Én mindig író szerettem volna lenni.
Igazi nagy író, mint Móricz Zsigmond, vagy legalábbis mint Veres Péter. A vágy
nagyon korán jött, gyerekkoromban. Voltak idők, mint az a borús decembervégi
délután is 1956-ban, amikor búcsút vettem szeretteimtől, hogy megingott bennem
az eltökélt szándék. Később azonban újra visszatért, meghatványozott erővel.
A szüleim ellene voltak még az elhatározás gondolatának is. Praktikus
egyének lévén, az írást áldatlan hivatásnak tekintették - ha ezt egyáltalán
nevezhették annak. Ha olykor a nagy írókra terelődött a szó, apám Petőfi
Sándorra hivatkozott, akit, ismerete szerint, vasvillával zavartak el még azok
is, akikért egész életén át küzdött: a félrevezetett nép.
Egy szép nyári reggelen a kerités tövében olvastam Veres Péter
Próbatétel című könyvét. Ez volt a kedves olvasmányom, részben mert olyan
emberekről szólt, Suli Kis Vargáról és társairól, akikhez hasonló nálunk is volt
bőven. Részben meg azért, mert ezt a szép kiállítású könyvet a Hajdú-Bihar
megyei fiatal írók pályázatán nyertem egy apámról írott elbeszélésemmel.
- Hát te mit csinálsz? - nézett nagyot apám, a Tanácsházáról hazasietve.
- Olvasok - mondtam megszeppenve.
Megcsóválta a fejét.
Apám, nagy tiszteletben álló egyéni gazda, praktikus, nehéz munkán
nevelkedett ember volt. Árvaságban nőtt fel, a hátramaradt családnak, két
kistestvérnek és Miska nagymamának ő viselte gondját nyolc éves kora óta. Engem
is praktikusan, katonásan akart nevelni, mesterségre taníttatni. Egész kicsi
koromban, ha rossz fát tettem a tűzre, az udvaron kört rajzolt a homokba, a
közepébe állított, feszes vigyázzállásban, s egyre-másra adta a katonai
parancsot: Jobbra átt! Háttra arcc! Díszmenett!
Az utcán elhaladók megálltak a kapunk előtt, mosolyogva figyelték az
egrecírozást. Akkor derültek csak igazán, amikor a végén fogadalmat kellett
tennem, hogy ilyet soha többé el nem követek.
- Biztos?!
- Biztos.
- Milyen biztos?
- Finánc biztos.
Erre kitört a hangos nevetés a kerítésre támaszkodók ajkán.
Manapság, ha nem olyan simán mennek a dolgok az életemben, ami a művészi
hajlamú egyéneknél gyakran előfordul, sokszor eszembe jut az apám áldásos
praktikus életszemlélete.
Szellemben és természetben azonban pontosan az ellentéte voltam a
praktikusnak. Halkszavú álmodozó, fiatalosan nagyratörő. Nyárvégi estéken,
miután elharangozták az Úrangyalát, s hűvös harmat vékony foszlányokban
ereszkedett le a cikkcakkos szőlőlevelekre a tornácunk előtt, kiültem a
küszöbre, távoli fényes városokról álmodozva, melyeket szerettem volna rendre
bejárni. Néha gyerekes nosztalgiával gondoltam a hagymatornyú templomunkra,
melynél szebbet, magasabbat elképzelni sem tudtam, vágyakozva emlékeztem a
gömbölyű térdű kislányokra, akikhez mindig megkülönböztetett gyöngédséggel
ragaszkodtam, s akikről biztosan tudtam, hogy megsiratnák távozásomat.
Elérzékenyültem.
A családunkból, tudtommal senki nem hagyta el a falut jobb megélhetés
miatt, vagy holmi írói kalandvágyból. Kivéve Kovács Pál nagyapámat, aki hét évet
töltött Amerikában. A falunk a román határ szélén van, homokbuckás határával. A
Dezsewffy és Goldstein birtokok úgy szorítottak bennünket, mint hordót az
abroncs. Az elszigeteltség és a nélkülözés röghöz kötötte csökönyös lakóit.
Megítélésük szerint még a faluból való távozás gondolata is egyenlő volt a
hűtlenséggel. Nem is adott az én Árpád-kori falum egyetlen vezetőt sem az
országnak. Hányszor szemére vetették nagyapámnak is Amerikát, ahol ő a
dollárokat halmozta, mialatt pajtásai a doberdói harctéren védték a magyar
hazát.
Hasonló idegenkedéssel fogadták falumban a városból jött idegeneket,
tanítókat, kántorokat, erdészeket
- kivéve ha jó footballisták voltak-, hogy a vidékünkre elvetődő
néprajzi kutatókról, cserkészekről, falujáró népieskedő írókról ne is szóljak.
őseim szigorúan betartották a hagyományokat. Ezt remélték tőlünk is, kései
unokáktól. Ma bizonyára furcsálló tekintettel néznek le ránk. Mit tehettünk? Sok
családhoz hasonlóan a mienk is szétszóródott szerte a világon. S unokaöcséim ma
is elvágynak, hogy utolsónak oda hagyják az ősi fészket. Amiről én hallani sem
akarok.
