Az árverező a piactéren ütötte fel a sátrát, s ajándékaival édesgeti maga
köré a félszeg tömeget.
- Fogja csak, ez a magáé... Ez meg a magáé... Ezt meg magának, kedvesem...
– Celofán sapkákat, golyóstollakat, similabdákat osztogat.
- Tömörüljenek, tömörüljenek – int a körülállók felé. – Hé, gyerek, ne
foglald itt a helyet! Eredj oda a többihez. Majd rátok is sor kerül.
A gyerek eloldalog, leül a beton platformra a többi mellé.
- Jöjjenek közelebb, hölgyeim és uraim, jöjjenek. Ehol egy csomag
kulcstartó. – Jól megcsörgeti. – Fogjon egyet, barátom. Maga is, asszonyom. Maga
is. No, ne szégyellősködjék. Nálunk, New Yorkban kapva kapnának az ilyen
ajándékokon.
A tömeg kezd megbarátkozni. Közelebb jövünk, gyűrűt formálunk a kefehajú,
jólszituált árverező körül. Szép vasárnap délután van, a nap sugarai
visszaverődnek az Ottawa River nyugalmas tükréről. Az Eddy papírgyár okádó
füstje szétoszlik a verőfényes légben.
- Kapott mindenki?
- Én még nem... Én sem. Nekem is egyet... – kiáltják innen is, onnan is,
kezüket kitárva.
Az árverező osztogatja az ajándékokat.
- Addig nem lesz vége a napnak, amíg valaki el nem nyeri ezt a szép FM-AM
világvevő rádiót, a beépített mikrobarázdás lemezjátszóval. Vagy ezt a négycolos
elektromos fúró-fűrészt. Yes Sir, önök közül néhányan megfogják ma a
szerencsemalac fülét! Nézzék meg ezt a hatalmas faliórát! – Marékra fog egy
csomó golyóstollat, osztogatja.
Nekem a falióra szeget üt a fejembe. Antik tárgynak néz ki.
Kapkodják a tollakat. Én is átveszek egyet. Megnézem, filléres,
gyerekeknek való golyóstoll. A tömeg egyre nő, főleg jólöltözött hivatalnoki
férfiak és nők jönnek. Az árverező sem olyan ütött-kopott ám, mint a
képzeletbeli, vagy valóságos árverezők, koszos kis bazárjukban, nagy kalapáccsal
a kezükben, rekedtre kiabálva magukat mint a pereces. Dehogy! A mi árverezőnk
magabiztos férfi, akár jogásznak is beillenék. Olyan személyes, szuggesztív
hangon beszél, mozog, gesztikulál, mintha vendégségben volna nappali szobánkban.
A mellettem álló molett hölgy odasúgja barátnőjének: What an attractive
gentleman, eh?!
Vonzza a tömeget, szuggesztív erővel.
Ottawában ritka látvány a vasárnapi árverezés. Ebben az álomszuszék
városban vasárnap még a madár se nagyon mozdítja repülésre a szárnyát.
- Ez a hatalmas falióra ma gazdát cserél, hölgyeim és uraim – mondja az
árverező. – Aki ezt elnyeri, annak nagy szerencséje lesz. William Faulkner
dolgozószobájából való. Vagyont fizettem érte. S tudják, mennyi lesz az ára?
Ötven cent.
A tömeg gyanakvó kíváncsisággal néz rá. Ez biztos megbolondult, sejtik
magukban. Vagy lopta az órát.
- Ez a reprodukció meg 25 centért. És ezek a mérlegek egy dollárért. Ne
nézzen rám olyan hitetlenül, kedves jó uram. Jól hallotta. Egy dollár! Ez a
tranzisztoros magnó meg egy-húszért ugrik.
Hihetetlen? Az. De ez a valóság.
- Na persze, valamiből nekem is élnem kell – mondja. S kiemel öt-hat arany
nyakláncot fehér dobozkákban. – Nem tudom, mi ezeknek a kiskereskedelmi ára. Én
huszonöt centért adom darabját.
A tömeg idegesen mozog, moraj hangzik. Egy pillanat alatt elkapkodják a
nyakláncokat.
Sokan, akik kimaradtunk az alkuból, kapunk egy-egy golyóstollat. A nagy
falióra ott áll az asztal végén, tenyér nagyságú ketyegője sejtelmesen mered
rám. Halálos vágyat érzek azért az óráért. Hallom képzeletbeli ketyegését a
Nobel-díjas író falán, amint asztala fölé hajolva megalkotja a Compson családot
és Bundrenéket, benépesítve a képzeletszülte Yoknapatawha járást sajátos
tudat-áramlásos alakjaival. Az árverező kivesz egy ékszeres dobozt.
