A kisfiú berohant az utcáról a házba, fel a lépcsőn az emeletre.
- Apu, apu! – kiáltotta. – Hogy is hívják azt a verset, amékben a ...
Az anyja a konyhából gyorsan utána eredt, elkapta a gyerek karját, s
letessékelte.
- Nem szabad, Lajoska – mondta halkan, ujját a szájára téve. – Apu
dolgozik.
- Nem bánom – dünnyögte a fiú. – Akkor mért heccel Erzsi állandóan, hogy
nem is úgy hívják azt a verset, amékben...
- Na eredjél csak szépen játszani. Mondd meg Erzsikének, viselkedjen
szépen. Mihályka hol van? Jaj, te gyerek, már megint elszakítottad a nadrágodat!
Mutasd csak.
Lajoska kelletlenül megfordult, a fenekén hosszú szakadás látszott.
- Istenem, Istenem, hát nem tudsz vigyázni a ruhácskádra? Most miben mégy
majd az iskolába? Jaj, te gyerek, tisztára megőszülök veled. Látod, Erzsike hogy
megvigyázza a kellékeit... Hol van Mihályka?
- A ház előtt, a járdán.
- Ugye megmondtam, hogy ne engedd ki az utcára. Siess hát, a kocsik alá ne
csússzon.
Lajoska csalódottan, dolga végezetlenül kiosont a ház elé. Anyja nagyot
sóhajtva megcsóválta a fejét. Mennyi gond van ezekkel a gyerekekkel. Mindnek
ruha kell, lábbeli kell, iskolai felszerelések kellenek. De miből? Bevétel alig
van. ő eljár takarítani a Magyar Házba. A férje az Óhazádnak Rendületlenül című
újságnál dolgozik, cikkeket, verseket ír, s elvégzi a szerkesztőség takarítását
is. De költészetből és magyar nyelvű újságírásból nem sokra mehet egy ilyen nagy
család Kanadában.
Az asszony kinézett az ajtón, hogy nem mászott-e a kicsi gyerek a kocsik
alá. Az utca zajos volt, járművek parkoltak mindkét oldalon, néha a keskeny
járdát is eltorlaszolva, alig hagyva utat a csúcsforgalomban rohanó kocsiknak. A
hét elején kezdődött meg az egyetemen az oktatás, a diákok nagy csoportokban
ténferegtek, huncutkodtak, nevetgéltek, mintha semmi gondjuk nem lenne a
világon. Eszébe jutott, hogy elfelejtette becsukni a fenti szobában az ablakot,
ahol a férje dolgozik. Felnézett a lépcsőfeljáraton, el is indult fölfelé, de a
kanyarban meggondolta magát. Nem szereti Feri, ha alkotás közben zavarják.
Feri valóban dolgozott. Öreg Remington írógépén szaporán kopogtatta a
billentyűket. Néha megállt, eltűnődött, s percekig csend volt a szobában. A
vaságyon könyvek, szótárak, félig, vagy egészen teleírt lapok, a padlón
összemoncsolt papírgubancok hevertek, olyan látványt keltve, mintha életművét
most öntené végleges formába. Mintha most alkotná meg a Nyolcadik Törzs
maradandó eposzát.
