban őt igazolták.
A hazai egyetemi éveit nyelvi akadályok miatt nem ismerte el a McMaster.
Egy év alatt, mint kórházi Orderly gyorsan elsajátította a nyelvet, sikeresen
átesett a felvételi vizsgákon, s a kezdeti nehézségek ellenére is, újból kezdte
tanulmányait. Az előrejutás eltökélt szándékának s az otthon jól bevált tanulási
módszereinek köszönhetően most emelt fővel állhatott a vöröstéglás épület előtt.
A környék zajos volt, mint általában. Autóbusz, villamos, kocsizaj fogadta
a forgalmas John Streeten. A széles járda tele délutáni sétálókkal, a kirakatok
előtt álldogáló kuncsaftosokkal. A közeli parkban bazeball meccs folyt, a nézők
haba-haba! kiáltásokkal buzdították csapatjukat. Amúgy minden a réginek tűnt.
Egyedül az ő életében történt gyökeres változás. Elégedetten lépdelt a járdán,
újdonsült diplomásnak kijáró önérzettel.
A park túlsó oldalán, ahova esténkint kijárt, teleszívta tüdejét friss
levegővel. Új embernek érezte magát. Még azon sem csodálkozott volna, ha a
zöldülő fák és bokrok is észre vették volna rajta a gyökeres változást. A
konvokáción, amikor Karcsira került a sor a diploma átvételére, az egyetem
elnöke egyből felismerte. Odafordult az ünneplő közönség felé.
- Hölgyeim és uraim! – mondta. – Ez a növendék négy évvel ezelőtt,
nyelvismeret nélkül, mint a kisujjam érkezett városunkba. A maga emberségéből
szerezte meg a diplomát. Legendás dolgot művelt!
Szavait hatalmas tapsvihar fogadta.
Karcsit szívig hatották az elismerő szavak. Itt a parkban haza gondolt,
tanáraira a budapesti egyetemen, a hajdúböszörményi gimnáziumban, s
szülőfalujában, akik a tanulás szomját oltották belé, egyengették az útját,
ígéretes jövőt jósoltak neki. Aztán szüleire gondolt, a családi megélhetést
előteremtő apjára, anyjára, aki az érzelmi erősséget oltotta szívébe. Gyakran,
ha otthon volt vakációra, magán érezte anyja tekintetét. Volt abban valami
nyugtalan várakozás, magas vágyak és álmodozások beteljesülésének reménye.
Íme, a rég óhajtott remények beteljesültek ebben az áldott jó Kanadában!
Boldogan gondolt a hosszú pályára, amely a kicsi nyírségi falutól idáig
vezetett. Tele volt az küzdelemmel, nyáron házfestéssel, dohány farmokon töltött
izzadságos munkával, hogy a télire valót megkeresse. De megérte, nagyon is
megérte. Kissé még ma is bántotta a lelkiismerete, hogy otthagyta övéit a
bajban, romokban, süket-sötét statáriumban. De ki tudja, talán ő is egyike volt
a kiválasztottaknak, akiknek azért kellett az idegenséget vállalniuk, hogy a
regét tovább adják. Mert a regének élnie kell.
A jól végzett munka tudatában izmai kissé meglazultak, s a gyomrában
érzett görcs szorítása is kezdett alábbhagyni. Gondtalan érzéssel érintette
cipője orrával az elébe került fadarabkát. Zsebre dugott kézzel arra gondolt,
hogy alapjában véve ő mindig szerencsés volt az életben. Otthon, koránál fogva
elkerülte a háborúba való besorozást, nem kellett idegen földön, a nálánál pár
évvel idősebbekhez hasonlóan a Don-kanyarnál küzdenie, elesnie. Később
lehetősége nyílott tovább tanulásra, melyért ma is hálás a hazájának. Menekülése
után pedig elég fiatal volt még ahhoz, hogy tanulmányait újból kezdhesse, s
most, diplomáján még meg sem száradt a pecsét, máris állást kapott a
Wellingtonról elnevezett középiskolában. Voltak ugyan fukari évek, néha
karácsony táján fogytán volt a nyári munkából megtakarított összeg, de valahogy
mindég minden jóra fordult.
A park végéhez érve megállt, megsimogatta a kerítés melletti kajmós fát.
Sokszor meg-megállt itt, a naplementét nézve. A parkban szabadjára engedhette
képzeletét, mely olykor meggémbelyedett a szakkönyvek csiszolt logikájába.
Gondolatban otthon járt. Nyári estéken kinn ültek a tornácon, az égbolt
titokzatosságát szemlélve. Szülei sokat tudtak a világmindenségről. Beszéltek a
gyerekeknek, két öccsének és lánytestvérüknek a fényes paradicsomkertről, mely
ott volt fönn a csillagok és a hold birodalma fölött, ahol a zengő Kerubok és
dicső Szeráfok lakoztak. Oda jutottak a jók, földi létük után.
Karcsi ujjával egy fényes csillagra mutatott, amely este az udvaruk felett
ragyogott, s úgy tekintette, mint saját háztáji tulajdonukat. De büntetésből meg
kellett harapnia a nagy vétket elkövető ujjat, mert nem volt szabad a csillagos
égre mutogatni.
Nosztalgiával töltötte el az egykori egyszerű élet. Nem sanyargatták
terhes elvi gondok, nyugtalanító kételyek. Csupán hinni kellett. S a gyermek
számára a hit veleszületett ajándék. Most meg hogy össze kavarodott benne
minden!
Elindult a belvárosba, a magyar negyed felé. A Cannought hotel előtti kis
téren az Üdvhadsereg zenekara játszott. Fiatal lány volt a dobos, szépen
domborodó idomokkal. A közönség élvezettel hallgatta a kellemes zenét.
