- Nem voltam én mindig ilyen cinikus, mint egy pogány – mondta Sándor, két
könyökére támaszkodva.
- S nem érzem én magam jaj de valami jól így sem. De mondd,
mit tehet az ember? Fiatal korában elküldik iskolába, s mire onnan kikerül,
olyan virtikli materialista lesz belőle, hogy a templomot valami énekes
gyülekezetnek tekinti.
A középkorú, bajuszos asztaltárs nem szólt rá. Néha
rá-rápillantott a mesélőre, kissé leereszkedő mosollyal. A resti dugig volt
vendégekkel. A pincérnők serényen pörögtek, Dezső, a tulajdonos feltűrt
ingujjban verte, csörgette, nyitotta, zárta a kasszát. Jól ment az üzlet.
Szívesen patronálták a város magyarjai, de leginkább a magányos férfiak, az
északi favágók és bányászok, akik a nyári hónapok alatt jól megszedték magukat,
s télen leszivárogtak délre, hogy élvezetet találjanak a civilizált életben.
Ezek közé tartozott Gulyás Sándor is, jelen esetben a mesélő, azzal a
kivétellel, hogy nem költötte lóra, kártyára, biliárdra a télire valót.
- Rendes, templomjáró családból származom én – folytatta. –
Sőt, azt is elárulhatom neked, hogy az apám mint gondnok vezető szerepet töltött
be a templomunkban, s a hívek igen nagy tiszteletben tartották ezért. Csak
szólnia kellett, s a tagok máris jöttek és végezték a munkát a parókia körül.
Drótkerítést húzattak a frontszakaszra, hogy a csorda-csürhe le ne tarolja a
szép virágokat. Lebontották a düledező kántor lakást és virágos kertet
varázsoltak a helyébe. Apám igen komolyan vette a vallást. Hogy jobban
megértsed, elmondom az egyik, diákkoromban történt esetet vele.
Az asztaltárs, aki Konok becenévre hallgatott, türelmetlenül
izgett-mozgott. Széles gesztussal fogadta a köszöntéseket, pohár vizet, szelet
kenyeret rendelt a kiszolgálóktól.
- A nyári vakáció alatt történt – folytatta a krónikás.
Akkorra már belém oltották a középiskolában az új filozófiát, s tőlem elmehetett
a templom a víz alá. De mit tehet az ember vasárnap a szülőfalujában? Elmegy
templomba. Hát elmentem én is.
Öregem, megmondom a kezdet kezdetén, hogy ez több volt a
soknál. Volt abban keresztelő, volt ott párásztás, nagymise, s egy kis ízelítő a
vecsernyéből, azok részére, akik erre már nem kívánkoztak eljönni. Ha szent
Bazil miséről lett volna szó, a tél közepén, azt megérti az ember, mert az tudva
levő dolog, legalábbis a görög katolikus részére, hogy az olyan hosszú, mint az
egyenlítő, s olyan színes, mint az ezeregy éjszakák meséi. No látod, milyen
pogány hasonlatokkal hozakodok itt elő!
Szóval az esőért folyó imádság végén sokan, s főleg az
idősek és az áldott állapotban lévő asszonyok kezdtek szédelegni a nagy
hőségtől, és a gyenge táplálkozástól. A férfiak úgy vitték őket kifelé a
szabadba, asszonytársaik gombolták ki a ruhájuk gallérját, énekes könyvükkel
legyezgették őket. Nekem van ez a hóbortos fantáziám, amit sokan hallucinálásnak
neveznek, s hetek múlva is magam előtt láttam azokat a női alakokat, amint ott
feküdtek a templom szélfújta udvarán, mint mozdulatlan kévék a szikkadt
tarlókon.
Otthon aztán mondom ebédnél, hogy ideje volna már
modernizálni ezeket a középkori szertartásokat. Mint ahogy itt csinálják
Kanadában. Megfigyelted, Konok, itt a fürdővárosban a templom funkcióját,
fizikai képét is igyekeznek módosítani a városnegyed képéhez? Persze, ez az új
liturgiai mozgalom eredményeként jött létre, amit nem lehetett elvárni a mi
időnkben. Igaz, mindent modernizálni akartunk, ami a kezünk ügyébe esett. Apám
azonban letette a leveses kanalat, felém fordult.
