Miska János 1953-ban érettségizett Hajdúböszörményben. Tanulmányait a
budapesti Eötvös Loránd, majd a McMaster és torontói egyetemeken
végezte, újságírás, filozófia, történelem és könyvtártudományi szakon. A
könyvtártudomány jeles egyénisége és íróként a határon túli magyar
irodalom megbecsült alkotója és a szervezője. Városunkról és iskolájáról
így nyilatkozott 1992-ben.
- Négy évet töltött ebben a városban. Félig gyerekként, félig
felnőttként, milyennek látta Hajdúböszörményt?
- Szép, tiszta, rendezett városként él ma is az emlékezetemben, széles
kövezett utcákkal, ízléses középületekkel. Volt Böszörmény légkörében
valami biztonságérzetet keltő hangulat. Bevallom, számomra
kényszermegoldás volt ez a város. Eredetileg a debreceni Fazekas Mihály
Gimnáziumba vettek fel, de túlzsúfoltság miatt kihelyeztek bennünket –
néhány falumbelimmel – a távolabbi Bocskaiba. Az ismertebb, közelebbi
Debrecen mellett Böszörmény idegenül hatott számunkra, nehéz volt
megszokni sajátos, két beltelkű, körkörös alakú települését, a módos
családi házakat titokzatosan védő magas deszkakerítéseket. S ráadásul
éppen járvány dúlt a városban 1949-ben, a diákszálló kijárási tilalom
alatt volt. Honvágy gyötört bennünket, nehéz volt megszoknunk az otthoni
szabad élet után a böszörményi szigorú kollégiumi napirendet, s a nagyon
színvonalas és metodikus iskolarendszert.
Én a szülői munkaközösség révén kerültem közvetlen kapcsolatba a város
lakóival. Kathy Gábor családja fogadott gyámságba; az áldott Kathy néni,
a Téglási út végéről hetenként vitte-hozta fehérneműimet
mosásra-vasalásra. Náluk töltöttem a vasárnapokat, otthon helyett
otthonra találva náluk. Jóravaló, szorgalmas nép a böszörményi, a vidék
természeti adottságai révén is vagyonosak, különösen hozzánk, homokos
nyírségiekhez viszonyítva. Kezdetben zárkózottnak éreztem ezt a népet, s
ha ebben volt is némi igazság, az részben a kor szellemének
tulajdonítható. Akkor folytak a nagy társadalmi, politikai átalakulások,
s az új, az erőszakos intézkedések gyökereiben kiforgatták a hagyományos
életet. Napirenden voltak az agitálások, ,,népnevelések”, zajos
felvonulások, melyekben a diákok, s különösen mi, idegenek hathatós
részt vállaltunk. Felnőtt szemmel s retrospektív távlatból sok dolgot
másként lát ma az ember.
- Mi az, amit ma is őriz Böszörmény tárgyi és képi emlékeiből?
- A városról főleg szellemi emlékeim vannak. Eleven kép él lelkemben a
szép tágas homlokzatú Kálvineum nevű diákszállóról és a
Bocskai-gimnáziumról. Értelmi képet jelent az egykori hajdúszékház,
benne a Hajdúsági Múzeummal. Oda jártam kisegíteni szabadidőmben Bencsik
János volt osztálytársammal. Azok a régészeti tárgyak megdobbantották ám
az ember szívét. Novellákat, pályaműveket is írtam Bocskai István
koráról. Bensőséges emléket jelent számomra a görög katolikus templom
is, büszke két tornyával, egzotikus ikonosztázával. Hálával gondolok ma
is a kollégium vezetőségére s a kedves konyhaszemélyzetre, hogy oly
megértéssel elősegítették felekezeti életünk gyakorlását. Emlékképeim
közé tartozik még Böszörmény gyönyörű határa, hatalmas, mélykék
égboltja; a virágzó repce, cukorrépa, gyapot (!) látványa. Valószínű
ezeknek a varázsos, gauguini képeknek tulajdonítható, hogy Kanadában is
hosszú s legkedvesebb éveimet az Alföldünkhöz hasonló prérividékén,
Manitobában és Albertában töltöttem.
- Mire emlékszik legszívesebben a gimnáziumban eltöltött négy évről?
