Kellemes meglepetésként ért bocskais iskolatársaim minapi levele. A gépelt
sorokban arról értesítettek, hogy folyamatban van egy alapítvány és
esszégyűjtemény, mely Mihály János igazgató úr szellemi és emberi értékeit lesz
hivatott honorálni. Megkértek kollégáim, hogy pár oldalon örökítsem meg a hozzá
fűződő emlékeimet.
Az elmúlt fél éve a szokottnál is gyakrabban visszajárok – ha csupán
szellemben is – Hajdúböszörménybe. Hónapokkal ezelőtt műsort rendeztünk a
victoriai irodalmi körben, Hódolat Böszörménynek címmel. Felolvasásom alapján, s
a közreműködő szereplők ajkán felelevenedtek a hajdúvároshoz kötődő élményeim, s
úgy szálltak tanáraim és iskolatársaim nevei és tettei, mintha ott a városban
játszódott volna le az esemény. Írtak is róla a lapok Kanadában is, Budapesten
is!
Június derekán pedig évfolyamtársaim 55 éves érettségi találkozónkat
rendezték meg. Szíves meghívásuknak csak lélekben tudtam eleget tenni. Alakjuk,
hangjuk, szellemük felidéződött bennem e távoli, hétezer kilométerre lévő
szigetvárosban. Egy hét múlva könnyet csalt szemembe szerető jókívánságaikat
hozó üdvözlőlapjuk, rajta a tagok ákombákomos aláírásaival. Három patinás, két
fiú- és egy lányosztály találkozott, melyek léte és eredményei Mihály János
nevéhez fűződnek. Az én nemzedékem gimnáziumi útja az ő igazgatói pályájával
egyidőben, 1949-ben indult, s mindkettő új meg új horizontok felé ívelt az
évtizedeken át.
Első pillanatra pánikot keltett bennem a nehéz feladat. Hogyan lehet pár
nap alatt, néhány oldalon kifejezni egy olyan személyhez fűződő élményeinket,
aki életünk legfontosabb, forrongó, alakuló korszakában oly meghatározó szerepet
játszott egyéniségünk formálásában? Kinek igazgatói, nevelői és emberi értékei
egyengették életutunkat - maradandó értékek, melyek igazi jelentőségéről
tanulmányokat írtak, és monográfiákat írhatnának a jövőben is. Ezeket akkoriban
vajmi kevessé észlelhettük, hiszen János diri személye oly magaslatokon járt,
hogy kellő értékeléséhez évtizedekre és gazdag élettapasztalatra lett volna
szükség. Ma, ötvenöt év távlatából impozáns, komoly tekintetű, jóképű,
mondhatnám angolos gentleman megjelenésű férfi alakjaként elevenedik fel
előttem. Kimért testtartással járt, s bár távol állt tőle a kicsinyeskedés,
figyelme kiterjedt a legapróbb dolgokra, rendellenességekre is, s ha kellett,
hangos szóval adott érzelmeinek kifejezést. Kezdetben féltünk tőle, később
tiszteltük, végül megszerettük.
Kapcsolataim Mihály Jánossal az átlag diákéihoz hasonlítottak.
Természetből igyekeztem mindig megtartani a feletteseim iránti tiszteletadást. A
diákszállóban velünk töltötte órái nagy részét. Megosztotta magát velünk. A
korareggeli ébresztő után, télen-nyáron ő vezette a Kálvineum udvarán a
testgyakorlatokat. (Hihetetlenül hangzik, de ma, 76 éves fejjel ugyanazokat a
kar, nyak, derék, csipő, láb, fekvőtámasz mozdulatokat végzem reggelenként a
Juan de Fuca tengerszoroson át az amerikai hósipkás Olimposzi hegyekre néző
lakásunkban.) Velünk töltötte a napi háromszori étkezést a diákszálló nagy
éttermében, ugyanazt az ételt fogyasztotta, mint növendékei. Szilencium idején,
s a szünetekben is gyakran megjelent közöttünk, beszédbe elegyedett velünk,
amint a falunkról ábrándozva, kezünket, arcunkat melengettük a langyos
kályhánál. Nehéz idők jártak akkoriban. A háború végén romokban hevert az
ország, szűkiben voltunk mindennek, tüzelőnek, ruhának, élelemnek. Csak a jó ég
a megmondhatója, hogyan teremtette elő Jancsi diri százvalahány étkes növendéke
számára a mindennapi falatot. De előteremtette. Ha sárgaborsó került is az
asztalra, csipetnyi sűlt hagymával, ha mákos tészta, ha szilvás gombóc járta
nap-nap után, de nem éheztünk.
