Az évszakok változásával
egyidőben megélénkült a falunk légköre.
A hosszú tél után új energiába szökött az élet. Magasabban szálltak
a felhők, hangosabbak voltak a madarak a fákon, szívélyesebbek az Adjon
istenek az utcán. Tavasszal kezdetét vette az udvarokon a hangos
kalapálás, surdigálás, csiszolgatás. Lekerültek a tornácokon a
gerendákról függő szerszámok, a kapák, a gereblyék, a kaszák. A gazdák
éket vertek a meglazult nyelekbe, ráspollyal kiélezték az ásókat,
csákányokat, kapákat. A fészerben szundikáló ekéről leszerelték a
laposvasat, a csoroszlyát, s Mankó Lajos kovács mesterhez küldték a
gyerekekkel élezésre. Megvizsgálták a szekereket, kicserélték a
saroglyákban a meglazult fogakat, új szeget vertek a járom bélfájába.
Elővették a kamrából a kenőcsös dobozt, kalapáccsal kiütögették a
szekérben a tengelyvég szeget, s megkenték – ahogy mondani szoktuk volt
– a kereket.
Sor került a porta rendbehozására is. Elgereblyéztük a szérűt,
elsepertük az első udvart, megjavítottuk a tornác-menti kóré stakétlit.
Kiigazítottuk a ház előtti járdát, kitisztítottuk az árkot és a híd
alját, hogy a hólé szabadon lefolyhasson a Téglaszínbe.
Mielőtt elkerültünk otthonról városi iskolába, nekünk is szerves
részünk volt a napi ténykedésekben. Segítettünk favágásban,
szőlőnyitásban, venyige hordásban, kukorica, krumpli ültetésben,
kapálásban, egyelésben. Munka közben izgalmakkal néztünk az ünnepnapok
elé. Szent György nap reggelén processzióba álltunk a templom udvarán,
harangszó mellett kivonultunk hangos énekszóval, zászló lengetéssel a
határba, végig a Debreceni utcán, el a temető mellett, ki az
Orbáristába, búzaszentelésre.
A kijelölt tábla szélén felsorakozott a gyülekezet, a férfiak levett
kalappal, az asszonyok fekete fejkendővel, kezüket összetéve, ájtatosan
közreműködtek a szertartásban. A pap megáldotta a zsenge rozsvetést, s a
kántorral együtt népies kiejtéssel mondtuk az énekeket. Ragaszkodtunk az
anyatejjel szerzett tájszólásunkhoz. A fül fil, a pénz piz, a szép és jó
ló szip lu, vagy jau lau lett az ajkunkon. Tréfát űztünk az oda elvetődő
városiból, ha nem hozzánk hasonló színes diftongussal szólt a
nyelvünkön. A búzatábla mezsgyéjén ájtatosan folyt a szertartás, az
idősek rózsafűzérrel átfont énekeskönyvet szorongattak eres kezükben.
Miután a pap szentelt vízzel megszentelte a vetést, megrohantuk a
táblát, téptük a zsenge szálakat, az öreg asszonyok az énekeskönyvbe,
zsebkendőbe, a férfiak a kalap mellé, a fiatalok a szivarzsebbe. Aztán
rendezett sorokban, énekszóval visszavonultunk a faluba, a várható bő
termés reményében. Mert szentül meg voltunk győződve, hogy a tisztelendő
úrnak bensőséges kapcsolatai voltak az Úrnál a jó időjárást és bő
termést illetően.
Másnap reggel újult erővel láttak a felnőttek, mi délután, iskola
után, a mezei munkához. Ez módszereiben mit sem változott nálunk az
évszázadok folyamán. őseinkhez hasonlóan, három fordulóban műveltük a
határt - kalászos, ugar, kapás növény -, háromszori szántásba vetettük a
gabonafélét, kétszeri kapálással gondoztuk a krompét, vagyis a
burgonyát, a hüvelyest, a kukoricát – ami nálunk tengeri volt. Némelyik
fajta, abban a nyírségi sívó homokban a vetőmagot is alig hozta meg.
A másodolással egyidőben történt a férfimunkának számító anyaszéna
kaszálás. Előkerült a kamrából a tarisznya, benne fentérrel, ülővel,
kaszakővel. Némelyik gazdának díszes ökörszaruból készült fentértokja
volt, a mienk bádogból, beleillő lapos kaszakővel. Lekerült a gerendáról
a kasza. Apám közelebbről megvizsgálta a pengéjét, méricskélte,
feszegette, hajlítgatta a nyakát, meglógatta a nyelén a mankót, kell-e
bele ék, vagy elég csak vízbe áztatni, hogy megduzzadjon? Másnap reggeli
után vállára vette a kaszát, a mankóra akasztotta a tarisznyát, benne a
kaszálási kellékekkel, s az anyánk készítette ebéddel: füstölt szalonna,
rozs kenyér, egy fő vöröshagyma, csipetnyi só újságpapírba csavarva.
