Sitemap

Short Stories - Novellák Életgyónás | Nem menekülhetsz | A templomjáró krónikája | Egy dalkedvelõ monológja | Faulkner órája | A könyvesboltban | Mit ér az ember | Levél Anyák Napjára | Mindenszenteki vásárok | Otthon tavasszal | Takarító | Csillagosok | The Graduate | The Homecoming | A diplomás A konvokáció után Emily telefonált, s gratulált az egyetemi diplomájához. Karcsi megköszönte a jókívánságot s biztosította a lányt hálája tartósságáról a buzdításért és erkölcsi támogatásért. Emily vörös hajú, szikár középiskolai latin szakos tanárnő volt, s a menekült magyar diákok patrónusa. ő volt a Newman Club helyi elnöke, gyűjtést indított az 56-os diákok megsegítésére. Kijárta, hogy az egyetemre felvett fiúk kölcsönt kapjanak a klubtól tandíjuk fedezésére, s igyekezett személyi kapcsolatot létesíteni a hontalan diákok és a klub befolyásos, jómódú tagjai között. Gyakran meghívták a növendékeket felekezeti és családi összejövetelekre, segítettek nekik munkaszerzésben, s igyekeztek megkönnyíteni beilleszkedésüket a kanadai életbe. Most szerette volna Emily együtt tölteni az estét Karcsival. - Néha árt az egyedüliség – mondta kétértelműen. Karcsi azonban fáradtságra hivatkozva elutasította a meghívást. Az elmúlt négy esztendő idegölő megpróbáltatásai, a sok gond és nélkülözés, a kemény nyári munkák az anyagiak előteremtésére, a tanulással és vizsgákkal járó izgalmak most éreztették hatásukat rajta. - Bocsáss meg, kérlek, de szeretném az estet egyedül tölteni – szabadkozott. Röviddel utána felvette ünneplő ruháját, lenn megnézte magát a folyosón lógó tükörben, kisimította szeme alatt a mély karikákat, s a Madison Streeten levő parkba indult. A ház előtt megállt, felnézett az ablakra, melyen ott voltak a lemenő nap sugarai. De sok izgalmas napot, hónapot töltött abban az emeleti albérleti szobában, amint törökülésben a vaságyon készítette, lapozgatta a jegyzeteit a Niagara Escarpment talajtani rétegződéséről, középkori európai történelemről, s az összehasonlitó valláselméletekről. Az egyetemi első év Kanadában megfelelt az otthoni utolsó gimnáziumi évnek, ezen készítették fel a növendékeket a felsőoktatással járó követelményekre. Ötvenhét tavaszán, húsz diáktársával érkezett Montrealból Hamiltonba, ahol a McMaster Egyetem fogadta őket gyámságba. Családoknál helyezték el a diákokat, nyelvkúrzust indítottak számukra. Első alkalommal, amikor kinézett azon az ablakon, s megpillantotta az utcán áramló tömeget, félelemérzés járta át. Bár a kanadai család, ahol kvártélyon élt, önzetlenül befogadta, hosszú időn át magányosnak, idegenül érezte magát. Dideregve gondolt az ismeretlen életre, mint jeges óceánra, melybe előbb-utóbb bele kellett gázolnia. Az angol nyelvet nem beszélte, s további tanulmányokra sem kapott társaival együtt biztos garanciát. Fizikumában elég gyengén érezte magát, amihez nagyban hozzájárultak az elmúlt hónapok zavaros eseményei. Az osztrák lágerekben önmarcangoló kételyekben élt, nem tudott napirendre térni a forradalom eltiprásán. A kohéziós lágerélet, a bizonytalanság, társai vaskos tréfái is lehangoló hatással voltak rá. Tréfálkoztak, heccelődtek egymással, neki meg, ugyancsak mókából, mint volt irodalom és újságíró szakosnak az ELTE-n ragyogó jövőt jósoltak, mondván, a Torontó Star főszerkesztője éppen ilyen tehetséges íróra vár, mint te vagy. Az évek azonban őt igazolták. A hazai egyetemi éveit nyelvi akadályok miatt nem ismerte el a McMaster. Egy év alatt, mint kórházi Orderly gyorsan elsajátította a nyelvet, sikeresen átesett a felvételi vizsgákon, s a kezdeti nehézségek ellenére is, újból kezdte tanulmányait. Az előrejutás eltökélt szándékának s az otthon jól bevált tanulási módszereinek köszönhetően most emelt fővel állhatott a vöröstéglás épület előtt. A környék zajos volt, mint általában. Autóbusz, villamos, kocsizaj fogadta a forgalmas John Streeten. A széles járda tele délutáni sétálókkal, a kirakatok előtt álldogáló kuncsaftosokkal. A közeli parkban bazeball meccs folyt, a nézők haba-haba! kiáltásokkal buzdították csapatjukat. Amúgy minden a réginek tűnt. Egyedül az ő életében történt gyökeres változás. Elégedetten lépdelt a járdán, újdonsült