Nagyon sokszor borzolta fel kedélyemet a közel négy évtized alatt az az
ősz, amikor végképp kiszakadtunk a szülőföld, a család megnyugtató,
megtartó miliőjéből. Álmodoztunk az ismeretlen, megfoghatatlan jövőről,
mert hogy is tudhattunk volna az előttünk álló feladatokról, a kellemes
izgalmakról, s az olykori zsákutcákról, s a velük járó kételyekről,
szenvedésekről.
Az Eötvös Kollégiumban találkoztunk az egyetemi évnyitó után. Az épület
jobb szárnyának III. emeleti sarokszobáját kaptuk négyen, mindannyian
gólyák voltunk, újságíró szakosok. Buni Géza osztálytársam volt
Kaposváron, a szakérettségis B. Matyi bácsi Dél-Alföldről, Miska János a
Nyírségből jött.
Elkeserítően szegényesnek tűnt a szoba: négy vaságya és kopott butorzata
sehogy se illett abba a képbe, amit a bátyám elbeszélései alapján
szövögettem. Hiába kerestem a genius loci varázsát, elpusztították ennek
az elitképző intézménynek a szellemi, erkölcsi és fizikai karakterét,
diákotthonná degradálták 1950-ben.
Úgy emlékszem, Miska Jancsi volt a leghalkabb, legfélszegebb, ahogy már
az első órákban felmértük egymást. Ez a benyomásom azért is maradt meg
világosan, mert az egyetemen csoporttársak lettünk. Gyakran együtt
készültünk a szemináriumi órákra. A kötelező penzumot igyekeztünk
teljesíteni, mert így akartuk behozni a vidékiség minden hátrányát.
Ebben is Jancsi volt a legkövetkezetesebb. Szívós szorgalma kissé
meglepett, mert évfolyamunkon nem volt ,,divatos” ez a jó értelemben
vett, év eleji tanulószobázás. Milyen viharos irodalmi vitákat
rendeztünk a hálószobában tíz óra után, amikor takarékosságból
kikapcsolták a villanyt. Lehet, hogy ezek az éjszakába nyúló szellemi
viták oldották bennünk a görcsöket?
A konok és kegyetlen politika kevés perspektívát ígért számunkra.
Sokszor félszegen vizsgálgattuk egymást, többünket keményen megdorgáltak
,,vonalas” évfolyamtársaink, megindult a helyezkedés, a tülekedés,
némelyik elvi meggyőződésből, mások egyéni érdekből. Matyi bácsi,
kedveskedve becéztük így a nálunknál tíz évvel korosabb B. Mátyást, a
karácsonyi szünidő után nem jött vissza. Csak 1957-ben értesültünk
arról, hogy forradalmi ténykedése miatt börtönbe került. Buni Géza
egy-két vizsgát halasztott év végén, s 1954 nyarán elszegődött
újságírónak. Engem meg többedmagammal kizártak az újságíró szakról, amit
csupán szóban közölt velem a tanulmányi osztályvezető. Az akkori módiból
eredően a miértet nem indokolták meg írásban.
A második évtől elváltak útjaink. János maradt a megritkult újságíró
szakosok között. Kilenc különbözeti vizsga után beiratkoztam a
magyar-történelem szakra. Ezután ritkábban találkoztunk, mivel én
kiköltöztem a kollégiumból, Jancsi meg elkerült Nyíregyházára egyéves
gyakorlatra. Barátságunk azonban megmaradt a mai napig. A történelem
forgószele sok-sok egyetemi társamat kibillentett az alma materből:
néhányukat rövidebb-hosszabb börtön, többségét a szabad világ fogadta
keblére.
Az első levelet 1957-ben kaptam Jancsitól, s akkor már nyelvi akadályok
miatt teljesen újból kezdte Kanadában az egyetemi tanulmányait, én meg
elkezdtem szeptemberben egy budai gimnáziumban tanítani. Harminc év után
ölelhettük meg egymást, amikor 1987-ben hazajött az édesanyja
temetésére. Azóta egyetlen mosolyát sem őrzöm, kihullott, mert sorra
elvesztette azokat, akik addig ott lapultak derűs tekintetében.