- Majd én megreformállak, hogy örökre megemlegeted!
Hívő lélek volt az anyám is, bár az ő vallási nézetei sokkal
szelídebb formában jutottak kifejezésre. Egy időben péntek estéken átjárt
hozzánk a falu szabója, Klein József, cigarettázni, mert otthon, sájbec alatt a
felesége ezt megtiltotta neki. Ott ült Klein úr éjfélekig, apám néha el is tűnt
a háztól, mert József elég unalmas vendég volt. Így anyámnak kellett
végighallgatnia a füstöt eregető Klein fejtegetéseit, mondván, selypítő hangján:
Maguk, Gulyászné, egy zidó zabi gzereket imádnak. Anyám nem szállt vitába vele,
csak mosolygott rá.
De ezektől eltekintve, boldog voltam én akkoriban. Volt
azoknak a vasárnapoknak valami sajátos hangulatuk. Nem azért, mert délutánonként
átjöttek a szomszédos falvak futballcsapatai, s elverték a mienket, amit a
mieink gyakran kőzáporral viszonoztak a lószekerekkel haza igyekvő csapatoknak,
de főleg azért, mert vasárnap félretették a lakók hétköznapi gondjaikat, szép
feketébe öltöztek, s elmentek a templomba.
Szépek voltak azok gyerekek számára is. Korán keltünk,
megmosakodtunk, anyánk a térde közé fogott bennünket, s körülnézett, hogy
nincs-e maszat a szemünk sarkában. Ha talált valamit, megvizezte a zsebkendőjét,
megtörölte az orrunkat.
- Fújjad – mondta. S elégedetten nézett utánunk, amíg el nem
nyelt bennünket az utca forgataga.
Egész kicsi koromban Kepics nagyapánk mellett álltunk a
prédikációs szék mellett, iskolás korunkban meg a többi gyerekkel, mindjárt az
ikonosztáz előtt. Ha a hosszú prédikáció alatt hangos civakodásunkkal, vagy
nevetgélésünkkel felriasztottuk a békésen szundikáló öreg Penyige Andrást,
megcsavargatta a fülünket, vagy húzigálta a pájeszünket.
Konok kényelmetlenül érezte magát, únta Krónikás lapos
meséit, bosszantotta, hogy nem tudja lerázni magáról. Visszajött ez a klapec a
bányából, gondolta, ahol intelligens emberrel talán nem is volt alkalma
találkozni, s most itt untatja őt. – Mancika, legyen szíves egy szelet kenyeret
– szólt a pincérnőnek. Aztán leszólta Krónikást.
- Nem is csodálom, hogy ilyen rossz emlékeid vannak a
vallással kapcsolatban.
- Ellenkezőleg – tiltakozott Krónikás. – Úgy gondolok még ma
is azokra a vasárnapokra, mint
kiapadhatatlan érzelmi forrásra. Hamiltonban is, amikor
először elmentem nagymisére, s meghallottam azokat a szép énekeket, valósággal
elérzékenyültem. Hát még otthon, ahol legalább ezer lélek vett részt a szép
liturgiában! Amikor énekbe kezd az a nagy tömeg, úgy tűnik, s talán ez így is
van, mintha az egész község összeölelkezne a szeretet és egyetértés fényében.
Mi, gyerekek csupán a legáltalánosabb énekeket tudtuk, de a felnőtteknek, a
diófa olajtól fényes hajú legényektől a kóruson, a hajlott hátú öregekig hátul a
cinteremben nem számított, hogy a kántor melyiket kezdte. Tudták ők valamennyit.