diplomásnak kijáró önérzettel. A park túlsó oldalán, ahova esténkint kijárt, teleszívta tüdejét friss levegővel. Új embernek érezte magát. Még azon sem csodálkozott volna, ha a zöldülő fák és bokrok is észre vették volna rajta a gyökeres változást. A konvokáción, amikor Karcsira került a sor a diploma átvételére, az egyetem elnöke egyből felismerte. Odafordult az ünneplő közönség felé. - Hölgyeim és uraim! – mondta. – Ez a növendék négy évvel ezelőtt, nyelvismeret nélkül, mint a kisujjam érkezett városunkba. A maga emberségéből szerezte meg a diplomát. Legendás dolgot művelt! Szavait hatalmas tapsvihar fogadta. Karcsit szívig hatották az elismerő szavak. Itt a parkban haza gondolt, tanáraira a budapesti egyetemen, a hajdúböszörményi gimnáziumban, s szülőfalujában, akik a tanulás szomját oltották belé, egyengették az útját, ígéretes jövőt jósoltak neki. Aztán szüleire gondolt, a családi megélhetést előteremtő apjára, anyjára, aki az érzelmi erősséget oltotta szívébe. Gyakran, ha otthon volt vakációra, magán érezte anyja tekintetét. Volt abban valami nyugtalan várakozás, magas vágyak és álmodozások beteljesülésének reménye. Íme, a rég óhajtott remények beteljesültek ebben az áldott jó Kanadában! Boldogan gondolt a hosszú pályára, amely a kicsi nyírségi falutól idáig vezetett. Tele volt az küzdelemmel, nyáron házfestéssel, dohány farmokon töltött izzadságos munkával, hogy a télire valót megkeresse. De megérte, nagyon is megérte. Kissé még ma is bántotta a lelkiismerete, hogy otthagyta övéit a bajban, romokban, süket-sötét statáriumban. De ki tudja, talán ő is egyike volt a kiválasztottaknak, akiknek azért kellett az idegenséget vállalniuk, hogy a regét tovább adják. Mert a regének élnie kell. A jól végzett munka tudatában izmai kissé meglazultak, s a gyomrában érzett görcs szorítása is kezdett alábbhagyni. Gondtalan érzéssel érintette cipője orrával az elébe került fadarabkát. Zsebre dugott kézzel arra gondolt, hogy alapjában véve ő mindig szerencsés volt az életben. Otthon, koránál fogva elkerülte a háborúba való besorozást, nem kellett idegen földön, a nálánál pár évvel idősebbekhez hasonlóan a Don-kanyarnál küzdenie, elesnie. Később lehetősége nyílott tovább tanulásra, melyért ma is hálás a hazájának. Menekülése után pedig elég fiatal volt még ahhoz, hogy tanulmányait újból kezdhesse, s most, diplomáján még meg sem száradt a pecsét, máris állást kapott a Wellingtonról elnevezett középiskolában. Voltak ugyan fukari évek, néha karácsony táján fogytán volt a nyári munkából megtakarított összeg, de valahogy mindég minden jóra fordult. A park végéhez érve megállt, megsimogatta a kerítés melletti kajmós fát. Sokszor meg-megállt itt, a naplementét nézve. A parkban szabadjára engedhette képzeletét, mely olykor meggémbelyedett a szakkönyvek csiszolt logikájába. Gondolatban otthon járt. Nyári estéken kinn ültek a tornácon, az égbolt titokzatosságát szemlélve. Szülei sokat tudtak a világmindenségről. Beszéltek a gyerekeknek, két öccsének és lánytestvérüknek a fényes paradicsomkertről, mely ott volt fönn a csillagok és a hold birodalma fölött, ahol a zengő Kerubok és dicső Szeráfok lakoztak. Oda jutottak a jók, földi létük után. Karcsi ujjával egy fényes csillagra mutatott, amely este az udvaruk felett ragyogott, s úgy tekintette, mint saját háztáji tulajdonukat. De büntetésből meg kellett harapnia a nagy vétket elkövető ujjat, mert nem volt szabad a csillagos égre mutogatni. Nosztalgiával töltötte el az egykori egyszerű élet. Nem sanyargatták terhes elvi gondok, nyugtalanító kételyek. Csupán hinni kellett. S a gyermek számára a hit veleszületett ajándék. Most meg hogy össze kavarodott benne minden! Elindult a belvárosba, a magyar negyed felé. A Cannought hotel előtti kis téren az Üdvhadsereg zenekara játszott. Fiatal lány volt a dobos, szépen domborodó idomokkal. A közönség élvezettel hallgatta a kellemes zenét. Egyenruhás hölgy nyomtatott lapokat osztogatott, rajtuk az énekek szövegével. A zenekarral együtt mondták az énekeket. Karcsi mellett korban hozzá hasonló fiatalember állt. Erősen nézett rá. Majd megkérdezte, hogy magyar-e véletlenül. - Yes, I am Hungarian – mondta. Erre