Végre megtelt a vastag füzet dalokkal. Egy éven át másolgattam őket
emlékezetből, egyiket a másik után. Ezek jártak az eszemben munka órák alatt,
otthon a családban, ha autó kirándulásra mentünk, mindenütt. Néha vezetés közben
a feleségemnek diktáltam le egy-egy dal kezdetét, hogy ki ne menjen a fejemből,
mire haza értünk. Közben ezt a dalt dúdolgattam egész úton.
A hazai Volly István és az ottawai Demmer György zenekutatók buzdítására
adtam a fejem lejegyzésüknek. István bátyámat meglátogatva Váci úti lakásukon,
órákon át énekeltem neki egyik dalt és vallásos éneket a másik után. Elénekeltem
pár ritkaság számba menő görög katolikus éneket, amelyek igen megnyerték a
tetszését, le is jegyezte őket. Ilyen volt a Testileg elszunnyadván, mint
halott, Urunk és Királyunk, Harmad nap föltámadtál húsvéti ének. Biztatott
István bátyám alapvető dal-, énekkutatásra is. Kért, jegyezzem le, éneklik-e
környezetünkben a Boldog asszony anyánk, vagy Hol vagy István király kezdetű
énekeket.
Demmer György intenzívebb gyűjtésre nógatott. Õt főleg a Kanadában is
túlélt vagy itt született népdalok érdekelték. Ezrekre mentek az általa szalagra
énekelt dalok, hozzám hasonló dalkedvelők ajkáról. Volt egy asszony, aki
ugyancsak a Nyírség déli részéről került Nyugat-Ontárióba. Belőle ömlöttek a
dalok. Dalolással töltötte ideje nagy részét. Mesélte György, ha néha
elérzékenyült az asszony egy-egy kedves emlékeket idéző dal révén, folyt le a
könny az arcán. A gyerekei, akik nyilván keveset adtak az emlékek erejére,
elcsodálkoztak a látványon:
- Anyukát megint elfogta a honvágy - suttogták egymásnak.
Számomra az éneklés olyan volt mindig, mint a lélegzés: az élet szerves
tartozéka. S a magam fajtájú pragmatikus embernek eszébe sem jutna csokorba
gyűjteni a lélegzésről szóló irástermékeket.
Most megvallom, boldog órákat szerzett a velük való foglalkozás. A rég
elfeledtnek vélt dalok felidézése folytán feltárultak bennem a hajdani,
szülőföldemből fakadó emlékek. Némelyik mosolyra keltett, némelyik nosztalgiát
eredményezett, de nagy részük mély érzelmi benyomást ébresztett bennem. Most hát
itt tartom a füzetet az ágyamnál, négyszáz valahány dalt, némelyik öt-hat
versszakot kitevő, némelyik pár soros csupán. Késő estéken elalvás előtt
bele-belelapozgatok a füzetbe, s a kedves dalok szárnyán térek nyugovóra.
Én mindig szerettem énekelni. Alaptermészetem ugyan távol áll a sírva
vígadó népek duhajkodásától. Talán ellenkezőleg, a zárkózottságra hajló
természetem serkentett a dalok szeretetére. A falumban hosszú kilométereket
legyalogoltam ismerősökhöz, barátokhoz, hogy egy-egy dalt, vagy éneket
megtanulhassak tőlük. Anyám mesélte, hogy már egész kicsi koromban nótás kisfiú
voltam. Járni és beszélni még nem tudtam, de énekdarabkákat már gőgyikéltem.
Volt a szüleimnek egy kis szatócs üzlete. A vevők be-benyitottak a bolt melletti
kis szobába, ahol éltünk, s elképedtek.
- Nézzétek mán! – mondták a kezüket összecsapva. – Ez az öklömnyi gyerek
énekelni is tud.
Mint ebből a gyűjteményből kitűnik, dalkészletem fő kútforrása szülőfalum
volt. Szüleimet, s tágabb családi köröm majdnem minden tagját jó zenei hallással
áldotta meg az ég. Apám, anyám, anyai nagyapám száz számra ismerték a
szebbnél-szebb dalokat. Le is jegyeztem azok nagy részét, bár mire bennem a dal
szeretete kezdett hatványozott méretet mutatni, belőlük már kihalt a nótás kedv.