Volt ott néhány asszony, aki kissé eltorzított hangon mondta
a Kik a kerubokat, meg a Mennyei Király vigasztalót, hogy az ő hangja
hallatsszék legjobban. Ilyenkor az esperes úr néha hátra fordult, a fejét
mórikálva, s leszólt az oltárról: Húzd meg, Mari!
Némelyik ember meg a homlokán és nyakán kidülledt erekkel,
egymással versenyezve kezdte az énekeket, meg sem várva, hogy a pap befejezze a
magáét, vagy a kántor megadja a harmóniumon a hangot. De ezeket a különcködőket
elnyomta a nagy többség együttműködése, s messzire úgy hangzott a mise, mint egy
fenséges kórus a Verdi operákban.
Konok a tányérjára meredt tekintettel fogyasztotta a
paprikás csirkét nokedlivel és uborka salátával. A szél végig sepert a Logan
Streeten, az épületfalak tövébe hullajtva a járdán eldobált szemetet. Túl a
hídon, az Alexandra hotel mögött büszkén meredezett az ortodox ukrán templom,
aranyozott hagyma kupolás tornyaival. Végig a járdán idős emberek álldogáltak,
nagy karimás préri kalappal a fejükön, s megbeszélték a hét eseményeit ukránul,
litvánul, észtül, lengyelül, németül, magyarul, néha törött angolsággal. Olyan a
városnak ez a negyede, mintha Középkelet Európa népét hatalmas zürbölőben
összekeverve, itt szállásolták volna el.
Az étteremben lassan alábbhagyott a nagy forgalom. Dezső
tulaj is lélegzethez jutott, s a beosztottakkal tréfálkozott. A kirakat előtti
asztalnál négy fiatalember ült, a múlt esti színházi előadást vitatták meg. A
hangadó, egy kenderszőke, nagy ívben gesztikulált, bírálta a winnipegi
színházat, mert úgy elfuserálta a darabot.
- Láttam én ezt Pesten is, apafej, de abban az ürge nem
égette le a pacekját – mondta.
Krónikás nézte asztaltársát, Konokot, mintha tőle várna
megoldást nagy lélektani problémáira. S újból krónikálni kezdett.
- Elmegyek én itt is a magyar templomba, ha lejövök
északról. De bocsáss meg a kifejezésért, egy kicsit magányosan, érzelmileg
érintetlenül jövök ki.
Nos, ez megtette a magáét. Konok gyilkos szemeket vetett
Krónikásra.
- Ez kizárólag a te hibád! – mondta magából kikelve.
- Gondolod?
Konok leintette.
- Te elveszett ember vagy - mondta. - Téged megmételyeztek
otthon. Kitépték énedből mindazt ami szép, nemes és értékes. Itt
elszigetelődtél, befelé fordultál, siránkozol magadon. Úgy viseled magad, mitha
a te kereszted lenne a legnehezebb a világon. Csalódni fogsz, barátom. A te
példád csupán egyedi kifejezője korunk szimptómájának... Mancika, legyen szíves
szorítsa ki a pohárból a levegőt – szólt a fiatal kiszolgálóra.
S elmondta Konok, hogy a huszadik század embere
elhagyatottságra van kárhoztatva. Elkezdett packázni a tudományokkal, kivetette
hálóját olyan nagy halakra, mint a világmindenség meghódítása, s amikor
felfedezései eredményeként körül nézett a mindenségben, megírtózott annak
felismerésén, hogy a természetet nem lehet csak ukk-mukk-fukk módra térdre
kényszeríteni, vagy a világteremtést holmi gépezethez hasonlítani, melynek
kontrollálására keze ügyében van a slusszkulcs. őse bezzeg boldog volt, nem
álmodozott az űrbe való feljutásról. Meg volt elégedve a dolgok természeti
rendjével, ahogy azok írva vannak a Nagy Könyvben. Elismerte magát a teremtés
koronájának, ami teljesen helytálló, s ez békét, megnyugvást biztosított
számára.
A kiszolgálónő kancsó vizet helyezett Konok elé, s térdét
észrevehetően a férfi térdéhez érintette.