a másik jól a vállára csapott. - Gibisz! – kiáltotta látható örömmel. Karcsi az emlékezetében kutatott. - Hát nem ismersz rám? - Valahol láttalak. - Láttál-e? Bécsben a lágerben egymás mellett volt az ágyunk. - Gyógyász. - Na, végre! - Hát nem Brazílba mentél? Gyógyász legyintett. - Tré hely, öregem. Egy év után lepattantam. - Most miről ismertél meg? - Hát a lasponya képedről – nevetett Gyógyász. - Te orvosira jártál? - Gyógyszerészetre – mondta önérzetesen. A bécsi lágerben a Dadlergassán nagy szervező volt Gyógyász. ő volt minden lében egy kanállal. A fiúk körülötte settenkedtek, tele volt ötletekkel, jól ismerte az elosztó helyeket, ahol tarhálni lehetett. - Most mit művelsz? - Almás a helyzet, öregem – mondta elszontyolodva. – Brazílból lejöttem Montreálba. Rongy hely az is. Felvettek a McGillre, s képzeld, mit ád az Isten? Elhúztak, mint a répát. Érted, öregem? Gyógyszerészetből elvágtak azok a barmok. Ezt úgy mondta, mintha egy katolikus lelkész azt adná a hívek tudtára, hogy őszentségét kiközösítették az Egyházból. - Pedig szerettek, öregem, istenemre mondom, hogy szerettek a srácok meg a spinék a tanszéken. Tüntetést szerveztem az egyik profkó ellen, segítettem az évfolyamtársaknak a tanulásban. Hisz emlékszer rá a táborból, a kisujjamban van az anyag. De nincs ezeknek eszük. Az egyenruhás hölgy újabb papírlapokat osztogatott, új énekekkel. - De nem számít, apám – lelkesedett Gyógyász. – Ide nézz! – Hivatalos borítékot húzott elő a belső zsebéből, meglóbálva Diplomás előtt. - Miről van szó? - Útlevél, apafej! Franciába. Érted pajtás, Franciahonba. - Mért akasz elmenni innen? Gyógyász csodálkozva nézett rá. - Csak nem gondolod, hogy így elszúrom az életemet?! Elegem volt Kanadából. Párizs! A Sorbonne! Nem is kellene egy nyamvadt kanadai egyetemi diploma. Gyógyásznak hirtelen ötlete támadt. Gyógyász mindig tele volt jó ötletekkel. - Te költőnek készültél – mondta lelkesen. - Újságírónak. - Egyre megy az! Hát mire vársz itt, fiú? A tapsra meg az éljenre? Akkor soká kell várnod. Mért nem jössz te is vissza? Nem hiszed el, apám. Felcsaptam én is költőnek. Ezt el is lehetett hinni. - Éppen most dolgozom egy eposzon, a szumér-magyar rokonságról. Nem rossz téma, mi? – Az órájára pillantott. – Ne haragudj, pajti, sietnem kell. A Három Gyertyában megtalálhatsz, ha meggondoltad a dolgot. Különben a Szent József kórházban melózok. Szia! Nekivágott a tömegnek, majd visszakiáltott. - Mit szóltak a kanadai szerkesztők, mikor megláttak? Örültek ugye, hehehe! Hol melózol? Karcsi tétován állt, azon dévánkozott, most mit csináljon? Kedve szegetten haza indult. A szobában az ablakhoz ment. A nap már eltűnt a szemközti házak mögött, de visszamaradt bíborfénye belopakodott, s megvilágította egy képes magazínból kivágott Renoir Hölgy festményét a falon, amint kecsesen tartotta ernyőjét homokszínű kezében, kameleon köntösével visszaidézve a nyár megannyi színtónusát. Eltűnődve nézte az alkonyt. Az ágyra dőlt. Feje kábult volt, képzelete erősen dolgozott. A hajdúböszörményi moziterembe képzelte magát, ahol gimnazista korában filmet látott a világűrről. Filmet, mely lerombolta gyermekkori illúzióit a fényes Paradicsomról. A zengő kerubok és dicső szeráfok rendje helyett az égitestek sötét káoszát mutatták a lencsék. Haragos zongorista szolgálta a kísérő zenét. Karcsi megdöbbenve látta, hogy a világrend nem is olyan egyszerű, paradicsomkertes, ahogy szüleitől hallotta volt. A mérges zongorista hamis billentyűre talál ütni, egy rakoncátlan bolygó megtagadhatja a természeti törvény rendjét, behorpasztja az oldalát egy másiknak, s azzal... Felült, újból kinézett az abakon. Az utca neonfényben úszott, a cégtáblák rikító színekben dicsérték üzleteseik portékáit. Hasonlított a város egy hatalmas elárusító bódéhoz. A lakosok mint nyüzsgő hangyaboly siettek a maguk dolga után. Az újdonsült Diplomásnak kedve támadt belevegyülni abba a kiapadhatatlan áramlásba, velük menni, kilépni ebből a fülledt szobából, mely négy éven át fogva tartotta, amíg tanári diplomáját – a nagy rege nyitányát – megszerezte. Aztán telefonált Emilynek, aki mindig megvígasztalta mélypontú óráiban. Miska János index