De ezeknél sokkal prózaibb művön dolgozott Ferenc. Levelet írt az Égtájak
című negyedévi folyóiratnak Münchenbe. Elkezdte már tízszer is, de önérzetből
mindig abbahagyta. Az udvarias bevezető szavak után elöntötte a pulykaméreg és
sértegető szavak ömlöttek ki a gépből. Próbálta fékezni indulatait, de nem tudta
elviselni a mellőzést, ha verseit késve, vagy egyáltalán nem közölték a
tekintélyes lapban. Ha azonban tudta nélkül mégis közölték és tiszteletpéldányt
sem küldtek írójának, ez már az inzultussal volt határos. Ez alkalommal messzebb
jutott a kioktató levél megírásában. Személytelen, irodalmi szintű krokit,
esetleg glosszát akart kihozni belőle, mely megóvja őt a kicsinyességtől. Így
kezdődött a levél:
Süvít a szél, morog a táj. Kígyós jégcsapok ereszkednek a ház
ereszéről. A költő asztalánál ül a hideg szobában, nagyot reccsen alatta a
hokedli. Halhatatlanságot inspiráló ábrázattal a kandaló lángjába mered. A
tűzbe, amely az imént emésztette meg legújabb versét. A csend mint aludtej
sűrűsödik körülötte, csak az árnyak inognak bohókásan a szekrény mögött, a
firhangok szegélyén, az asztal, a szék, és az ágy alatt. Fél éven át dolgozott
ezen a versén, s most mégis enyészet tárgya lett belőle, mint tömjénfüst az Úr
színe előtt. ,,Hat hónap!” sóhajtja asszonya, s kezében rábólint a kását kavaró
hóka fakanál. Hat hónap, visszhangozza a költő, s vele együtt rászomorodik az
írógép. Mi tévők legyünk? Mi tévők legyünk, suhogják odakinn a hideg szelek.
Kár! Kár! Kár, feleselnek rá a fekete varjak... ,,Írj, költő, írj! De kinek, ha
még a szerkesztő sem veszi komolyan...”
Itt megszakadt a gondolat. Mi értelme van ennek a hiábavalóságnak,
tépelődött magában. Miért vesztegeti az idejét ilyen megalázó dolgokra?
Lajoska felsúrrant a lépcső feljáraton, bedugta fejét a nyitott ajtón.
- Apu – szólt halkan.
Apja hátrafordult, mogorván nézett a gyerekre. Lajoska összezavarodott.
– Erzsi mindig heccel, hogy nem úgy hívják azt a verset...
- Mars ki, malac! – üvöltött rá az apja.
A megrettent gyerek meghőkölt, hátát a karfának támasztva leoldalazott a
lépcsőn. Lentről nagy zsivaj, civakodás, gyerek sírás hallatszott fel. A költő a
hajába markolt.
Feljött a felesége, puhán, szomorkásan.
- Lajoska megint megzavart, ugye? – mondta halkan. Nem volt ez sem kérdés,
sem indulat, sem csodálkozás. Nem volt ez talán még kijelentés sem.
A költő felállt a székről, az ágyra ült, kezével eltakarta borostás arcát.
- Hogy megy az írás? – kérdezte az asszony.
A férje sóhajtott.
– Fáradt vagyok, Julis. – Vele nyöszörögtek a festésre váró falak. – Jön a
tél, ruha, cipő kell a gyerekeknek. – A gyerekágy a sarokban hangosat reccsent.
– De miből?
Szavai olyan panaszosan hullottak, mint göröngyök a koporsóra.
- Ne búsulj, Feri, meglásd, minden jóra fordul – vígasztalta az asszony. –
Az a fontos, hogy a versírás jól menjen. A többi majd szépen kialakul. Az állami
segélyt beosztjuk. A gyereksegély is sokat tesz... Gábor bácsi is fizet a
szerkesztőség takarításáért. A Magyar Ház is besegített a köteteid kiadásában. A
Húsvéti Levelek című sorozatod is hoz valamit a házhoz. Talán többet is, mint
számítottunk rá. Hisz mesélte Gábor bácsi, hogy megduplázták a Levelek a lap
példányszámait.
Az asztal lábát hangosan rágta a szú.
- Gábor képtelen emelni a honoráriumot – mondta a költő. – Csak a jó ég
tudja, miből tartja fenn a lapot. A Húsvéti Levelek emelték a példányszámokat,
az igaz, de ez nem elég. Ráadásul sok az irígy, az ellenség.
Az asszony leült az ágy szélére.
- A Húsvéti Levelek miatt? – kérdezte.
- Az igazság betöri az embernek a fejét.
- Nem lehetne az igazságot valahogy másként megírni? – kérdezte Julis, s
arcán újból megjelent a felhő.
- Az igazságot csak egyféleképpen lehet megírni.
Az asszony a férje mellére tette a kezét.
– Mért nem fogadja el Gábor bácsi az állami támogatást?
- Önérzetből. Nem kell neki könyöradomány.