- A böszörményi évekről, s főleg azok szellemiségformáló szerepéről
gyakran szó esett írásaimban és megemlékezéseimben. Itt csupán azt
szeretném még hozzátenni, hogy azok a társadalmi jellegű munkák, az
állami gazdaság földjén végzett repcenyüvések, a hagymaszüretek, az
ujjakat felhorzsoló gyapotszedések a közösség iránti szelemiséget
fejlesztették ki a növendékekben. Nagy értéke van az ilyen
tulajdonságnak, különösen ebben az egocentrikusságra hajló környezetben,
melyben az „én” áll a mindeség központjában, s még a személyes névmások
közül egyedül ez íródik az angol nyelvben nagy betűvel. A Bocskai
Istvánban tanították meg a növendékekkel az apró részletek
megbecsülését, de ott oltották belénk a nagy távlatok alapos felmérésére
és áttekintésére való adottságot is. Ennek gyakori hasznát vettem a
miniszteriális gazdasági és költségvetési tervek elkészítésében, s a
könyvtár-hálózatok aprólékos munkamódszertani kidolgozásában.
Nagyon kellemesen emlékszem az ottani kiforrott közösségi életünkre, az
egymáson való segíteni akarásunkra, az idealizmusba hajló mozgalmi
életünkre, kulturális megmozdulásainkra, tanyajárásunkra, dalos, verses,
néptáncos hangulatunkra, melyekről oly nosztalgiával írtam ,,Egy
dalkedvelő monológja” című írásomban is.
- Kik azok a böszörményiek vagy volt böszörményiek, akikkel még ma is
kapcsolatot tart?
- Nyolcvanötben otthon voltam látogatóban, s az iskolai tatarozások
ellenére az altiszt volt szíves beengedni a régi C-osztályba, melynek
növendékeit az utódaink ,,Bezzeg” osztályként ismerik. Nehéz lenne
leírni a feltörő érzelmeket. Valahogy bepréseltem magam a régi, leghátsó
padba (te jó ég, hogy összezsugorodtak azok a padok időközben!), s
végignéztem a tantermen. Még ma is fel tudnám sorolni az ülésrendet,
kezdve az első, ablak melletti padtól, ahol Hornyák Misi, ma matek
szakos egyetemi tanár, ült. Mellette Varga Jancsi unokaöcsém. Lejjebb
két sorral az ablaknál Józan Péter, hires orvos-demográfus, mellette a
kis Balog Imre (Kutyás). Közvetlen szomszédságomban balról a jóképű
Szekeres Anti (Hosszúnak hivtuk), mellette Szűrös Mátyás (van, ki e
nevet nem ismeri?) Jobb oldali szomszédom a szorgalmas Vezendi Sanyi
volt, tüdőgyógyász Debrecenben, előtte Péter Pali, mérnök, második
szomszédja a mosolygós Szabó Jóska (Szőnyi becenévre hallgatott),
mellette Nótin Lajos, aki főiskolai matematika-fizika tanár volt korai
haláláig; feljebb jobbra Tiba Jóska, mérnök Svédországban, mellette
Gargya Marci, a Fazekas Mihály Gimnázium igazgatója. Balra átellenben,
egy paddal előttem Hegedűs Bandi, a Hajdútourist volt hivatalvezetője.
(Kezd olyannak tűnni ez az osztály, mint az egykori aranycsapat!) Bandi
a ,,sötétség, éveiben is megőrizte velem kapcsolatát, pedig akkor ehhez
még nagy kurázsira lehetett szükség. Jöttek buzdító levelek Papp Béla
bátyánktól, volt osztályfőnökünktől, s Mihály János igazgatótól.
- Számos osztálytársam jelentkezett, a falubeli Varga Jancsi és Hornyák
Misi, levél jött Kövesdi Erzsikétől (hajdan gyakran szólisták voltunk a
gimnáziumi énekkarban). Hegedűs Bandin keresztül az üdvözletek egész
sora érkezik régi társaktól, Szekeres Tónitól, Orvos Sanyitól,
Székelyhidi Ágostontól (Guszti volt a beceneve, de sok szép tanulmányát
olvasom az Alföldben, a Hitelben és másutt); karácsonyi leveleket
váltunk a Bécsbe került Nemes Ferivel (Samunak titluláltuk) és még sok
mással. Drukkoltam Szűrös Matyinak a kanadai parlamentben való fellépése
idején. Nemigen sejtette Mátyás, hogy csupán pár száz méterre van a
lakásunk az országháztól és a magyar nagykövetségtől, ahol ő is biztos
megfordult látogatása idején.
- Négyen voltak testvérek, ebből ketten másik hazát választottak.
Szülei hogy tudták elviselni ezt az óriási terhet? Mi adott erőt
számukra?