Pedig hajdan én magam is vidáman, a hagymatornyos templomra mit sem
gondolva hagytam el a falumat. Mi voltunk az új rendszer ígérete. Az óvilágot
sarkából kiforgató új nemzedék! Ennek jóleső tudatában mohón szívtuk magunkba a
felső iskolában az új tanokat, melyek oly sokatígérőek voltak. Szebb és jobb
jövőt prófétáltak öregnek, fiatalnak, fehérnek, barna bőrűnek. Dacos
indulóinktól remegtek az utcák és a megfélemlített ártatlanok, akiket
Bé-listásoknak, osztályidegeneknek, később, mint nagyapámat is, amerikás
kulákoknak bélyegeztünk.
Új lehetőség nyílt számomra az írás területén is. Nem volt apa a hátam megett,
aggódva nézve, hogyan nőnek görnyedező alakom előtt a hosszú sorok éjszakákon át
az eredetileg kálvinista hitűeknek alapított kollégium tanulószobájában. Verseim
megjelentek megyei lapokban, elbeszéléseim illusztris folyóiratokban. Tanáraim
nagy jövőt jósoltak nekem. Dolgozataimat felolvasták a felső osztályokban is, az
érettségi búcsú beszédet velem íratták meg 120 érettségiző nevében.
Érettségi után felvételt nyertem a budapesti egyetemre, annak is az újságíró
szakára. Ez egy lépéssel közelebb segített hőnszeretett vágyam beteljesüléséhez.
Amikor tudattam anyámmal a kellemes újságot - hisz én voltam az első a faluban,
aki megtisztelő fővárosi egyetemre járhatott! - valósággal elképedt.
- Jaj, te fiú, mit szól apád, ha megtudja?!
Este hazajött apám a mezőről. Megöleltük egymást. Kifogtuk a jószágot
a járomból s bementünk a nyárikonyhába.
- Na, hogy sikerült az érettségi? - kérdezte.
- Jól sikerült - mondtam határozatlanul. Félénken bevallottam
pályaválasztásomat, mint eretneki tettet.
Ült, nem szólt rá. A nyárikonyha ajtaja nyitva volt, kiszűrődött a petróleum
lámpafény az udvarra. Denevérek szálldostak a háztető felett, le-lecsaptak,
bogarakra vadászva. Kései szekerek kotyogtak haza a mezőkről, valaki azt a szép
dalt fütyülte: Mert mind olyan a mostani vőlegény, vőlegény / Nem kell a lány
hiába szép, ha szegény...
- Nem olyan rossz foglalkozás az - mondta apám.
A meglepetéstől szóhoz sem tudtam jutni. Pár évvel később magyarázatot
kaptam életfelfogására. A Széchényi könyvtárban dolgozatomhoz kutattam anyagot.
A megsárgult újságlapokat lapozgatva, ráakadtam egyikben az apám írására is. Ott
állt a neve, nagy vastag betűkkel szedve. Az ellenzéki Kisgazda Párt helyi
elnökeként cikkeket írt a napszámosok, kubikosok nehéz életéről. A falunk
többsége, mint hallomásból tudtam, a kormánypártra szavazott. Választások
napján, az út két oldaláról, az erdő széléről kővel dobálták a Nyírbátorba
szavazni igyekvő ellenzékiek szekerét. Azok meg annál makacsabbul ragaszkodtak
meggyőződésükhöz.
Mire bennem az íróvá válás gondolata kezdett határozott méreteket
ölteni, a szüleim megkapták az élettől a magukét. Az orosz bejövetelkor tönkre
tették a szatócsüzletünket, részeg martalócok darabokra törték a bútorainkat.
Később apámat, a falu vezérkaszását sanyargatták legjobban rekvirálással, hogy
őt megtörve, a többi is csatlakozzon a közösbe.
Míg én szemináriumokon a parasztság boldogulása egyedüli útjáról
tanultam, nekik a gyakorlatban mutatták meg azt az utat. Nagy stráfszekér állt
meg a házunk előtt, fogdmeg végrehajtók felrakták a bútorokat, a kerékpárt s az
udvaron lelhető ingóságot. Apám rimánkodott, hogy legalább addig adják vissza a
kerékpárt, amíg kimegy a raktárba, hátha adnak kevés előleget, amiből rendezni
tudja az adóhátralékot. Ami soha nem is létezett, mindig elsőnek fizette az adót
és a megnövekedett beadást.
Ezt követte az erőszakos tagosítás, amely megadta a kegyelemdöfést a
hagyományos paraszti életformának. Két évvel később, az enyhülés idején, mint a
kisujjam szabadultak a termelőszövetkezetből. Bár jöttek a szomszédok, biztatva
őket, Mihály bácsi, Teruska néni, ne aggódjanak, mi majd segítünk a
talpraállásban, eltünt apámból a katonás jellem. Winnipegen levelet kaptam
tőlük, azt írták, Budapestre készülnek költözni, az ott élő két gyerekükhöz.
Könny szökött a szemembe. A boldogságtól-e vagy valami mástól, nem emlékszem rá.
Azt azonban már megértettem akkor is: az apám azért akart pragmatikus
szellemben nevelni, hogy megálljam a helyem, bárhová vessen az élet, anélkül,
hogy lélekben túlságosan megváltoznék. Vajon ezzel is óvni akart az előttem
lappangó megpróbáltatásoktól? Mi mást tehettem? Alma vagyok, nem estem messze az
ő fájától.