Nehéz munka a szénakaszálás. Nem volt igaza Pataki Sándor bácsi
cigányembernek, aki azt mondogatta, miután rudashordásban dolgozott
valakinél:
- Ó, a kaszálás – legyintett. - Az csak sétálás. – A kisboglya
hordás, az ám valami! Ahhoz ember kell.
Beállt apám a dűlőnél a tábla elejébe, s nyílegyenes rendet
vágott a föld másik végéig. Hosszúmezőnek hívták a határ eme részét,
hosszúak is voltak a nadrágszíj alakú parcellák. Vágta egyik rendet a
másik után. Térdét kissé megroggyantva, hátát és vállát előre görbítve,
jobb keze a mankó hegye táján, bal keze a kaszanyél vége felé, alulról
fölfelé, laza tartással. Néha én is megpróbálkoztam a kaszálással.
Magyarázta apám a rejtélyét.
- Kisebb csapásokat vágjál – oktatott.
- Ne erőltesd annyira.
Ha a meglendült kasza maga után rántott, figyelmeztetett:
- Ne tánclépéssel kövesd a suhintást. Engedd a kaszát könnyedén,
természetes lendülettel.
Ment is egy ideig, míg végül elfáradtam, vagy nem ott járt az
eszem, s nagy reccsenéssel a földbe vágódott a kasza hegye.
Jó érzék kell a kaszáláshoz. Ritmusból áll minden művelete. Ez a
lábból indul ki, halad föl a törzs alsó részén. A csípő enyhe, félkör
ívű mozzanata a hátgerincen végig gépies lendületet ad a vállnak és a
karnak. A kasza, mint a test tartozéka, sima suhintással lendíti a
lenyisszantott füvet jó kövér rendekbe. Ezekből lesz pár nap múlva az
illatos széna. Apánk lába nyomában két nyílegyenes vonal húzódott a
friss torzsokon, mintha láthatatlan kezek abroncsos hordót hengerítettek
volna végig a kaszálón. Néha megállt, felegyenesedett, megtörölte inge
ujjába a homlokát. Nyelére állította a kaszát, két ujjával letisztította
pengéjéről a nedves füvet, s megfente, messzire hangzó kivi-keve,
kivi-keve acélhangon.
Délben, mikor a nap a tábla tetejére kúszott, a fasor tövébe ült.
Kibontotta a tarisznyát, ha volt kedve hozzá, nyársat faragott, száraz
gallyat szedett, tüzet rakott, s nyársan sült szalonnát evett ebédre.
Volt olyan kaszálás is, különösen a kései sarjú szénavágás idején,
amikor már nem futotta szalonnára. Bacsó Lajos bácsi, hatalmas virágszál
ember a szomszédból, nemegyszer elmondta téli estézés alatt:
- Hajjátok, én egy tányér tejeskávén, bele aprított kenyérrel
egész nap elkaszálok.
Május végére, június elejére fogytán volt legtöbb családban a
zsíradék. A kamrában felseperte anyánk az utolsó szem rozsot, amiből
kenyérliszt lett. Gondterhes arccal méregette a süppedő liszteszsákot. S
ha maradt még kevéske szalonna és sonka a pendelyes kéményünkben, egyre
vékonyabb szeleteket nyisszantott le belőle, hogy jusson aratásra és
gabona behordásra is. Az idei baromfi még nem érett meg vágásra, hentes
üzletből meg jó, ha vasárnapra futotta kilónyi húsra. Az orosz bejövetel
után, a nagy adóztatások és erőszakos tagosítások idején, hogy ezzel is
megtörjék az egyéni gazdák gerincét, rendre becsukták a falvakban a
mészárszékeket, s nélkülözés közepette építettük a
szocializmust.
Ma is elszorul a szívem arra emlékezve, hogy miután mint a
kisujjam kiszabadultak szüleim a termelőszövetkezetből, melyben
dologkerülők és hozzá nem értők ragadták kezükbe a vezetést, apám halkan
elmondta a nap végén, hogy három almán kaszált egész nap. (Mialatt a
fővárosi és ipari nagyvárosok éttermeiben tányér nagyságú bécsi
szeletet, krumplipürével és rizzsel szolgáltak fel a pincérek a
vendégeknek.)
Kaszálás után három nap múlva, ha jó időjárás volt, jött a
szénaforgatás. Ez tényleg könnyű, gyereknek való munka volt, egyenlő a
Pataki Sándor jósolta sétálással. Nekiláttunk a munkának, vasvillával
könnyed mozdulattal hátára fordítottuk a szőkülő rendet. Fürjecske, néha
felriadt fogoly futott át a szomszéd kaszálójába; gólya lépdelt az árok
parton, magasan araszoló léptekkel, békára, kígyóra vadászva. Ha ketten
voltunk Anti öcsémmel, meg-megálltunk, elmerengtünk, ábrándoztunk.