- Isten tudja, honnan veszik a szülők az erőt az ilyen családi
megpróbáltatások elviselésére. Erre talán az élet ösztöne is előkészíti
őket. Gyakori jelenség az ilyen nálunk, szabolcsiaknál, szatmáriaknál,
beregieknél, borsodiaknál. Akár az írek, a mi népünk adta fiai legjavát
az Újvilágnak, sokuk soha vissza nem tért, még látogatóba sem. A
néprajzosok, etnográfusok megírták már az elvándorlás folyamatát s annak
sok velejáróját. De a kiszakadások lelki megrázkódtatását nehéz lenne
hűen érzékelni.
Az öcsém ötvenhat novemberében ment el a fővárosból, s az osztrák
határnál sietős papírszeletkén tudatta velünk távozását. Mintha sírba
szállt volna, olyan fájdalommal vettük távozását. Én a falumból indultam
útnak december végén, annak rendje és módja szerint búcsút véve
szüleimtől, ismerőseimtől. Vajon mit érehzettek? A magyar nép önérzetből
nem nagyon mutatja ki legbensőbb érzelmeit. Sírás helyett mosolyogva
integettek a kerítések, függönyök mögül, jó utat kivánva, mintha
lakodalomba ment volna az ember a szomszéd faluba. Gyakorlatias nép a
mienk, reálisan fogja fel a létet: van számára születés, bérmálás,
házasság, s van elválás. Mesélte volt anyám, hogy az apám temetésén ott
volt az egész falu. Mikor a lelkész az idegenségbe szakadt két fiától
búcsúztatta, hangos zokogásba tört a gyásznép. Mintha övéiket siratták
volna, akiket a századokon át elnyelt a háború, újabban az építőipar, s
ez az étkes tengeren túli világ.
- Mint említette, 1985-ben jött először vissza Magyarországra.
Mennyiben látott változást a szülőhelye, a böszörményi és egyáltalán az
anyaországbeli magyarok lelkivilágában, gondolkodásmódjában?
- Harminc év múlva c. tárcámban írok erről a látogatásról. Mint
említettem benne, könnyen átfutottam volna autóval szülőfalumon, oly
nagyméretű változásokon ment keresztül a község. A hajdani mezőgazdasági
nagyközség átalakult valami mássá, virágoskertté. Megszépült ott minden.
A hajdani szűkösségnek nyoma sem volt, eltüntek belőle a szalmatetős,
vályogból, sárfalból épült házak, helyükbe újak, egészségesek, mutatósak
épültek. Hasonló változások történtek lakói gondolkodásmódjában is.
Nagyobb távlatokban gondolkodnak, terveznek, a hajdani
lokálpatrotizmusnak nyoma, helyi torzsakodásnak nyoma sincs. Eljárnak az
ipartelepekre, széltében-hosszában ismerik az országot, s bizonyára a
világot is. Jó érzést váltott ki az emberből ez a javulás, hiszen erről
álmodozott, fajtája hasznára mindig. De a régi értékek elmúlása nem tünt
el nyomtalanul a lelkemben. Mint leírtam a tárcában, az estéli órákban
mit nem adtam volna a régimódi élet egy-egy túlélő varázsáért, a haza
igyekvő szekerek kotyogásáért, a csorda, csürhe zajos kavarodásáért, egy
jó karikás ostorcsedítésért, vagy egy kacskaringós kanász- kürtölésért.
Pár órát töltöttem csupán Böszörményben, de a hajdani markáns színek,
éles vonalak helyett elmosódott szürrealisztikus képek élnek csupán
bennem. Megvallom, kissé feszélyezett érzelmekkel jártam az országot,
felelősségre vonást várva lépten-nyomon távozásomért. Engem lelkem
mélyéig megrázott elszakadásom ténye, s ez a lesújtó élmény ott van még
ma is valahol érzelmeim bugyrában. Kutató munkám során gyakran vegyes
benyomást vált ki belőlem a magyar származású tudósok, művészek, nevelők
aránytalanul nagy sokasága az angol, francia, német és más nyelvű
enciklopédiákban. Nehezen lehet napirendre térni afelett, hogy
hasznosságunk percében elhagyjuk hazánkat – ámbár sokunknál ez
életbevágó kényszer volt – s tudásunk legjavát, melyet fajtánk verítéke
árán szereztünk otthon, most más népek, nemegyszer közömbös befogadó
országok boldogítására fordítjuk. Azt el kell ismerni, az a kicsi ország
képtelen lett volna biztosítani azokat a technológiai és anyagi
feltételeket, amelyekre e nagyszámú tudós gárdának szakmai
kibontakozásához szüksége lett volna. De saját lelkiismeretével nem
nagyon vitatkozhat az ember.