Kanadában élő nagynéném, néhai Olajos Illésné, született Kovács Anna említette
volt, hogy apám legény korában híres vőfély volt, s nótafának számított a
környékben. A mi időnkben azonban már ildomtalannak tarthatta a hangos éneklést,
vagy talán a megpróbáltatások folytán életereje sem volt a hangos nótázáshoz.
Néha fütyülgetett, nem olyan kivagyi éles füttyszóval, mint sokan, inkább csak
magának, maga elé meredve az ülésen, a mezőre menet, vagy a konyhában, tengeri
morzsolás közben. Kovács nagyapám, aki privát életében igen halkszavú ember
volt, felekezeti közéletében viszont pont az ellentéte. Paraszt kántorként
kántorizált a templomban éveken át, különösen a háború idején, amikor a
hivatásos kántor-tanítót besorozták katonának, s hatalmas baritonjával a
régimódi szép énekeket visszaplántálva oda vezette a hatalmas gyülekezetet,
ahova akarta. Engem is magához vett kisiskolás koromban, s velem mondatta a
Hiszekegyet és az 50. Zsoltárt, énekes változatukban.
Szerencsések voltunk a dal szempontjából a helyi tanítókkal is. Bár
szülőfalum már Nagy Lajos király korában is feljegyzést nyert a krónikákban,
gyerekkoromban eldugott falu számba ment. A trianoni országcsonkítás
eredményeként határmenti faluvá degradálódott.Vasútvonala, villanya nem volt,
egyetlen telepes rádió volt a faluban, a tanítók, akik száműzetésnek
tekinthették a hozzánk való kinevezésüket, egymásnak adták az ajtókilincset. Ez
a gyakori változás azonban jót tett dalgyűjteményünk bővülésének.
Dalaink alapján fel lehetne térképezni az országot, s nyomon lehetne
rajtuk keresztül követni történelmünket.
Kezdetben voltak a gyermek és hazafias dalok, ez utóbbiak átitatva
irredenta lelkülettel. Aztán jöttek a katonadalok, s a háború után a népdalok, a
fordulat éve után az úttörődalok és az osztályharcot szító mozgalmi dalok. Az
előbbieket a családban és az iskolában tanultuk, a katonadalokat a levente
oktatóktól, s az ott állomásozó határőröktől. A népdalokat Dubrovay László
kántor-tanítótól, majd az ő elbocsájtása utáni mozgalmi dalokat az újonnan
hozzánk kinevezett tanítóktól. A műdalokat és magyar nótákat a falu
intelligenciájától vettük át, a hivatalukat gyakran változtató jegyzőktől,
szövetkezeti vezetőktől, állatorvosoktól; a máriapócsi énekeket a falunkon
nyaranként áthaladó processziós búcsúsoktól.
Megmondom őszintén, a népdalokért kezdetben nem nagyon lelkesedtünk,
naivnak vélt lírájuk, csiricsáré dallamuk miatt. Később azonban megszerettük
valamennyit, Dubrovay tanító úrral együtt. Nagy kövér ember volt Dubrovay
László, a kommunista rendszer ellensége. Kissé különcködő ember volt, öltözékére
mit sem adott, mekegő hangon énekelt, énekórák előtt mély lélegzésre oktatott
bennünket, ami gyakran nevetésbe fulladt. Nem hittem volna, hogy majdan a
tengeren innen, ebben az ipari Kanadában oly szeretettel emlékezem rája!
A középiskolát a hajdúböszörményi Állami Bocskai István Reálgimnáziumban
végeztem. Kedves emlékek fűznek az alma materhez. A c-osztályban, melynek négy
éven át tagja voltam, kultúr- és nótafelelős voltam. Ez utóbbi azt jelentette,
hogy a reggeli tanórák előtti kötelező dalokat nekem kellett kigondolnom és
elkezdenem. Nyűgös feladat volt ez, mint a szegény háziasszony gondja-baja, hogy
mit (és miből) főzzön a mezőről haza érkező családnak. (S kinek volt kedve az
izgalmas számtan, vagy ábrázoló geometria órák előtt danolászni?!) Szerencsére
az én dalos kamrámban akkorra már volt miből válogatni.
