Ma Mindenszentek napja van. Az alacsonyan szálló felhők, a folyamparti
kopaszodó fák, s a préri halványkék világa a régi emlékek Mindenszentekjeit
juttatják eszembe: a sárguló akácokat a temetőhegyen, a hamvas levelű
őszirózsákat a kiskertekben, s a díszes törzsű gyertyákat a sárga hantú sírokon.
Tegnap meg mindenszenteki vásár volt otthon. Az emberek kora hajnalban a
nyakukba vették az országutat, vásárra hajtották a teheneket, hogy azok árából
téli ruhát vásárolhassanak a gyerekeknek és hízónak valót karácsonyi
disznóvágásra. Az én emlékezetemben úgy egybe tartozik a két fogalom:
Mindenszentek és a vásárok, mint a kakas kukorékolása a hajnalhasadással.
Borongós őszi délutánokon, mint ez a mai is, megkondultak a toronyban a
harangok. Előbb a nagy, utána az ócska és a kicsi, majd mindhárom együtt. Az
álmos denevérek ijedten röppentek ki a templom padlásáról, a gondnokok pedig úgy
terelgették a népet a templom udvarán, mint juhász a nyáját. Minket gyerekeket
előre, négyesével; két oldalra a felnőtt lányokat és fiukat, kettesével; a
kegykép mögé az éltes embereket, s a legvégére a fehérnépet, kezdve a fiatal
menyecskéktől a hajlott hátú öreg asszonyokig.
A zászlók ritmusosan lengtek az őszi szélben. A falu megtelt a harangok
rézhangú zúgásával és a processzió halottakat idéző énekeivel. Mi olykor-olykor
kiugrottunk a sorból, előre futottunk a temető irányába, ahová a körmenet
igyekezett. A kékes távolságból úgy tűnt a gyülekezet, mint egy fekete sereg.
Fekete miseruha a papon, fekete zászlók a szélben, s feketébe öltözött hívek,
ajkukon gyászos énekekkel:
A Te nyugalmadban, U-uram,
Hol minden szentjeid megnyugszanak...
Tegnap pedig mindenszenteki vásár volt, mint mondom, mely kora hajnalban
mozgósította a népet a falunkban. Üres szekerek kotyogó kerekeikkel sorakoztak
egymás után a kanyargós úton, az út két oldalán jószágot vezető emberek
igyekeztek Nyírbátorba.
Én is sokat jártam ebben a vidéki városban apámmal, amikor még megvolt a
szatócs üzletünk és a Pista nevű lovunk. Az elhaladó utasok gyakran tréfálkoztak
– mert apámmal, akit majdnem mindenki ismert a környékben, lehetett tréfálkozni
- hogy tartsuk a ló száját erősen, nehogy elragadjon velünk!
Dehogy ragadt el! A mi Pistánkat kevesen látták ügetni. Nagyon
unatkoztam a rázós szekéren, mert apám nem tulajdonított fontosságot a
beszélgetésnek. Néha megkérdeztem tőle:
- Apám, hány kanyart kell még menni?
Apám letette az újságot, melynek fejléce alatt szántó-vető ember
tartotta az eke szarvát, előre nézett, majd hátra, s fontoskodva megjegyezte.
- Negyvenkettőt!
Tréfa volt ez, mert minél több kanyart hagytunk magunk mögött, ő annál
többet jósolt hozzá.
Hát ide mentek a népek Mindenszentek napja előtt.
Egyik alkalommal apám is behajtotta Mancit, az egyik tehenünket, hogy
legyen miből friss portékát hozni az ünnepekre az üzletbe. Kora hajnalban kelt,
megetette Pistát és a teheneket. Miután elvégezte az istállóban a dolgát,
bejött, megmosakodott a vederből, futtából elmondott egy imát, s elfogyasztotta
az anyánk készítette reggelit. Aztán ,,Istenem segíts!” szólással elbúcsúzott
tőlünk. Kivezette Mancit, levette róla a láncot, a tornácfához dobta nagy
csörömpöléssel, olcsó csepű köteletet kötött rája. Nekiindultak, de Manci,
mintha megérezte volna sorsát, megmakacsolta magát.
Mi kikeltünk az ágyból, s az ablakon keresztül néztünk ki az udvarra,
Mancit, a család régi kedves tagját sajnálva. Szegény pára szomorkás ábrázattal
nézegetett vissza, mintha tőlünk és a meleg istállótól akarna búcsút venni.