Több száz levél őrzi egy ember három és fél évtizedének örömét,
keserűségének, bizakodásának, kétkedésének reményeit és csalódásait. A
közelmúltban kaptam tőle levelet: a múlt, a jelen és a megfoghatatlan
jövő sarokköveivel sorjáztak a lapokon. Ekkor ajánlottam föl, hogy
készítsünk leltárt a közelgő születésnapja alkalmából. A kérdésekre alig
tíz nap múlva megjött a válasz. Elsőként azt tudakoltam, mi volt az az
erkölcsi tartás, amit a szüleitől örökölt?
- A szerénység. A családunkban azt tartották, hogy a tehetség isteni
ajándék, minden eredmény Neki köszönhető. A szüleim a kérkedést rossz
néven vették. Másoknak nem is beszéltek a jó iskolai eredményeinkről,
inkább gyöngéden elmarasztaltak bennünket, hogy értsünk belőle. Az csak
később derült ki, hogy nem maradtunk el a falu előkelőinek a gyerekei
mögött semmilyen tekintetben.
- A szerénységnek ez dresszirozása nem járt később visszahatással?
- Az életemből tudnék rá mondani néhány példát, amikor visszaütött,
álszerénységhez vezetett a sok korai feddés. Most is csak ezzel tudom
értelmezni, hogy számos, személyemmel kapcsolatban igazságtalanságba
hajló dolgot szó nélkül elviseltem. Most értem meg csupán, hogy ez a
hazai, sajátos miliő sarkallt a már-már mártíromságba hajló sztoicizmus
felé, melyről a ,,Magyar virtus” c. írásomban szóltam. Nálunk Kaszap
István szent élete szolgált példaképül.
- Nálunk is hasonló légkör volt a családban.
- Mint korábban is említettem, a fenti példa, no és pragmatikus
életfelfogásom sarkallt mindig a kemény munkára. Sokszor kísértésbe
estem, amikor a diákszállóban ki-kiruccantatok egy kis délutáni,
éjszakai elhajlásra. De úgy éreztem, ha a szüleim látástól vakulásig
dolgoznak a megélhetésért, nekem is illő helyt állnom a tanteremen.
Tudom, a tankönyvek szorgos lapozgatása olykor ráment a valós élettel
való ismerkedésemre, aminek később némi hiányát éreztem, de mit
tehettem, ilyen küldetéstudattal jöttem el otthonról.
- Ugrattunk is gyakran, de később, különösen a vizsgák idején elismertük
a kitartásodat, ami ebből a felelősségérzetből származott.
- A szüleim földművesek voltak, hajlottak az élet gyakorlatias
felfogására. Ez az örökség eredményezhette nálam a későbbi
szolgálat-jellegű kezdeményezéseket, talán ezért lettem eredményesebb
bibliográfus, szerkesztő, irodalomszervező, mint író. Már eddig is sokat
írtam az apámról, aki az élet gyakorlatias felfogását igyekezett belém
oltani. Irónikus elgondolás ez, mert ő maga is hajlott az ábrándozás, a
szellemi dolgok felé. Az elemi iskolában kitünt tehetségével, s tanítója
próbálta kijárni, hogy tovább tanulhasson. De az apja, Miska nagyapám
korai halála ezt megakadályozta, az ő vállára esett a gazdaság vezetése.
Felnőtt korában fűszer üzletet nyitott, majd a görög katolikus egyház
főgondnoka volt, s a Független Kisgazdapárt helyi elnöke.
Anyámban méltó társra talált. Mindenben mögötte állt. Bár módos
középbirtokos családból származott, nehéz élete volt. Öt gyerekből
négyet felnevelt. A háztartás és üzleti kiszolgálás mellett
aprójószágot, sertést nevelt, reggel, este két-három tehenet fejt,
délben vitte az ebédet a határban dolgozó családnak. Nem is tudom, hogy
volt ereje a végeláthatatlan munkához. Apámnál gyakorlatiasabb,
reálisabb alkat volt, neki köszönhetem, hogy elkerülhettem felső
iskolába. Bár apám is írt újságcikkeket, ellenezte, hogy belőlem
pantallós tanító, vagy – ments Isten! – holmi tollforgató legyen. Jobb
szerette volna, ha kitanulok pozsgás arcú hentesnek, vagy géplakatosnak.