- Itt ez az üres doboz – kiáltja. – Kinek ér meg huszonöt centet?
Fellendül egy kéz.
- Egy dollár az ára – mondja az árverező, rálicitálva.
Számos kéz lendül a magasba. Az árverező kiválasztja a szerencsés alanyt.
- Itt van, barátom.
A férfi átveszi a dobozt, egy dollárt fizet érte. Amikor felnyitja az üres
dobozt, a tömeg felmorajlik. Arany nyaklánc és karperec van benne. Nem csalás,
nem ámítás, bennük a magas karátot jelző pecsét. Sokan a hajukat tépik.
- De huszonöt centet mondtam, ugye? – mondja az árverező. – Fogja – s
vissza ad hetvenöt centet.
Előkerül egy másik dobozka is. A tömeg tolong, egy asszony sikít.
- Kinek kell ez a doboz öt dollárért?
- Nekem. Nekem! Please, I’ll have it. Please! – rimánkodnak neki.
Az árverező rámutat a mellettem álló molett hölgyre. ,,Ma nagy szerencséje
van, hölgyem,” s átnyújtja neki a dobozkát.
Az asszony remegve kapja el a dobozt, s máris nyújtja az árverezőnek a kék
ötdollárost. Kibontja, s egy pár arany mandzsettagomb és egy nyakkendőtű van
benne. Tíz dollárt a bolondnak is megér.
- Hagyja, asszonyom. Magának huszonöt cent az ára. – Aztán a tömeghez
fordulva megjegyzi. – Ezeket csupán a reklám kedvéért osztom szét. Én hiszek a
hagyományok fontosságában. Nálunk Amerikában, akár hiszik, akár nem, ilyenek a
szokások.
A tömeg odáig van. Felkavarodnak az én érzelmeim is. Hát így árvereznek
odaát?! Az országháza Béketorony órája hármat üt. Az árverező eltűnik a
sátorban, s kilép két dobozzal.
- Ki ád ezért öt dollárt?
Nagy a tolongás, kiabálás.
Összesen huszonhárom darabot elkapkodnak belőlük. Alig győzi hordani ki a
sátorból. Száztizenöt dollárt beinkasszál.
- Azokat ne nyissák ki – mondja a sárga dobozok tulajdonosainak. – Aki
kinyitja, az nem kvalifál a további alkura.
Szót fogadnak neki.
- Na lássuk csak... Oh, itt van ez az ébresztő óra. Ötven centért kinek
kell?
Majd letapossák az igyekvők.
- Hold it, hold it, folks, hold it! – kiáltja. – Erre csak azok
kvalifálnak, akiknél sárga dobozt látok.
Mintha villám csapna belém. Itt venni kell, különben nem kapom meg
Faulkner óráját. Előhalászok öt dollárt, átadom egy sárga dobozért. Jól a
szemébe nézek, hogy emlékezzen rám.
- Legyen szíves egyet... Nekem is... Nekem is – rimánkodnak neki
körülöttem.
Újabb tizenöt darabot elad a sárga dobozokból. Izgalom fog el. Figyelem az
arcokat. Vajon hányuk pályázik a faliórára? Sokan talán nem is tudják, ki volt
William Faulkner. Oh, adná az Isten, hogy igazam legyen. Már magam előtt látom a
nagy barna dobozú, fakult támlájú órát a Missisippi-menti falucskából, amint a
dolgozószobám falán ketyeg egyenlenetes ütemben. Hogy örül majd a feleségem is
neki, ha meglátja. Közben verik fel az ébresztő órácska árát, már öt dollárnál
tartanak. Ez a molett hölgy itt mellettem olyan falánk, hogy mindent magának
akar.
- Pillanat, pillanat – int az árverező. Ötven centre tartottam?
- Igen! – kiáltjuk kórusban.
- Jól van, nem bánom. – Kiszúr egy szalmakalapos öreg urat. – Ötven
centért a magáé.
Hát ez őrjítő.
Aztán elővesz egy reprodukciót. Mutogatja, körbe jár vele. Negyven dollár
van ráírva. Tízet sem ér, rámástól. Egy viharba torkollt hajót ábrázol. A
veszett hullámok taraja északi szelet mutat, de a vitorlák pont az ellenkező
irányból feszülnek. Ezt jól elszúrta a festő!
- Ma jó hangulatban vagyok – mondja az árverező. – Húsz dollár darabja.