Mikor becsapódott mögöttük a kisajtó, elfogott bennünket a sírás.
- Majd vesz apátok másikat tavasszal – vígasztalt bennünket anyánk.
Az utcán a tehén megmakacsolta magát, szétvetette mellső lábait, a
hátsókat begörbítette. Apánk kedveskedve szólongatta, a fejét simogatta a két
szarva közt. Szerettem volna utánuk szökni, mert számomra Nyírbátor jelentette a
világ közepét. Sokszor órák hosszat ott álltam a tölgyes parkban, a városháza
előtt, mialatt apám a Lefkowits nagykereskésben válogatta a portékát, és le sem
tudtam venni tekintetem arról a magas toronyról, melynek párját nehéz volt
elképzelni. A bevásárlás után apám a hentesüzletben vett nagy szál kolbászt,
srégen vágva, s jóízűen fogyasztottuk finom ropogós zsömlével és péki
sóskiflivel.
De leginkább a mindenszenteki vásár vonzott engem, ahová messze
földekről jöttek a hentesek és a lakkos csizmás kupecek.
- Na, mennyiért csúfolja ezt a csúnya öreg sátort? – alkudoztak, bele
csapva az eladó tenyerébe.
Ma már jól tudom, hogy e híres vásárokba nem azért mentek a népek, hogy
a városháza büszke tornyát bámulják, és este, ha jó vásárt csináltak, ha
rosszat, egymás vállába ölelkezve végignótázzák a falut. Az eső egész nap verte
a vásárosokat, az eladók gémberedett kézzel tartották a hátukat felkunkorító
jószág kötelét, mialatt a kupecek jártak le-fel, hangosan alkudozva.
- Héj, szomszéd, nem gondolta még meg magát?
Az eladó körülnézte a tehenét, mintha most látná először. Gondolkozott,
kalkulált.
- Kétszáz pengőnek alatta nem eladó – válaszolt.
Erre nagy csoport ember jött, hosszú hajjal, nyakukon feltűrt kabát
gallérral. Ócsárolták a tehenet, ahogy csak a nyelvükre jött.
- Ezért akar maga kétszáz pengőt?!
- Öreg ez szegény, mint az országút!
- A fogai ki sem látszanak az ínyéből.
- Boldog isten, hogy is tud ez járni a kajmós virgácsain?
- Ád ez két deci tejet, hallja? Hisz a tejmirígyei teljesen fel vannak
száradva. – Aztán a kupecnek. – Ne adjon érte százötvenet se, jó ember, ha van
egy kis sütnivalója.
De ezeket nem kellett komolyan venni. Hajcsárok voltak, s azért kaptak
húsos napszámot a kupecektől, hogy leverjék a jószág 'árát. Az eladót is sokan
ismerték, oda sereglettek, dicsérték a tehenet, az egyik bele is csipett a
jószág vékonyába, mire szegény pára nagyot ugrott.
- Na látja, kedves uram! – mondta a kupecnek. – Lerúgja ez a gerendát is
az ólban.
Ígértek érte kétszázat, meg annál is többet, verték fel az árát, mint
árverésen. Ettől a hajcsárok elsomfordáltak, ámbár ismerték ők ezt a fogást, ami
vele járt a vásárok etikájával. A kupec azonban háromszor is visszajött, ha
kedvére való volt a jószág, s újból belecsapott az eladó tenyerébe.
- Száznyolcvan, vagy ádja meg magát a Kisjézus!
*****
Mindenszenteki vásárok...
Úgy élnek az emlékezetemben, mint feledhetetlen drámai események. Egész
nap kihalt volt a falu, csak alkonyat táján kezdett megindulni az élet. Jöttek
haza a vásári népek, hangosan beszélgetve szekereik tetején, feltűrt gallérjaik
mögül. A kémények füstje fátyolosan ereszkedett a nyirkos földre. Gyerekek
futottak az apjuk elé.
- Édesapám, hozott vásárfiát?
- Jaj, dehogy hoztam, dehogy hoztam, gyermekeim. Összeverekedtek a
kereskedők. Én is alig tudtam elszaladni. Jaj, jaj, még most is hogy fájnak a
lábaim...
Aztán nótázók jöttek, sáros csizmáikkal rúgdalva a taktust a korhadt
desza kerítéseken:
Korcsmárosné, van-e bora ja pincébe’,
Hozza jide, mind megiszom majestére...