Talán ennek a kívánságának igyekeztem szolgálni, amikor hivatásomban
,,hasznos dolgokat,” bibliográfiákat, munkamódszertani könyveket írtam
novellák helyett.
- Szülőfalud nincs messze a román határhoz. Onnan hoztad több novellád
szociológiai hátterét.
- Igen, Debrecen és Nyíregyháza vonalával háromszöget alkot a falum.
Jellemző a magyar falutelepülésre, hogy lakossága alig változott,
emlékezet óta háromezer körül mozog a lélekszáma. Középkori település
Nyírbéltek, természeti adottságai révén, homokos, szikes talaja miatt
szegény népek éltek azon a tájon. A történelem is sújtotta lakóit. Lévén
a Nagykárolyt Debrecennel összekötő útvonal mentén, tatárok, törökök,
labancok, oroszok, németek vonultak át rajta, sarcolták, sanyargatták
őseimet. Néha a kipusztulás fenyegette, túlélő lakói védettebb helyekre
húzódtak. Újak jöttek helyükbe, ruszinok, rácok, tótok, oláhok,
kisoroszok. Szántó határa futóhomok, sovány hálátlan talaj, vízenyős,
gyenge kaszáló. Gyerekkoromban a lakosság egy része szegény sorsú
földmunkás, más szóval zsellér volt, csak kevés család rendelkezett
közép birtokkal. Az ötvenes évek erőszakos tagosítása eredményeként
mindannyian nincstelenek lettünk.
A háború előtt két nagybirtokos család, a Dessewfy és a Golstein uralta
a határ egy részét. Én elsőnek nem a klasszikussá vált Puszták népe
alapján, hanem a vidékem cselédjeinek helyzetéből ismertem meg a béres
népek életét. Volt egy szatócs üzletünk, s hozzánk jártak bevásárolni.
Ha megtörtént ősszel a kommencióosztás, hónapokra raktároztak, s
természetben fizettek. Kinn laktak a grófi tanyákon, a Szeszgyárnál, a
Cifraszálláson, a Lejtőtanyán. Öt-hat kilométereket kellett
legyalogolniuk a faluba, templomba, táncmulatságokra. Vigkedélyű, szilaj
népek voltak, s bár akkoriban gyakori volt nálunk a verekedés, a
tanyasiakkal soha nem volt összeütközés.
Az évszázados szokás szerint a módosabb gazdák között kialakult a
társadalmi rétegződés, a föld a földdel házasodott. Természetesen,
kivétel azért mindig volt.
Ma is, álomszerű csodálattal gondolok a kubikos bandákra (egy kedves
nyarat köztük dolgoztam mint vízhordó fiú. Kinn aludtunk egész héten a
távoli határban, közösben történt az étkezés, vacsorára finom slambucot
készítettek), a részesaratókra, napszámosokra, hogy milyen
kifogyhatatlan energiával, virtussal végezték a munkát. Este hosszú
sorokban, nótaszóval vonultak végig a dűlőutakon, hazafelé menet. A
szőlőnk közel volt a Tábor-hegyen az egyházi birtokhoz s oda hallatszott
az évődésük, tréfálkozásuk. Délben lepihentek, s egyik alkalommal
hallani lehetett a bandagazda zsörtölődését: Megállj szemem, az anyád
szentségit, nem hagylak aludni az éjjel!
Bár anyám módos családból jött, mi a két réteg közé számítottunk. Apám a
szatócsüzlet mellett tizenegy holdon gazdálkodott. Nem sajnálkozom
magunkon, mert vidám, eseménydús közösségi életünk volt. Még akkor is,
ha olykor nélkülöztünk, tavaszra fogytán volt a kenyérliszt, aratásra
alig maradt a téli disznóvágásból. Jöttek hozzánk kölcsönbe áruért, a
szomszédok kovászért s másért. Ma is gyakran könnybe lábad a szemem a
nehéz körülményekre emlékezve, különösen az ötvenes évek elején.