Egyenruhás hölgy nyomtatott lapokat osztogatott, rajtuk az énekek szövegével. A
zenekarral együtt mondták az énekeket. Karcsi mellett korban hozzá hasonló
fiatalember állt. Erősen nézett rá. Majd megkérdezte, hogy magyar-e véletlenül.
- Yes, I am Hungarian – mondta.
Erre a másik jól a vállára csapott.
- Gibisz! – kiáltotta látható örömmel.
Karcsi az emlékezetében kutatott.
- Hát nem ismersz rám?
- Valahol láttalak.
- Láttál-e? Bécsben a lágerben egymás mellett volt az ágyunk.
- Gyógyász.
- Na, végre!
- Hát nem Brazílba mentél?
Gyógyász legyintett.
- Tré hely, öregem. Egy év után lepattantam.
- Most miről ismertél meg?
- Hát a lasponya képedről – nevetett Gyógyász.
- Te orvosira jártál?
- Gyógyszerészetre – mondta önérzetesen. A bécsi lágerben a Dadlergassán
nagy szervező volt Gyógyász. ő volt minden lében egy kanállal. A fiúk körülötte
settenkedtek, tele volt ötletekkel, jól ismerte az elosztó helyeket, ahol
tarhálni lehetett.
- Most mit művelsz?
- Almás a helyzet, öregem – mondta elszontyolodva. – Brazílból lejöttem
Montreálba. Rongy hely az is. Felvettek a McGillre, s képzeld, mit ád az Isten?
Elhúztak, mint a répát. Érted, öregem? Gyógyszerészetből elvágtak azok a barmok.
Ezt úgy mondta, mintha egy katolikus lelkész azt adná a hívek tudtára,
hogy őszentségét kiközösítették az Egyházból.
- Pedig szerettek, öregem, istenemre mondom, hogy szerettek a srácok meg a
spinék a tanszéken. Tüntetést szerveztem az egyik profkó ellen, segítettem az
évfolyamtársaknak a tanulásban. Hisz emlékszer rá a táborból, a kisujjamban van
az anyag. De nincs ezeknek eszük.
Az egyenruhás hölgy újabb papírlapokat osztogatott, új énekekkel.
- De nem számít, apám – lelkesedett Gyógyász. – Ide nézz! – Hivatalos
borítékot húzott elő a belső zsebéből, meglóbálva Diplomás előtt.
- Csak nem gondolod, hogy így elszúrom az életemet?! Elegem volt
Kanadából. Párizs! A Sorbonne! Nem is kellene egy nyamvadt kanadai egyetemi
diploma.
Gyógyásznak hirtelen ötlete támadt. Gyógyász mindig tele volt jó
ötletekkel.
- Te költőnek készültél – mondta lelkesen.
- Újságírónak.
- Egyre megy az! Hát mire vársz itt, fiú? A tapsra meg az éljenre? Akkor
soká kell várnod. Mért nem jössz te is vissza? Nem hiszed el, apám. Felcsaptam
én is költőnek.
Ezt el is lehetett hinni.
- Éppen most dolgozom egy eposzon, a szumér-magyar rokonságról. Nem rossz
téma, mi? – Az órájára pillantott. – Ne haragudj, pajti, sietnem kell. A Három
Gyertyában megtalálhatsz, ha meggondoltad a dolgot. Különben a Szent József
kórházban melózok. Szia!
Nekivágott a tömegnek, majd visszakiáltott.
- Mit szóltak a kanadai szerkesztők, mikor megláttak? Örültek ugye,
hehehe! Hol melózol?
Karcsi tétován állt, azon dévánkozott, most mit csináljon? Kedve szegetten
haza indult.
A szobában az ablakhoz ment. A nap már eltűnt a szemközti házak mögött, de
visszamaradt bíborfénye belopakodott, s megvilágította egy képes magazínból
kivágott Renoir Hölgy festményét a falon, amint kecsesen tartotta ernyőjét
homokszínű kezében, kameleon köntösével visszaidézve a nyár megannyi
színtónusát. Eltűnődve nézte az alkonyt. Az ágyra dőlt. Feje kábult volt,
képzelete erősen dolgozott. A hajdúböszörményi moziterembe képzelte magát, ahol
gimnazista korában filmet látott a világűrről. Filmet, mely lerombolta
gyermekkori illúzióit a fényes Paradicsomról. A zengő kerubok és dicső szeráfok
rendje helyett az égitestek sötét káoszát mutatták a lencsék. Haragos zongorista
szolgálta a kísérő zenét. Karcsi megdöbbenve látta, hogy a világrend nem is
olyan egyszerű, paradicsomkertes, ahogy szüleitől hallotta volt. A mérges
zongorista hamis billentyűre talál ütni, egy rakoncátlan bolygó megtagadhatja a
természeti törvény rendjét, behorpasztja az oldalát egy másiknak, s azzal...
Felült, újból kinézett az abakon. Az utca neonfényben úszott, a cégtáblák
rikító színekben dicsérték üzleteseik portékáit. Hasonlított a város egy
hatalmas elárusító bódéhoz. A lakosok mint nyüzsgő hangyaboly siettek a maguk
dolga után. Az újdonsült Diplomásnak kedve támadt belevegyülni abba a
kiapadhatatlan áramlásba, velük menni, kilépni ebből a fülledt szobából, mely
négy éven át fogva tartotta, amíg tanári diplomáját – a nagy rege nyitányát –
megszerezte.
Aztán telefonált Emilynek, aki mindig megvígasztalta mélypontú óráiban.