Dalkészletem – habár ezzel a jelen időkig, dalaim leltározásáig soha nem
számoltam – szinte kifogyhatatlan volt. Pajtásaimat éjjeli jószáglegeltetés
közben ámulattal töltötte el gazdag dalrepertoárom. Ma is, nyári vakációra
menet, hazai dalokkal traktálom az anyanyelvemen alig értő családomat, anélkül,
hogy ismétlésbe bocsátkoznék. Néha próbára teszem az idegeiket, mert egy-egy
dalt, apámhoz hasonlóan magam elé meredve a volán mögött, órákhosszat is
eldúdorászom, ha olyan hangulatom támad.
Hasonló szerep jutott nekem budapesti egyetemi éveim alatt, s a nyári
katonai kiképzésünk idején is. Napi kivonulásokon én voltam a századunkban a
nótakezdő és szólista. Egyik ilyen nyarat a békéscsabai táborban és a
nyíregyházi kaszárnyában töltöttük, melyről minden valamire való dalkedvelő
tudja, hogy fekete cserepes, három emeletes.
Számomra a dal létfeltételt jelentett mindig. Otthon a határban, a
dimbes-dombos szőlőskertben szőlőnyitás, venyigehordás, kapálás, kacsozás
közben, az akácerdőkben, az árokpartokon, poros dűlőutakon jószág legeltetés
közben dallal teltek az órák, a napok, a hetek. Az iskolában heti két órán át, a
templomban, az énekkarban, a kocsmában, levente felvonulásokon, később a DISZ
ifjúsági megmozdulásokon dallal voltunk tele. Nyári szünetekre hazatérve, az
iskola udvarán, a szövetkezeti italboltban habbal teli sörös pohár fölött nagy
csoportba tömörülve énekeltünk szép lassú tempóban, jó hangvitelben. Medve Béla
volt tanárunk néha csatlakozott hozzánk, biztatott bennünket, hogy vigyünk több
ütemet a dalokba. Kovács nagyapámhoz hasonló csöndes természetem ellenére én
voltam a legtöbb dalos megnyilvánulás életereje.
Megmaradt ez a vezérénekes ambíció bennem a budapesti évek alatt is. A
fővárosi környezetet, és lakóit, nyakas parasztos különcködésből elmarasztaltam.
Ezt vidéki társaimmal egyetemben mulatozásaink közepette kifejezésre is
juttattuk. Ösztöndíj osztáskor el-elmentünk az Eötvös Kollégiumból a közeli
Bartók Béla úti Borostyán nevű vígadóba, s dallal vedlettük le a nagyváros
nyomasztó hangulatát. Érzelmi átéléssel énekeltünk, nem úgy, mint az ott
alkalmazott hivatásos énekes, aki a nagy lárma miatt a gyöngéd Leszállt a
csöndes éj-t is torka szakadtából énekelte.
Kedveltek bennünket a vendégek. Gyakran előfordult, hogy odajött egy-egy
férfi az asztalunkhoz.
- A házassági évfordulónkat űljük. Olyan szépen énekelnek.
Csatlakozhatnánk önökhöz?
- A feleségem szülinapját ünnepeljük – mondta egy másik férfi. –
Elénekelnék azt a szép dalt mégegyszer?
- Én is vidéki vagyok – mondta egy harmadik. – Mi is énekeltük ezeket
otthon.
Az énekes bandánkba tartozott a bölény hangú Dobi Pista, az akkori elnöki
tanács elnöke tragikus végű fia, a bodrogi, nemrég megboldogult Rádics Karcsi,
az ugyancsak somogyi és kiváló hegedűs Buni Géza, a bihari Bodó Pista, a
„vazsmegyei” Szabó Alajos, a budaörsi Schultz Gyuri, a baranyai göndör hajú
Jávor Laci.