- Ennyi távollét után, hogyan él emlékezetedben a falud képe?
- Olyan tisztán, mintha soha el nem hagytam volna határát. Volt
Nyírbélteknek öt hosszabb, hét-nyolc mellék utcája. A központba futott a
Bátori út északról, a Piskóti út délről, az Aradi út délnyugatról, a
Károlyi út keletről. Azóta, talán a szomszédos országok nyomására,
lekerültek az elszakított területeink emlékét őrző utcanevek, s
megteltek a falvak-városok Kossuth, Széchenyi, Ady, Móricz Zsigmond,
József Attila, de még szovjet hadvezérek és politikusok nevével is. A
központban volt a két templom, a görög és római katolikus, a zsinagóga
távolabb a központól, a Debreceni utcán. Ugyancsak a központban volt a
községháza és a határvadász laktanya, a két iskola, az üzletek, az
italboltok, a kocsmák; ott volt a főtéren a piac és a fúrott kút, itt
tartotta térzenéit a levente fúvószenekar, szép kört alkotva, fényes
hangszereikkel, dobokkal, cintányérral harsogva játszották a közkedvelt
dalokat, Asszony, asszony, tekinetes asszony, Recece, nincs a lánynak
kötője, Százados úr sej, haj, vagy a vérpezsdítő irredenta dalokat,
Mozdul a föld, ébred a magyar, Ne féljetek fiaim, gyújtson-e dal...
Jól emlékszem a mellékutcákra is, kedves emlékek fűznek hozzájuk, a
Szőlők aljához, a Sikátorhoz, a Posta utcához. Én az Erdély utca 153
szám alatt nevelkedtem, a Kanadába került Anna nénémék házában. A többi
házakhoz hasonlóan, szalmatetős, sárból vert két végű ház volt, vagyis
volt első szoba, konyha és hátsó szoba, ami egyben konyha is volt. Ez
utóbbiban éltünk, mert az első szobát a szatócsüzlet foglalta el. Volt a
portán egy épület, ezt apám építtette, majd bérba adta a helyi
tejcsarnokosnak. Miután ez megszünt, nyáron ide helyeztük át a konyhát,
ami nagy ünnepi hangulatot jelentett számunkra. Átmeneti utca volt a
mienk, a Bátori és a Piskóti út között, a gazdagokat és szegényeket
kötötte össze. Az apai nagyszüleim házában születtem, az Újsoron,
szemben a Kati tóval, ami idővel eltünt, lecsapolták. A szívem mindig
oda húzott vissza. Nagyon szerettem Miska nagymamát, meg az apám Gzörgy
nevű öccsét, akit Bátyának szólítottunk. Bátyát nagyon szeretté az utca
gyerekei. Ha este jött haza a földekről, felkérezkedtek a szekérre.
Bátya felrakta őket, s nagy ricsajjal értek haza. Kijártam én is
Bátyával a mezőre, s este hazajövet, Kovács nagyapáék előtt elbújtam a
szekér fenekén, mert az anyám két lány testvére, Erzsike és Mariska,
leszállítottak, s öleltek, csókolgattak, amit én egy igazi, öt éves
férfi részéről megalázónak találtam. A szüleim kezdetben tartottak egy
dugaszolt italmérést, ez a Bátori úton volt. Írtam is róla Egy
dalkedvelő monológja c. novellában. A hazai tárgyú elbeszélések nagy
része az Erdély utca világát idézi. Sajnos, lebontották mindkét házat,
újak, mutatósak épültek helyükbe, a régiekről mégcsak fénykép sem maradt
ránk.
- Említetted az élményadó társadalmi életet a faludban. Ezekről
nosztalgiával, bár némi iróniával írsz novelláidban. Olyan nagy
távolságban és egy egészen más környezetben is megmaradnak ezek a
lélekben?