Mi az ablak előtt álltunk és visszafojtott lélegzettel hallgattuk a
nótázókat, akikbe az ördög bújt ,,majestére”. És azt lestük, apánk vajon melyik
csoporttal érkezik haza?
Másik banda is jött, nótaszóval. Egyikük belekapaszkodott a kisajtónkba
és úgy rázta, mintha sarkáról akarná letépni. Tele tüdőből szidta a gazember
kupect, hogy száradjon le a karja, mert olyan cudarul becsapta őt. A többiek
rimánkodtak neki, kérlelték, testvér, az ég szerelmére, ne csinálj ilyen
cirkuszt a falu színe előtt. Aztán magára hagyták, s tovább mentek nótázva:
Ha berugok vegyen fel a két karjába,
Lánya mellé fektessen le jadíványra...
Elhaladtak a kapunk előtt. V ártunk egy kis ideig. Ha nem hallottunk
dübörgést a tornácon, megkönnyebbülve vártuk a harmadik, negyedik, az ötödik
bandát. Egyikkel apánk is hazaérkezett. őt azonban nem hallottuk énekelni,
legalábbis a házunk előtt nem. Bejött, jó estét köszönt. Volt kedves szava
anyánkhoz, hozzánk is. Elmondta, hogy Mancit egy Nyírgelsére való jóravaló ember
vette meg, ami megvígasztalt bennünket. Elfogyasztotta a vacsoráját. Aztán a
meleg ételtől felkavarodott benne az ital, arca elfehéredett, űlt a karosláda
végén, s többé nem lehetett kihúzni belőle egy szót sem. A zsebében matatott,
komoran nézett maga elé. Egyszercsak hirtelen felállt, nagy lendülettel
odacsapott a petróleum lámpához. Azzal, mint magát kitombolt orkán,
elcsendesült. Leült, hallgatott. Megkérdezte, elkészítettük-e a házifeladatot? A
választ félig megvárva, levetette a vizes ruháját, anyánk megvetette neki az
ágyat, betakarta, s hamarosan elnyomta az álom. A tűzhely pirosnyelvű lángja
fényében megvilágított arca a római katona képét juttatta az eszembe a
katekizmus könyvünkben.
Mialatt anyánk felseperte az üvegdarabokat, mi csendesen ültünk a
karosládán, mit sem értve azokból a gigászi erőkből, amelyek a sötétséget
előidézték.
Igen, ma Mindenszentek napja van otthon is.
A népek talán az alkonyatnak ebben az órájában szállingóznak haza a
temetőből, miután felújították elhúnyt hozzátartozóik sírját. És most gyertyák
égnek az ablakokban, annyi szál, ahány halott a családból, s az aranykeretes
szentképek előtt imádkoznak a halottak lelkiüdvéért.
Az imádság után megvitatják, hogy kinek a sírja volt legszebben
feldíszítve. Vannak ott olyan emberek, akik valóságos szobrász kezekkel
formálják a nedves sárga földet piramis alakba, téglalap alakba, koporsó alakba,
egyenes vonalú átlókkal, vagy homokkereszttel a tetején, különböző
díszítményekkel az átlók és keresztek körül, fehér kőtörmelékből, apró darabokra
zúzott szódavizes üvegekből. Az asszonyok és lányok virágkoszorúkat helyeznek a
sírokra, díszes törzsű gyertyákat a fejfákra, melyek vibárló fényétől olyan lesz
a temető környéke, mint az égbolt a maga csillagmirriádjaival.
Én meg itt állok az ablak előtt, az emlékekbe mélyedve, mintha az elmúlt
Mindenszentek ősi jellegét fürkészném. De hol találhatom azt meg ebben az
idegenségben, ahol a harangok zúgását elnyeli a feneketlen préri, apám pedig,
lecsendesülve, feladta a szegénységgel folytatott szívós harcát, melynek drámai
megnyilvánulása egy-egy lámpa darabokra hullását idézte elő.
Anyám a helyi eseményekről ír színes leveleiben, melyekben megbújik az
öregedés, a fáradottság érzése, s az apám készülő leveléről. De tudja Isten,
jobb szeretném, ha nem írna, mert levelével csupán megzavarna képzeletemben,
melyben olyannak építem majd fel őt, amilyen valójában volt: a szegénység ellen
küzdő óriás.