A lejegyzett dalok értéke számomra élményadó erejükben rejlik.
Korosztályom legtöbb tagját is biztos mély érzelmi benyomások fűzik ezekhez a
dalokhoz. Számomra mögöttük ott lebeg egy-egy arc, távoli, már-már homályba
merülő alak, lélekemelő esemény, lehangoló történet. Benső hangulat, lélektani
vagy valóságos életkép fűződik hozzájuk. A Lement a nap a maga járásán kezdetű
dal például a nyári napsütés érzéki szőlőskertjét idézi fel bennem. Gyakran
hallottam ezt Kaliba Boriska ajkáról, szőlőkapálás, gereblyézés közben, amint
kellemes alt hangon énekelt a felnőtt lány későbe hajló délutánokon. A pattogós
Fogd a kontyot, hogy ne lógjon a hazai tikkadt táncmulatságok légkörét, a
szilaj, izzadságos, karlengető, kurjantgató bálokat az iskola nagy termében,
ahol éjfél után még a Bunzen lámpa is kialudt oxigén hiányában. A Nézz csak
szerte szét e szép vidéken cimű dal, a virágos tájak megelevenítése ellenére is
a hajdani hajdúsági ködös, őszi esős tanyavilágunkat varázsolja elő, amint az
osztályunk kultúrcsoportja vasárnapokon a tanyabokrokba igyekszik lószekeren,
agyig a sáros dűlőutakon, hogy lelkes dalainkkal vigalmat, szavalatainkkal nemes
érzelmeket keltsünk a melankóliára oly hajlamos lakók lelkében. Némelyik dal
mögött énekkarok, dugig telt kultúrtermek, feszült járási-megyei vetélkedők
rejlenek, némelyik mögött el nem múló pironkodás, vaskos tréfa, rosszmájú
kiközösítések.
Befoglaltam a gyűjteménybe az emberöltőm és vidékünk sajátosságainak
kifejezést adó dalokat, egyházi énekeket, indulókat. Kimaradtak a százakra menő
sláger dalok, a tiszavirág éltű ipari, kereskedelmi, reklám dalok, az
omnibuszos, neilon bugyis alkalmi dalok, melyekben olyan gazdag a dalkedvelő
fajtánk. Ugyancsak kiszorultak a népszerű opera áriák, a fülbemászó operett
dalok. Pedig megvallom, gyakran sor kerül ezekre is, ha csukott ablakkal halad a
kocsink a többsávos műutakon.
Szólni kellene e dalok eltérő szövegéről-dallamáról is. Olykor bele-bele
javítgatok a pontatlannak tetsző dalszövegekbe. Az ember emlékezőtehetsége
hanyatlik. Némelyik dalt több mint fél évszázada tanultam, jó három-négy
évtizede már, hogy nem volt alkalom újra idézni. Kanadában nem divatos a
nyilvános helyeken való éneklés. Meg is szólnák az embert, de ki is tessékelnék
a bárokból, a parkokból, ha rázendítene egy szép hazavágyó dalra.
De szerepet játszhat pontatlanságukban az is, hogy többnyire hallásból
tanultuk a dalokat, énekeket. Az iskolában mégcsak felkerült szövegük a
feketetáblára. Nagyrészüket azonban ismerősöktől, írni-olvasni alig tudó
falubeliektől tanulta az ember, akik hangulatuknak megfelelően, kényük-kedvük
szerint alakították szövegüket, dallamukat.
Alkalomadtán majd szólok a dalokat átadó egyénekről, s a dalokhoz fűződő
emlékekről, történetekről is. Ezek kötetre való anyagot szolgáltatnának.
Életregény, mint említettem, kortörténet kerekedne belőlük. Maradjunk hát
szerényen a vonalas füzetemnél, a benne foglalt varázserejű daloknál. Ezek
elkísérnek engem az idő és tér határain túl, s a fel-feldobott kő szimbólumához
hasonlóan megőrzik bennem ősi hagyományainkat, bárhová szólítson is engem az
élet.