- Az emlékek a földrajzi távolsággal egyenes arányban nőnek az ember
emlékezetében. Szülőfalum védettséget, biztonságérzetet jelképez
számomra, színes vasárnapi vecsernyéket, kellemes téli szokásokat, a
csizmájukról, kucsmájukról, nagykendőjükről havat veregető, hangosan
dübögő téli estézőket; a kedves iskolás éveket, nevelőket...
- Hogyan élnek nevelőid az emlékezetedben?
- Szerettem a komoly, szelíd tanítókat, tanárokat. Első tanító nénim
Jaegerné Varga Margit volt, évtizedekkel előtte ő tanította a szüleimet
is betűvetésre, olvasásra. Kissé fáradt, de nagyon szigorú nevelő volt
Margit néni, sok gyerek félve, sírva ment az iskolába. Ha a
dolgozatfüzetben a házi feladatba a radírozásnak a nyoma is meglátszott,
előkerült a csipős nádpálca, volt körmözés, tenyerezés, fenekelés.
Gyakran, ha mással volt elfoglalva, B. Icát szólította ki felvigyázónak.
Ica volt a kedvenc tanítványa. Ez a kis görbe lábú, kancsal lány még
Margit néninél is szadistább volt. Órák hosszat karba tett kézzel
kellett ülnünk a padban, s ha valaki pisszenni mert, Ica már szólította
is a nevét, s jött Margit néni fegyelmije, suhogott a nádpálca.
Bár az én falum már a középkori krónikákban is leírást nyer, az én
időmben istenháta megetti falunak számított. Az országcsonkítás
eredményeként a román határ súrolta a falunk határát. Nem volt se
villany, se vasútállomás a faluban, csupán petróleum lámpa. Vyga mécses.
A nevelők száműzetésnek tekinthették az oda való kinevezésüket.
Egymásnak adták a kilincset. Ha a csodával határos módon némelyik mégis
megmaradt, az vagy a mi vidékünkről való volt, vagy iszákos lett, ha
férfi, kicsapongó, ha nő, s máshova talán nem is nagyon kellett. A
háború után megváltozott a helyzet. Az általános iskolarendszer
bevezetésével új tanítók, tanárok jöttek, Dubrovay László, Medve Béla,
Békés Viktor, Rétváry Júlia, akik a fenyítés helyett komolyan vették a
nevelést. Részben az ő buzdításuknak köszönhetem, hogy tovább jutottam a
tanulásban.
Gimnáziumi éveimből számos tanáromra emlékszem szeretettel, dr. Papp
Bélára, dr. Csiha Antalra, Horváth Albertre, Tímári Mártonra.
Jellemalakulásomban talán Mihály János iskola és kollégiumi igazgató
volt legnagyobb hatással. ,,Jancsi diri” szigorú igazgató volt, egyetlen
tekintete megfagyasztotta az emberben a vért. Szigorú megjelenése mögött
arany szíve volt. A szó szoros értelmében odaajándékozta rászoruló
diákjainak az ingét is. A háborút követő években hihetetlen
szegénységben élt az ország. Szűkiben voltunk az élelemnek, ruházatnak,
fűtőanyagnak. Csak a jó ég tudja, hogyan teremtette elő az ellátást száz
valahány szegény sorsú étkes növendéke számára. Ha sárga borsó volt
csipetnyi sült hagymával, ha krumplis vagy mákos tészta került is
nap-nap után a Kálvineum ebédlőjében az asztalra, de mindig volt étel.
Egyszer láttuk magából kikelni Mihály igazgató urat, akkor is azért,
mert neki más ételt tálalt fel a szakácsnő, mint nekünk. Nem tűrte a
kivételezést. Velem gyakran tréfálkoztak társaim: Miska János, mikor
leszel Mihály János?! Álmodni sem mertem az övéhez hasonló magas
beosztásról.