Meséltünk, terveztük a jövőt. Anti évekkel később, a forradalom után
pincér lett az amerikai Greenwich városban lévő Show Boatban. Ha
szenátorok, képviselők s hozzájuk hasonló nagykutyák jöttek ebédre,
Antit osztották be asztalukhoz kiszolgálásra. Francia származásúnak
vélték, ami nagy szó a jenkik kulináris képzeletében. Ha meglátogatott
bennünket Ottawában, el-elmondta:
- Te már a Hosszúmezőn is beszéltél űrhajózásról, műholdakról.
Másodolás idején került sor néhány nevezetes napra: anyák
napjára, pünkösdre, Péter és Pál napra. Ez utóbbin korán kerültünk.
Anyánk szépen felöltöztetett bennünket, s a kiskertből szedett
virágcsokorral a kézben elmentünk nagyapa köszöntésére. A nagy eperfa
alatt felsorakoztunk, s kórusban elmondtuk a köszöntőt:
Pál napra virradtunk,
Hamar ide pattantunk.
Megérdemlünk egy krajcárt,
Vagy egy pohár pálinkát.
Isten éltesse nagyapát sokáig!
Nagyapa meglepetést színlelve hátra szólt:
- Jaj, gyere csak, nagyanyjok, kik vannak itt!
Nagymama mosolyogva kijött, kezeit maga előtt összekulcsolva.
Barna szemű, ovális arcú, szép derék asszony volt nagymama. Ha
mosolygott felderült körülötte minden. A bejövetel után nem sok mosolyra
volt alkalma. Nagyapám amerikás volt, kulák listára kerültek, s örökös
zaklatásnak voltak kitéve. A köszöntő után, mint általában, mindig volt
valami jó: piros csőröge, duzzadó fánk, tányérka cseresznyés befőtt, pár
szem aszalt szilva. Jutott pár forint zsebpénzül is.
A tavasz legnagyobb élménye volt, legalábbis a gyerekek
számára, a pünkösdi első áldozás. Erre heteken át folyt az iskolában a
felkészülés. Hittanórán a tisztelendő úr a szentgyónás fontosságára
oktatott bennünket. Tanórákon nap-nap után kórusban sorjáztuk Jákob
tizenkét fiát, köztük Rubent, Simont, Lévit, Judát, Izakátot, Zabulont,
Dánt, Neftalint, Ábelt, Józsefet és Benjamint. Oldalakat mondtunk el
fejből a katekizmus könyvből.
A gyónási rítusok közül első volt a lelkiismeretvizsgálat,
második a bűnök felsorlása, harmadik a bűnbánat, negyedik a bűnök alóli
feloldatás, ötödik a szentáldozás. Pünkösd előtti napon volt a
szentgyónás. A templomban hosszú sort alkottak az első gyónók. Nagy
izgalommal, egymás után letérdeltek a szentélyben a gyóntatószék előtt.
A pap a fejükre terítette aranyhímzésű ellenzőjét. Az első gyónó remegő
hangon kezdte:
Gyónom a Mindenható Istennek, és Isten helyett Neked,
Lelkiatyám, hogy kiskoromtól fogva ezeket a vétkeket követtem el…
A vétkek felsorolása következett. Legtöbb első gyónó nagyon
komolyan vette a gyónást. Némelyik, miután már megkapta a feloldást, még
visszasietett, s odasúgta a tisztelendő úrnak, hogy egyik pénteki bőjtös
napon az ujjáról lenyalta a tejfölt. A másik meg kétségbeesve mondta
társainak, hogy kifelejtette a lajstromból, hogy kistestvére
születésnapján megcsavargatta szegénynek a filit.
Aztán jött a lelkiatya bűn alól történő, megkönnyebbítő
feloldása:
- Menj békével, s többé ne vétkezz!
Másnap, pünkösd vasárnapján jött a szentáldozás. A kislányok
hosszú fehér ruhában, fejükön díszes virágkoszorúval, a fiúk is
ünneplőben, kezükben imakönyvvel, benne az első áldozást jelképező
szentképpel. A templomban hosszú sort alkotva térdeltek az első áldozók.
A pap, kezében aranyozott kehellyel, kiskanállal és fehér kendőcskével,
a kehelyben borba áztatott kovásztalan kenyér darabkákkal, az Úr Jézus
testét és vérét jelképező paszkurával, megáldoztatta őket.
Szentmise után hosszú sorokban az iskolába vonultak az első
áldozók, nyomukban a szülőkkel és a nevelőkkel. A kreppapírral,
virágcsokrokkal, a fekete táblán köszöntőkkel feldíszített tanteremben
forralt tejet és kalácsot kaptak az első áldozók. A tejet néha meg is
cukrozták nekik, ami némelyiknél hasmenést okozott.
Este reggelig tartó, elég duhajkodó táncmulatságot tartottak a
felnőtteknek. Ez volt az utolsó ilyen rendezvény a nyári szezon végéig.