Visszatérve az eredeti kérdéshez, a hazaiak gondolkodásmódja gyökeresen
megváltozott. A nyolcvanas években már érezni lehetett az otthoni
légkörben az új idők szellemét. Minden jel arra mutatott, hogy ez a nép
már nagyon megérett a rendszerváltásra.
- Létezik-e éles határvonal a különböző időben Kanadába telepedett
magyarok felfogásában? S ha igen, milyen téren? Gondolom, hogy azért a
domináló réteg az 56-osok köre – hisz a korábban kitelepültek már idősek
– akikhez lassan felzárkózik, vagy már felzárkózott a 68-asok nemzedéke.
- Kezdetben nagyon is érezni lehet a határvonalakat. Ez természetes is,
hiszen valamennyi hullám egy-egy ideológiai rendszert, vagy legalábbis
egy-egy nemzedék felfogását hozta magával. S meg van mindben az eltökélt
szándék a magával hozott értékek, társadalmi felfogások, szokások,
hagyományok megőrzésére. Ennek érdekében hozzák létre a maguk sajátos
felépítményeit, politikai, társadalmi, kulturális létesítményeit. Az
,,őskanadás” magyaroknál ezek főleg az egyházban, s jótékonysági,
betegsegélyző egyletek létrehozásában nyilvánultak meg. A második
világháború hazátlanjainál, D.P.-seknél (Displaced Persons) viszont
bajtársi szövetségeik létrehozásában, az ötvenhatosoknál szabadságharcos
szervezeteik alakításában.
A súrlódások általában a nagy ,,honfoglalások” kezdetén érzékelhetőek,
mert mindnek megvan az elképzelése hazája és saját csoportja jó hírneve
megőrzésére, melyben az újabban érkező csoportok ideológiáját
demoralizálónak, feszélyeztetőnek látja. Az egyik honi riporter például
leírta a Kádár-rendszer alatt, hogy a lethbridgei magyar bányászok
kődobálással fogadták az ötvenhatosokat, akikben a magyarság rossz
példaképét látták. Elképzelhető, milyen érzelmekkel fogadta ugyanez a
csoport a háború utáni menekülteket, a volt katonatiszteket,
politikusokat, a ,,nagyurakat.”
A súrlódások azonban hamarosan elmosódnak, s kialakul egy közös szintű
felépítmény, melyben megférnek egymás mellett a különbözö nemzedékek.
Ezt bizonyítják a virágzó magyar kultúrcsoportok, magyar házak,
templomok, iskolák, a Rákóczi Alapítvány, a Széchenyi Társaság, a
különféle hivatásbeli egyletek, Kanadai Magyar Mérnökök Szövetsége,
Kanadai Magyar Írók Szövetsége, a hajdani magyar tanszékek Montreálban
és Torontóban, a Kanadai Magyarságkutató Társaság, valamint
sajtótermékek és tudományos folyóiratok – Hungarian Studies Review-
évtizedeken át történő fennmaradása.
Több a hasonlóság, mint a különbözőség e csoportok között. Egyrészt,
kanadai szempontból valamennyi hullám első generációs bevándorlónak
számít. Másrészt, a magyar bevándorló, nemzedékétől függetlenül,
általában eredményes nemzetiségi számba megy ebben az országban. Az
agrár jellegű korai bevándorlók – a nagy gazdasági válság ellenére is –
szép eredményeket ért el, dohány, búza, gyümölcsfarmokat létesített. A
háború utániak főleg középosztálybeli egzisztenciát vívtak ki, sokuk
tekintélyes vállalatot alapított, vagy a közéletben alakított ki
jelentős státuszt. Az ötvenhatosok s az utánuk jövők viszont az iparban,
a kereskedelemben, a tudományokban, nevelésben tüntették ki magukat.
Végül az egyéni egzisztencia, a vallásfelekezetiség, s a különféle
világnézetek összefonódása csökkenő hatást mutat a társadalmi
megkülönböztetésekben. Nagy nemzeti hagyományaink, 1848-49, az októberi
forradalom, s általában történelmi és nemzeti értékeink összefogó erőt
jelentenek, hidat képeznek a nemzedékek között.