Tanárnak is párját ritkította Mihály János. Nyelveket tanított felsőbb
osztályokban, s megkövetelte hallgatóitól, hogy magolás helyett az
eszüket használják. Gyakran, felelés közben, ha a tanuló megállt, s
gondolatban elvégezte az ige és főnév ragozást, vagy a jelzőt a jelzett
szóval megfelelően egyeztette, Mihály diri türelmesen kivárta, sőt,
megdicsérte a növendéket, ha a végén épkézláb mondatot kerekített.
Böszörmény készített engem elő a további szellemi életre. Az ott
elsajátított tanulási módszer eredményeként az egyetemi évek
gyerekjátéknak tűntek számomra. Ez segített át Kanadában is a nehéz
iskolai éveken. Tanáraim a McMaster és torontói egyetemeken, példám
alapján elmondták az osztálynak, jó nevelési módszer lehet
Magyarországon...
- Mondjál valamit az irodalmi ízlésedről. Kik voltak azok az írók, akik
iránytűként segítettek tájékozódni ebben a sorsfordulásokkal terhes
időszakban?
- Némi pironkodással vallom meg, de elég későn jutottam el az intenzív
olvasáshoz. A falunkban volt ugyan könyvszertár, egy szekrény a
tanteremben, tele meséskönyvekkel, amelyek nem nagyon kötötték le a
fiatalok figyelmét. Ilyeneket hallhattunk a téli estézőktől is. A
katekizmus, szerencsésebb esetben a Szent Biblia, valamint a képes
naptárak jelentették környezetem irodalmi forrását. Később, az orosz
bejövetel után az előbbieket pont az ellentéte váltotta fel, megtelt a
szekrény a marxista klasszikusok vaskos köteteivel, s az embernek a
majomtól való származását ábrázoló természetrajzi kiadványokkal, melyek
azért váltak népszerűtlenné nálunk, mert kommunista propagandát
gyanítottunk bennük.
Természetes, mint majdnem minden magyar fiatal, én is hatása alá
kerültem Petőfi és Arany költészetének. De igazán nagy, katartikus
élményt Veres Péter novelláitól kaptam, a Gyepsor krampácsoló vasúti
munkásaitól, a kubikosok élményszerű elbeszéléseitől. A Próbatétel Suli
Kis Vargájához hasonló alakokkal a mi falunkban is találkozhatott az
ember. Azután Móra romantikával beoltott realizmusa is kinyitott néhány
ablakot serdülő világomra. Jókai és Mikszáth regényei izgalommal
töltöttek el. Böszörményi felsős korban eljutottam Móricz Zsigmondhoz
is. Eleinte kicsit ódzkodtam tőle, érettségi tétel volt Móricz. De
később, miután beljebb jutottam nagy birodalmába, rendítő hatást
gyakorolt rám elsöprő realizmusa.
A világirodalomban az orosz klasszikusok, Turgenyev, Dosztojevszkij,
Tolsztoj, Csehov, az amerikai John Dos Passos, a népies Hemingway, majd
John Cheever és John Updike adott olyan lelki töltést, ami tartást
biztosított, fogódzó lehetett a hatalmas rengetegben. Az utóbbiak közül
magyarra is átültettem elbeszéléseket. Némely novellám a kanadai Morley
Callaghanra és az amerikai Tennessee Williamsra emlékeztet. De a
világrengetegben való kalandozások után megnyugvásért visszatérek az
anyanyelvi irodalomhoz. Déry Tibor írásai gyakran felborzolják még ma is
a karomon a szőrt; nehezen szabadul az ember Galgóczi Erzsébet markáns
világától is. Nagy Lajos Kiskunhalom, Móra gyűjteményei kézközelben
vanak, nem messze tőlük Fekete István regényei. Ha Móricz a kenyeret,
Fekete István a zenét jelenti számomra. Csodálattal tölt el írásaiban az
ember s az őt körülvevő növény és állatvilág tökéletes harmóniája.
Évtizedekkel megelőzte a nyugati írók és természetbarátok ilyen tárgyú
írásait.
Irodalmunk tüzetes tanulmányozása büszkeséggel tölti el az embert.
Kuruckodás nélkül odaállíthatja nagyjainkat a világklasszkisok mellé.