Megírtam már másutt is, hogy számomra a böszörményi évek békés életet,
biztonságérzetet jelentettek. Otthon, az általános iskola másodrendű hivatásnak
számított. A délelőtti tanórák után máris sietni kellett a határba, hogy a
családdal együtt részt vehessen az ember a mezei munkában. Télen ott volt a
jószággondozás, favágás, az udvar, a járda rendben tartása. No és a barátokkal
való szórakozás. Itt azonban az iskolán volt a fő hangsúly. Persze, a
biztonságérzet nagy szó az adott körülmények figyelembe vételével. Akkoriban
voltak a nagy társadalmi átalakulások. Napirenden voltak az agitálások,
népnevelések, zajos felvonulások. De ugyanakkor zajlottak le a félelmetes
bélistázások, kitelepítések és kirakatperek is. Voltak sorainkban olyan diákok,
akikről tudván tudtuk, hogy szüleiket üldözték falujukban, szatócsboltjuk, vagy
vallásos nézetük miatt. Böszörményben azonban gyerekeik nyugodt körülmények
között képezhették magukat. Mi is, öt bélteki falumbelimmel, tüntetőleg
vonultunk vasárnap reggeleken a görögkatolikus templomba szentmisére. Mihály
igazgató úr elintézte a konyhaszemélyzettel, hogy nekünk megfelelő időben
tálalják fel a reggelit.
Voltak tanáraink között is páran, akiket másutt politikai elveik miatt
elbocsátottak állásukból. A Bocskaiban megbecsülésben részesültek, mert Mihály
János - aki egyetlen dolgot tartott legfontosabbnak tanárai részéről: hogy a
nevelést elsőrangú feladatuknak tekintsék - felkarolta, befogadta, s megvédte
őket. Mi több, társaim között is voltak olyanok, akik az októberi forradalom
leverése után börtönbe kerültek, s tanulmányaik befejezése után sehol nem kaptak
állást, egyedül Böszörményben. Én is elhallgattam kötelező káderlapomon pár
kompromittáló tényt, hogy a nagyapám amerikás volt; hogy a szüleimnek
fűszerüzlete volt a bejövetel előtt, s hogy apám a Független Kisgazdapárt helyi
elnökeként szolgált, annak feloszlatásáig. Később döbbentem csak rá, az
aggodalmaktól álmatlan éjszakákon, hogy mily következményekkel járhattak volna
másutt ezek az elhallgatások!
Elmondtam egyik interjúban, hogy jellemalakulásomban nagy szerepet
játszott Mihály János példája. Az ő emlékezete sugalmazott a meggyőzédéseimhez
való ragaszkodásra, az önértékelésre, önbizalomra. De az ő szelleméből vettem a
mások elveinek tiszteletben tartását, s az azokhoz való joguk figyelembe vételét
is. Bár voltak kedvelt növendékei (ez emberi dolog!), de nem kivételezett
senkivel. Nem moralizált, nem papolt fonákságaink felett. Egy időben divatba
jött férfiaknál a nyaksál kabátgalléron kívüli viselése. A nyakunk köré tekert
sál jobb végét hányiveti módra átvetettük a bal vállunkra és úgy mutogattuk a
városi korzón. Jancsi diri megjegyezte, hogy a korrekt férfi nem a külsejével
fitogtatja magát, hanem szellemi adottságaival. Soha nem felejtettem el ezt a
kijelentését.
Megírták mások is a szegény sorsú diákok iránti atyaiságát. Ezzel
kapcsolatban maradandó élményem van róla. Egyik szobatársunk, göndör hajú, zömök
legényke, lányos házhoz kapott meghívást. Nagy volt az izgalom, körülvettük,
buzdítottuk a jelentős esemény előtt. Induláskor Mihály diri észrevette, hogy
rojtos a fiú ingujja. Bement a lakosztályába, kihozott egy szépen vasalt fehér
inget, s pár perc múlva abban indult a gyerek háztűznéző útjára. Ilyen
tapasztalatok alapján írhattam a Kanadában megjelent memoáromban, mely ma
elérhető a világhálón is, hogy Mihály János a szó igazi értelmében megosztotta
növendékeivel az ingét is.
