Mrs. Hannigan a folyosó bemélyedésében áll, már jó ideje figyeli Telegdit, a
takarítót. Két kezét csípőjére téve, időnként sejtelmesen kihajlik a homályos
mélyedésből. Ápolónők futkosnak a hosszú folyosón, sietnek egyik betegszobából a
másikba, az orvosokat sűrgősen szólítgatják a hangosbemondón, a röntgen
osztályon tolják ki-be a betegeket, én meg a Splintroom-nak nevezett raktárból
sietek fel a belgyógyászati osztályra egy csomag frissen sterilizált
katétercsővel.
Mrs. Hannigan, a kórház takarító személyzetének helyettes vezetője leskelődik
Telegdire, de a takarítók közül bárki másra. Az ő hivatása a tisztasági
munkálatok ellenőrzése. Nehéz beosztás az övé. Útban van állandóan. Lót-fut, úgy
oson, mint honvéd a harctéren, rejtett megközelítéssel, tűzszakaszról
tűzszakaszra, hogy éppen idejében lecsaphasson a rendellenes megnyilvánulásokra.
S azokból van bőven.
A múltkor például egy idős takarítónő, névszerint Olga Shevcsenkó, öt percet
időzött egy betegszobában, a beteg panaszait hallgatta. Hallgatta? Még ha
hallgatta volna! De a végén ő maga is nekibuzdult, s kiöntötte szíve nagy
bánatát, hogy egyetlen gyermekük, Maruszja - a szemük fénye -, a középiskolai
balett tánccsoport szólistája, megszökött hazulról s csatlakozott a torontói
hippik csoportjához.
Karácsony előtt meg az új alkalmazott német fiú, Horst Schmidt, kiállt a folyosó
közepére, végigkérdezett mindenkit, hogy beszélnek-e németül? A türelmetlen
válaszok után, hogy tanuljon meg angolul, csalódottan előhúzta mellényzsebéből a
dózniját s cigarettát sodort. Arra jött éppen suhogó léptekkel Sister Superior,
a kedvesnővérek és a kórház vezetője. Amikor meglátta a legényóriást, valósággal
elképedt.
,,What’s going on there?!” szólt rá az orderlire.
Horst hirtelen zsebre vágta a szelencéjét, s ijedtében csak annyit tudott
válaszolni:
- Spanglizok.
- Spanglizik?!
Jelentették is mindjárt az esetet a hórihorgas Mr. Scottnak, a műtős segédek
csoportvezetőjének.
Mrs. Hannigan már tíz perce áll a szögletben, s szentül meg van győződve arról,
hogy Telegdi valamelyik betegszobában lapul. Biztos társalog a páciensekkel,
vagy éppen ,,spanglizik.” Főnöki szíve azt sugallja neki, hogy lépjen ki a
síkra, mint acélból a szikra, s érje tetten a nemjóját.
Ki is lép a folyosó közepére, seregszemlét tart.
Semmi rendkívüli nem történik.
Déli tizenkettő van, sárgaköpenyes takarítónők sietve szolgálják fel a
betegeknek az ebédtálcákat. Megpillantják Mrs. Hannigant, szerényen bólintanak
neki, mindig-kész mosollyal az arcukon. Mrs. Hannigan elnéz felettük. Telegdi
jár az ő eszében. Ebben a kórházban főleg új bevándorlók dolgoznak, akik nem
nagyon beszélnek angolul. Nagy segítséget jelent nekünk a sikeres munkahely, s
nyelvtudásunkat szorgos kezünkkel pótoljuk. Amilyen könnyű a felvétel, olyan
gyorsan megy az elbocsátás is.
Mrs. Hannigan hátra tett kézzel halad, ujjait játékosan fonogatja egymásba, s
egyre csak arra gondol, hogy Telegdinek finish. Kidobatja. Jelenti azonnal Mrs.
Andersonnak, a ferdeszájú főnöknőnek.
Pedig Telegdi Béla nem szolgált rá az ő rosszindulatára. Olyan szorgalmas az a
jó ember, mint a teve. Szemlesütve jár, egyenletes, jó tempóban dolgozik,
mappával a kezében, széles ívben irányítja a fényesítőgépet a padlón, az
odaszáradt pecsétkéket pedig a zsebkésével sikálja fel. Otthon négy évet húzott
le Béla Rákosi Mátyás börtönében. Államvizsgára készült éppen az Eötvös Loránd
Tudományegyetem természettudományi karán, amikor egy hajdani kollégája, aki
évekkel azelőtt Nyugatra távozott, betoppant hozzá a diákszállóban. Telegdinek
elállt a lélegzete.
- Hát te mit keresel itt? – kérdezte ijedten.
A haver közel hajolt a megrettent Bélához, s odasúgta neki:
- Az amerikai csapatoknak jöttem szállást csinálni.
Hogy ebből mi volt az igazság, mi a hamuka, sosem derült ki. Három hét múlva az
illető lebukott, s rövidre rá az ÁVÓ letartóztatta Telegdit is. Béla
mentegetődzött, hogy ő semmi törvényellenes dolgot nem követett el,
ellenkezőleg, megtiltotta volt kollégájának, hogy valaha is a közelébe jöjjön.
- Igen? – gúnyolódtak vele a nyomozók. – Akkor mért nem jelentette fel a háborús
bérencet?!
Vallatás közben megkínozták, s négy évet sóztak a nyakába. Ezek a borzalmas évek
némi nyomot hagytak a Béla lelkében. Talán ezeknek volt köszönhető, hogy itt, a
hamiltoni Szt. József kórházban is olyan szerényen, halkszavú módon tudott
felnézni még a nálánál alacsonyabb Mrs. Hanniganra is.
Mrs. Hannigan sorba járja a szobákat. Lemegy a röntgen osztályra, benéz.
Óvatosan benyit a raktárhelyiségbe is. Telegdinek nyoma sincs. Motyog magában.
Gondolatban már írja is az elbocsájtó jelentést. Mérlegeli súlyát. Ízlelgeti
szavait. Már a legdrámaibb bekezdésnél tart, képzeletben leteszi a jelentést
Mrs. Anderson asztalára, amikor beüt a krach. Az az áldott Telegdi négykézláb,
farral hátrafelé halad ki a műtős teremből, zsebkésével sikálva a fal tövéhez
odatapadt maszatkákat.
Mrs. Hannigan megtorpan. Föléje hajlik, jobbról is, balról is, nézi a férfit,
mintha nem hinne a szemének. Majd nagyot dobbant, s rászól a mit sem sejtő
áldozatra.
- Mr. Telegdi! Hányszor megmondtam magának, hogy ne a zsebkésével!
*****
Mostanában gyakran együtt töltöm az ebédidőt Telegdi Bélával az országos
talajtani intézet éttermében. Tekintetében még tíz év múltán is fel-felcsillan a
régi alkalmazkodó kifejezés. Meséli, hogy az intézet igazgatója azt is
megemlítette a róla írott munkateljesítmény-értékelésben, ami a kanadai állami
hivatalokban fontos okirat az előre haladáshoz, hogy Mr. Telegdi részben azért
nem tud szigorúan bánni beosztottaival, mert a hajdani szabadságvesztése
megpuhította az egyéniségét.
Erre Béla sztoikusan elmosolyodik, s az étellel megrakott tálca fölött eláraszt
az északi permafrost talajtani problémáival, melyekről nemrég nyújtotta be
doktori disszertációját a torontói egyetemre.