Sokuk megelőzte a világirodalom zsánereit, Jókai Vernét, Madách
Spenglert, Krúdy Gyula James Joyce és Virginia Woolf tudatáradásos
izmustát. Ezen példákhoz odakívánkozik Németh László, aki filozófiai és
prózaírói géniusza mellett látnoki szerepet is töltött be, amikor több
mint fél évszázada elkezdte kongatni a vészharangot, figyemeztetve a
világot a környezetszennyezésre, az urbánus terjeszkedés veszélyére, az
életet adó termőföld fogyására, s más egyetemes problémákra,
évtizedekkel megelőzve a nyugati országok természettudósait. Talán
rajtunk is múlott, hogy egyikük sem kapott Nobel-díjat. Tamási Áron az
ötvenes évek derekán vált kedves írómmá, imitáltam is egy időben
publicisztikai írásaimban, bár az akkori szocialista realizmus
időszakában gyanakvással fogadták a tamási szürrealista próbálkozásokat.
- Levelezésünk kötetre megy, szó esett közöttünk sok témáról, csak arról
nem, miért mentél el? Sokat gondolkoztam ezen. Neked jövőd lett volna
itthon. A tanulás jól ment, s mint hallom, jól sikerült a gyakorlóéved
is. A nyíregyházi Néplap rovatvezetői állást ajánlott fel neked, hogy
maradj ki az egyetemről.
- Vannak dolgok az ember életében, különösen a traumás események,
amelyekről nem szívesen emlékezik. Számomra ilyen a háború, az eltiport
forradalom, szülőföldem elvesztése. Kunszabó Ferenc ráérzéssel
jellemezte a hazájuktól elszakadt magyar menekültek önigazoló
igyekezetét. Én soha nem éreztem kényszert távozásom igazolására. Miért
is jöttem el? Kalandvágyból aligha. Túlkoros voltam ehhez, s nyugati
nyelveket nem beszéltem. Soha nem vágytam el otthonról. Mint mondod,
talán jövőm is lehetett volna. Részben Anti öcsém távozása megrendített,
fájdalommal töltött el hontalanságának tudata. Haza akartam hozni.
November 4-e Nyíregyházán ért, ahová leutaztam négy társammal, segíteni
a forradalmi tanács kialakításában. A városi tanács vendégszobáiban
szállásoltak el bennünket. Hajnalban kinéztem az ablakon, s két
harckocsi meredezett az épületre. Felriasztottam társaimat, s a hátsó
ajtón menekültünk. Otthon december végén átüzent a tanácselnök, hogy
tűnjek el pár napra, mert jönnek ki a megyétől, ténykedéseim iránt
érdeklődve. Erről írtam másutt is, nem kívánom itt részletezni a
dolgokat. November végén felutaztam Budapestre. Megdöbbentő látvány volt
a romokban heverő város. A diákszállóban is, az egyetemen is azzal
fogadtak társaim: Te jó ég, ember! te még itt vagy? Mintha illő lett
volna elmennem.
Hát az elmúlt években érezni lehetett a levegő hiányát. Túlnépesedés
volt szakemberekben, végzett fiatalokban. Alig pár hónappal azelőtt
lehangoló riportot írtam a Néplapban végzős tanítóképzősökről. Nagy
részük nem tudott elhelyezkedni hivatásában. S most itt volt a
hetvenkedő ,,forradalmi” Kádár kormány, azt harsogva a rádióban, akinek
nem tetszik, vegye a kalapját, s mehet. Az ember elhagyatottnak,
kiszolgáltatottnak érezte magát. Özönlött a sokaság nyugatnak, délnek,
az első fegyver dörrenéstől a határok hermetikus lezárásáig.
Sajnálkoztunk hontalanná vált véreinken, követ dobtunk a kalandorokra,
érzelgős dalokat mondtunk a muskátlis kis ablakokról. De az ember végig
utazhatott a román határtól az osztrákig, mondhatta fűnek-fának, hogy
elmegy. Csupán a Hanság mocsarain át vesződve tűnődött el azon, hogy
senki nem ejtette ki azt a három szót, ami maradásra bírta volna: Ne
menj el!