Tizenkilenc darabot elkapkodnak a festményből. Azon aggódom, dobjak ki
ennyi pénzt egy ilyen férc munkáért? Nemrég vettünk új személykocsit. Kerítést
húzattunk a ház köré, a hosszú portán. Befizettük az anyám útiköltségét is
látogatóba. Úszunk az adósságban. Mialatt a papírpénzt kötegbe göngyölgeti,
önérzetesen megjegyzi az árverező:
- Már hallottam olyan kijelentést itt Ottawában, hogy összejátszok
egyénekkel. – Előre lép, újjal rábök a szalmakalapos öreg úrra. –
Összejátszottam én magával, Mister?
- Dehogy! – mentegetődzik önérzetesen az öreg úr. El is hiszik neki, sokan
ismerik személyesen.
- Hát magával, hölgyem?
A mellettem álló molett hölgy, aki az imént az arany mandzsettagombokat
nyerte nyakkendőtűvel, s étvágyából tűnve mindent meg akar szerezni magának,
beleértve Faulkner óráját, megbotránkozva tiltakozik még a gyanú gondolata ellen
is.
Hogy megvédjük fővárosunk becsületét, újabb tizenhét reprodukció gazdát
cserél. Én is a vevők között vagyok.
Utána egy halom fényképezőgép kerül elő a sátorból. Öt dollár a bolti ára,
jól emlékszem rá. ő tizenötöt kap darabjáért. Úgy viszik, mint a cukrot. Én
kimaradok az alkuból, feltámad bennem józan paraszt eszem ravaszsága. Tartom a
megmaradt pénzt, legyen, ha a faliórára kerül a sor.
Az árverező kihoz egy nyakláncot. Feltartva körül viszi. Ragyog a
napfényben, szeretettel simogatja.
- Tíz nyelven beszél, hölgyeim és uraim. Tíz világnyelven! Potom negyvenöt
dollár az ára.
Felszisszenünk.
Elővesz egy reprodukciót, az asztalra teszi. Rá helyezi a tíz világnyelven
beszélő nyakláncot. ,,Így kinek ér meg negyvenötöt?” Nincs rá vevő. Ráhelyez egy
fényképezőgépet. A Kodak felírás messzire virít róla. Így sincs jelentkező. Az
árverező megcsóválja a fejét. ,,Remélem, azért szalasztják el ezt a jó alkut,
mert nincs önöknél elég pénz. Különben...”
Négyet kongat a parlament Béketorony órája. Sietnem kellene a
feleségemért, most végez az egyetemi laborban a munkában. De az ismerős
kongatások ismét a faliórára terelik a figyelmem. Fáj a fogam arra az órára. Mit
nem adnék, ha egyszer felhúzhatnám, ha puszta kézzel érinthetném azt a két nehéz
rézkölöncöt rajta.
Közben az árverezők veszik a tárgyakat. Meg vannak rakodva giccs
reprodukcióval, sárga dobozzal, kávéfőzővel, Kodak fényképezőgéppel,
nyaklánccal, karórával, ébresztőórával. Az árverező előre hajlik.
- Nos, megérte?
- Meg! – harsogjuk.
- Hányan adnak hát egy dollár borravalót?
Megszeppenve nézünk rá.
- Hát nem most mondták, hogy jó vásárt csináltak?
Huszonhét dollár begyül borravalóul.
Az árverező megvakarja a kefehaját.
- Azt mondanom sem kell, hogy Kanadában jövedelemadót szabnak ki a szegény
munkás emberre. Hányuk adna hát egy-egy dollárkát Pierre Elliott Trudeau
miniszterelnök úr javára?
Erre már nem nagyon röpködnek a dollárosok. De nagynehezen összejön
tizenhét dollár, amit úgysem fizet be az árverező. Este már üthetik a nyomát a
határon túl. Az árverező szétoszt egy marék golyóstollat, annak jeléül, hogy az
árverezésnek vége.
- S mi lesz azokkal, Sir? – intek az FM-AM világvevőre. De igazában a
falióráért repes a szívem.
Bánatos együttérzéssel ingatja a fejét. ,,Azokra majd egy óra múlva kerül
sor, fiatal barátom. Várja meg.” S odakiált a beton platformon üldögélő
gyerekeknek: ,,Hé gyerekek! Nesztek, itt van egy marék golyóstoll.”
Mindenki elégedetten széled haza. Idegesen az órámra pillantok. A
feleségem már biztos vár, de nem bírok elmenni. Ha törik, ha szakad, nekem kell
a William Faulkner nagy faliórája. Eloldalgok, s leülök a beton platformra.
Hátha rám is sor kerül.