Az inggel kapcsolatban tudok róla humoros történetet. Mesélte volt, hogy
egyetemista korában, a fenti társunkhoz hasonlóan, meghívást kapott
szobatársával, ugyancsak lányos házhoz. Fel is készültek a fiúk, szépen
kiöltöztek, hogy megjelenésükkel jó benyomást keltsenek a cívis kálomista
családban. Ebéd után a szépen gondozott kiskertbe vonultak, s a nagyreményű
diákok tornamutatványokkal kápráztatták el a hajadonokat. Annyira belejöttek a
dologba, hogy amikor magukról megfeledkezve levetették a zakójukat, rémülten
ébredtek rá, hogy a gyönyörű fehér ingüknek csak az eleje volt rajtuk, amit
spárgával fontak körül a derekukon. Ezen jóízűen derült.
Voltak olyan áldásos közbenjárásai is, amelyekről csupán évtizedekkel
később szereztünk, s akkor is egész véletlenül tudomást. Ezek közül hadd
említsek itt meg egyet. A két fiúosztályunkban voltunk jó páran, a háború
következtében túlkorúak, minek eredményeként, negyed évben katonakötelesek
lettünk. Át is estünk a sorozáson, s tudatták velünk, hogy tavasszal, az
érettségi vizsgák előtt bevonultatnak bennünket. El voltunk keseredve. Négy évi
tanulásnak vége! Vége az egyetemi továbbtanul’snak, egy ígéretes életpályának. A
reggeli óraelőtti kötelező éneklést dacból, gyakran pikáns katonadalokkal
végeztük. Besorozásunkra azonban nem került sor. Itt Kanadában mesélték
barátaim, hogy őket bizony bevonultatták a kisvárdai, a debreceni és más
gimnáziumokból, s rájuk sóztak két, vagy három évi szolgálatot. Áhitattal
emlékeztem igazgatónkra.
Harminc év múltán, ottawai éveim alatt alakult ki Mihály Jánossal
közvetlenebb, baráti kapcsolat. Megjelent egy beszélgetésem egy ELTE-kori
évfolyamtársammal a torontoi Krónikában, mely eljutott hozzá is. Felkeresett
soraival, s megköszönte, hogy oly szeretettel emlékeztem benne gimnáziumi
tanáraimra. Nagyon jól esett neki az is, hogy személyével kapcsolatban,
igazgatói tisztsége mellett értékeltem nevelőmunkáját is. Nyelveket tanított.
Szigorú volt ebben is, elvárta diákjaitól, hogy biflázás helyett az eszüket
használják. Türelmesen kivárta, amíg felelés közben gondolatban egyeztettük a
jelzőt a jelzett szóval, s ha sikerült épkézláb mondatot formálnunk, őszinte
elismerésben részesített bennünket.
Egyre gyakoribbá váló leveleiben kitárulkozott, írt személyes dolgairól,
származásáról (szegről-végről földiek voltunk, a Nyírbéltekhez közeli Sonkádon
született 1914-ben), pályafutásáról (a debreceni Tisza István Tudományegyetemen
végzett történelem-földrajz szakon, s a marosvásárhelyi hadapródiskolában
tanított. A háború után éveket szenvedett a Szovjetunióban hadifogságban). Írt
nevelésbeli elgondolásairól, az életfelfogását formáló népi írókról, Illyés
Gyuláról, Németh Lászlóról, a lánya családjáról, akik szerető gondossággal
tették kellemessé öregkori éveit. Eredményeimet a tanárember szemszögéből így
elemezte: “Te elsősorban tehetséged, saját emberi értékeid, szorgalmad,
kitartásod révén váltál azzá, aki vagy, s ezzé lettél volna, ha Magyarország
bármelyik más iskolájába vezet a sorsod. A mi szerencsénk, hogy ide vezetett…”
Megható szavai mintha választ adtak volna iskolatársaim egykori tréfálkozásaira:
Miska János, mikor leszel Mihály János?!
Oly kifürkészhetetlenek az élet titkai!
A diaszpórában élő társaim nevében, köszönetünket fejezzük ki dr. Márász
Miklósnak az alapítvány gondozásáért, s a szerkesztőknek a Mihály János
gyűjtemény kiadásáért. Mindkét vállalkozás maradandó szolgálatot ígér a jövő
nemzedékek számára. Mihály igazgató úrnak pedig ezt üzennénk, ha elérhetnénk
ezen a mágikus világhálón keresztül: János bátyánk, megkésett vallomással
tartozunk Önnek. Három évtizedes nevelői szolgálata, humánus szellemű beszédei
és tanulmányai mellett azt tekintjük legmaradandóbb alkotásának, hogy szellemi
hatása eredményeként, a Bocskai István Gimnázium nemzedékei megmaradtunk az
örökségünket féltve őrző gárdának, s hogy egyéni értékeink és érzelmeink
tisztaságát azzal mértük és mérjük a mai napig, mennyiben sikerült megtartanunk
népünk iránti hűségünket.