1957-ben érkeztem Montreálba, hajdani szomszédunk, öreg B. Lajos bácsi
háryjánosos meséi színhelyére, ahonnan ő fillér nélkül tért haza, a
szülei költségén. Számomra kevés romantikával bírt ez az idegen földrész
kietlen, téli világával. Az angol nyelv valamelyes elsajátítása után
állást kaptam Hamiltonban, mint kórázi műtős, majd felvettek a McMaster
Egyetemre, elsőéves hallgatóként. Kezdetben kevés jövőt jósoltak nekem a
jóindulatú magyar és kanadai ismerőseim, de a szorgalom eredménnyel
járt. Felvételt nyertem a torontói egyetem könyvtártudományi szakára is.
- Ez volt a választott hivatásod?
- Nem egészen. Mint te is tudod, író szerettem volna lenni. Itt
Kanadában is, magyar író. Megélhetésre azonban gondolnia kellett az
embernek. A könyvtárosi hivatás ígérkezett legközelebbinek a könyvek
birodalmához. Később aztán megszerettem ezt a hivatást. Olyannyira, hogy
eredményes is lettem benne.
- Elég gyorsan haladtál a hivatali ranglétrán. Előbb a manitobai egyetem
mérnöki könyvtára vezetője lettél, majd a Földművelési Minisztériumban
osztályvezető könyvtáros. S egyben a minisztérium igazgató tanácsának is
tagja vagy. Igaz-e, hogy a bevándorlóknak Kanadában, a bennszülöttekhez
képest tízszeresét kell produkálniuk?
- Ezt nem mondanám. Az igaz, hogy egy ilyen fejlett ipari országban nagy
a versengés az előrejútásért. Az embernek igazolnia kell adottságát,
igyekezetét lépten-nyomon. Szorgalmát azonban méltányolják munkaadói. Ez
a társadalom, erényére legyen mondva, kötetlenebb az európainál. Itt az
ember boldogulása rátermettségén, a vállalatnak biztosított hasznosságán
múlik. S ez egyformán vonatkozik bevándorlóra és bennszülöttre.
Jóllehet, a magas beosztásokba való bejútás nehezebb, a szűkebb körökben
a tehetség és szorgalom mellett vannak más elvárások is, ott már intim
kapcsolatokra, személyi összeférhetőségre van szükség. Nem tudom, mi
történt volna, ha otthon maradok. Teljesült volna-e eredeti vágyam? Itt
keményen meg kellett dolgoznia az embernek az eredményekért. Az itteni
magyarok megállták a helyüket, megbecsült tagjai lettek a befogadó
társadalomnak.
- A nyugdíjhoz közeledve, milyen terveid vannak?
- A hatvanas életkor jelentős állomás az ember életében. Olyan
csúcspont, amelyről jól be lehet látni az eddigi útszakaszt, fel lehet
mérni az eredményeket, számot lehet vetni a fogyatékosságokkal,
mulasztásokkal. De még nem túl késő ahhoz, hogy a csúcspont másik,
előttünk terjedő oldalára pillantva, a korábbi szakasz figyelembe
vételével új perspektívát szabjon magának. Elmondtam már korábban is,
hogy én olyan szerencsés vagyok, mint a gólyamadár, engem két hazával
áldott meg a teremtő, s őszinte odaadással szeretem mindkettőt.
Szülőföldemet érzelmi szenvedéllyel, lelki szorongással, a választottat
értelmi intenzitással. Jó lenne visszatérni a régi munkához, a kapocs
szerepét vállalni a két nemzet között, előbbre vinni mindkettő ügyét. Jó
lesz majd továbbra is együtt menetelni sorsosaimmal az ösvényverésben,
hogy megmentsük az utánunk jövőknek a lábnyomainkat az idő könyörtelen
gazosodásától.
- Ehhez kívánunk neked, itthoni barátaid és olvasóid nevében is,
termékeny éveket. Öregbítsétek továbbra is a diaszpórában élő magyarság
jó hírnevét.