- Dehát az nem könyöradomány. Az jár a kiadóknak. Az etnik újságok mind
elfogadják a támogatást, s boldogulnak vele.
- Öreg Gábor önérzetes ember. Attól tart, hogy az anyagi támogatással
elkötelezi magát az államnak. Vagy bárki másnak – vonta le a költő a
következtetést. Aztán az asztalhoz ült. Villamos húzott el nagy csilingeléssel a
négysávos Bloor Streeten. Ide hallott a zaj, a falak is remegtek tőle. Kinézett
az ablakon, a szemközti vöröstéglás ház előtt, ahol szobákat béreltek, a diákok
tovább hangoskodtak. Gólyák lehettek, egyensapkájukban úgy néztek ki, mint
zsokék a lóverseny pályán.
Az asszony felállt, az urához lépett, hátulról átölelte a vállát.
- Talán jobb is, hogy nem fogadja el Gábor az adományt – mondta. – Ha az
ember szegény, nem adhatja fel az önérzetét... Mikor leszel készen? Fél óra
múlva tálalom a vacsorát.
- Etesd meg a kicsiket előbb – mondta Ferenc.
Miután a felesége lement a konyhába, újból átfutotta az Égtájaknak
elkezdett levelet. Megcsóválta a fejét, összegyömöszölte a lapot, s odadobta a
többihez. A fiókból kivette noteszét, fellapozta a következő Húsvéti Levélhez
készített jegyzeteit, kusza gondolatokat, aláhúzásokkal tarkított sorokat.
Enyedi Géza hivatásos történészt készült volt kioktatni benne egy korábbi
cikkéért, melyben Etelközt mint történelmi kuriózumot emlegeti. A jegyzetben ez
állt: ,,Kár volt Enyedi professzornak feladnia az Eötvös Lorándon a történelmi
tanszékét, hogy Montreálban behízelegjen a szumérosoknak...”
Az asztalra dobta a noteszt. Nézelődött, felállt, az ajtóhoz lépett, s
leszólt.
- Lajoska te! Gyere csak ide, Lajoska. – A konyhából finom sült hagyma
szag áradt.
A kisfiú oldalazva feljött, félénken szelve a lépcső fokokat, hogy minél
tovább tartson jövetele. Gyanús pillantásokat vetett az apjára.
- Gyere csak közelebb – nógatta.
Az anyja a lépcsőfeljárat alján állt, figyelt.
- Mit akartál kérdezni az előbb? – kedveskedett az apja.
A gyerek az ujjait tekergette egymásba.
- Na mondjad hát – sürgette az apja.
- Azt akartam kérdezni, hogy is hívják azt a verset, amékben Petőfi Sándor
bácsi úgy le... Úgy odamondott Mister Vörösmarty Mihálynak?
Az apa figyelmesen nézett a gyerek arcába. Aztán hangosan felnevetett.
Annyira hahotázott, hogy le kellett guggolnia a padlóra. Oldalra dőlt, bal lábát
kinyújtotta, s a nevetéstől a könnye is megeredt. Belenézett a fiú okos szemébe,
s egyszeriben abbahagyta a nevetést. Ebből a konok gyerekből költő lesz,
gondolta!
Először támadt ilyen gondolata.
- Most eredj le, kisfiam. Majd vacsora után megkeressük azt a verset, s
elolvassuk, Erzsike húgoddal együtt – mondta Ferenc.
A gyerek bólintott, s indult ki az ajtón. Apja utána lépett, a vállára
tette a kezét.
- A magyar kisfiú azonban nem pöszmötöl az ujjával, ha az apjával beszél –
mondta halkan. - S nem a földre, de egyenesen belenéz az apja szemébe, ha
hozzászól, igaz-e?
Lajoska igent bólintott.
Már lent járt a lépcsősoron, mikor az apja utána szólt.
- S magyarul a verset nem hívják. Annak címe van.
Aztán visszament a szobába, leült, hogy megírja az Enyedit kioktató
Húsvéti Levelet. De sehogysem ízlett neki a téma. Új papírlapot helyezett a
Remingtonba, s cikket írt arról a témáról, mit ér az ember, ha nincs magára
hagyatva?