- A te mizériádnak kozmikus magyarázata van, Krónikás –
folytatta Konok belelendülten. – Én is úgy állok itt, mint a kisujjam. Volt
feleségem, de otthon hagytam. Az élet azonban nem áll meg, ugyebár. Nem szabad
betokosodni, gyerek. Látod, én eljárok a templomba, táncmulatságokra, bingóra,
nyári piknikekre. Néha elmegyek az irodalmi körbe is, pedig engem igazán keveset
érdekel Homérosz, vagy mit tudom én mi. Alkalmazkodni kell. Az életet azért
teremtette az Úr, hogy éljük. Csak nézz magadra. Teljesen elszáradtál, mint a
szilfalevél ott az utcán.
A csüggeteg Krónikás kipillantott az ablakon, de szürke
betonon kívül semmi mást nem látott.
- Tudom én – tűnődött. – De mi ennek a magyarázata? Az, hogy
ennyi távollét után is ugyanazokat a benső érzelmi kapcsolatokat vélem
megtalálni a templom hűvös falain belül, mint amilyeneket otthon hagytam? Ha ez
valóban így van, álmokat kergetek, mert azok olyan ártatlan formában már soha
vissza nem térnek.
Átnyúlt az asztalon, megfogta Konok karját.
- Látod, milyen ironikus eset. Fiatal korunkban a
felnőtteket majmoljuk, s akkor látjuk csak, milyen nagy árat kellett fizetnünk
vágyainkért, amikor már felnőttünk. Nem is csodálkozom ezen a hippi nemzedéken.
Itt ólálkodnak, félős ujjakkal tapogatják maguk körül a valóságot, s csiga
módjára visszahúzódnak, ha az élet elevenébe ütköznek. Oh, sokat tudnék én erről
beszélni. De biztos untat téged az ilyen süket duma. Te is csupán mihaszna
kamasznak vélsz, akit egy kézlegyintéssel el lehet intézni. Hidd el, ha nem
lennének az emberek ennyire visszahúzódóak, s nagyobb bizalommal közelednének
felém, talán feloldódna bennem ez a cinikus hajlam, ami palást csupán az igazi
érzelmeim rejtegetésére.
- Hát ehhez én nem értek – mondta Konok. Kitörölte a szaftos
tányérját egy szeletke kenyérrel, szalvétával oldalra simítgatta huncutkás
mosolyra álló bajuszkáját. – Két dologban tudok tanácsot adni neked. Egyik,
keress magadnak tisztességes munkát. Hagyjad a favágást a kanadai favágóknak. Az
nem európai embernek való. A másik: ismerkedj meg egy fiatal hölggyel.
Aztán sziasztok és kézcsókolom köszöntések tolmácsolása
közepette elsietett, mert Kanadában rövidek a nyarak, s az ember fiának ki kell
használnia minden adandó percet.
Krónikás nézelődött egy ideig, aztán fogta a cechet s
fizetett a kasszánál.
- Na hogy lityeg a fityeg, Krónikás? – tréfálkozott Dezső,
mialatt nagy csörömpöléssel beütötte a gépbe a pontos összeget.
Krónikás dühösen nézett rá.
- Hogy lityeg?! Majd én megmutatom neked – mondta magából
kikelve. S karjával hirtelen mozdulattal leseperte a pulton glédában sorakozó
tiszta poharakat, tányérokat, sótartókat. Nagy kavarodás lett az étteremben, a
vendégek felugráltak, félre húzódtak, némelyik hölgy sikongott is. Dezső
átvetette magát a pulton, hogy ő majd megtanítja tisztességre a mihaszna
csirkefogót.
A kirakat melletti asztalnál diskuráló színi kritikusok
odasereglettek, szétválasztották Dezsőt és Krónikást, majd kitaszították a
járdára a felbolygatott fiút.
Krónikás gesztenyebarna haját hátra simítva végignézett az
utcán erre is, arra is. Majd nekivágott a Lóga Streetnek, s akkor vette észre,
hogy átellenben az utcán a szilfa levelei valóban szárazak.