A rendszerváltással más megitélés alá esnek a diaszpórában élők és
már nem használják, vagy egyre kevésbé a disszidens szót, ami egyfajta
bélyeg volt. Hogyan látja ezt a megváltozott helyzetet?
Ez kettős értéket eredményezett. Egyrészt a diaszpórában élő magyarság
erkölcsi elégtételt talált e megbélyegző jelző eltörlésében s ebben a
humánus légkörben lelkileg közelebb is kerül fajtájához, melytől
valójában soha nem távolodott el, csupán a rendszertől, melynek
hontalanságát köszönhette. Ugyanakkor a befogadó országok is nagyobb
megbecsülésben részesíthetik azt a kisebbségi csoportot, amelyet
elbocsájtó nemzete is tisztelettel kezel.
Ebből az új egymásra találásból azonban a hazának is csak haszna lehet,
részben mert régi tartozását rótta le idegenbe szakadt fajtája iránt. Ez
viszont jóérzést kelt sok magyar állampolgárban otthon is, s különösen
azokban az ezrekben, akiknek külföldre szakadt hozzátartozóit,
ismerőseit, de főleg saját józan ítélőképességét sértette az ilyen
megalázás.
Ugyanakkor a közös testvériség javára válik az összmagyarságnak is, mert
a szétszórtságban élők, mint ez sok esetben már bizonyossá is vált,
hathatós befolyást gyakorolhatnak a magyar nemzet javára a nemzetközi
kérdéseket rendező, vagy eldöntő fórumok körében. Az utódállamok némely
zsarnoka nagy megdöbbenéssel tapasztalta a külföldön élő magyarok
eredményességét, amit lobbizással, s a kulisszák mögötti
tevékenykedéssel elértek.
- Korábbi interjújában nyilatkozta, hogy mennyire nagyra tartja a
parasztságot. Hogyan látja a jövő Magyarországában az ő szerepüket?
- A parasztságról származásomnál fogva is, elfogultság nélkül nehezen
tudnék szólni. Fajtám hathatós szerepet játszott mindig a nemzet
gazdasági, politikai, szellemi és külturális életének alakulásában.
Sajnos, az elmúlt fél évszázad mérhetetlen csapást mért erre az
osztályra. De mint a történelem folyamán annyiszor, kilábol most is mély
pontjából. Ehhez adva vannak az objektív tényezők: az ország páratlan
termőtalaja, mérsékelt éghajlata és piaci lehetőségei. Ehhez társulnak a
szubjektív tényezők. A magyar paraszt igyekvő természete, hozzáértése,
hivatás- és földszeretete. Jövője azonban, a jelen nemzetközi bonyolult
körülményekben csak az államigazgatás, egy életképes külkereskedelem, s
az agrártudományok fokozott közreműködése folytán biztosítható.
A mezőgazdaság az elmúlt évtizedek folyamán jelentős fejlődési
szakaszokon ment keresztül. Közvetlenül a múlt háborút követően a
hangsúly a mezőgazdaság terméshozam-növelésén volt. Ehhez szükség volt
jobb minőségű mezőgazdasági növényfajtákra, azok fokozottabb tápértékére
és kedvezőbb tárolhatóságára. A hatvanas években jelentkező új
szakaszban viszont olyan növény és állatfajták genetikai kitermelésére,
tenyésztésére volt szükség, amelyek nagyobb ellenállható képességgel
birnak a szélsőséges éghajlat, káros vegyi és biológiai hatásokkal
szemben. Jelen évtizedünk pedig a mezőgazdaságnak a jövő századbeli
esélyeit igyekszik megalapozni, az agrártermékek piaci értékesítésével,
s az élelmezési ipar bázisainak biztosításával.
A magyar parasztságnak fel kell készülnie a szabadpiaci versenyben való
helytállásra. Ennek kimenetele sok objektív tényezőn múlik. A parasztság
sorsa nem csupán osztály érdek, hanem nemzetgazdasági és társadalmi
feladat. Gazdasági fellendítése olyan, erejét meghaladó tényezőkön
múlik, mint regionális környezetvédelem (pl. víz- és szélerózió),
talajvédelem, s az urbánus terjeszkedés csökkentése az egyre zsugorodó
termőtalaj rovására. Meg vagyok győződve, hogy az új humánus
nemzetgazdasági intézkedések s az agrártudományok eredményei, a
biotechnológia, a gépesített tájékoztató áttételek és más tényezők nagy
hatással lesznek erre a megújhodó néprétegre. Reméljük, pozitív
értelemben.
